A valóság és a képzelet határán táncolva

Eifert János
Hivatásos táncos, tizenhét évig volt a Honvéd Táncegyüttes tagja, később a táncfotózás nagymestere lett. A hetvenes években, mint fotóriporter működött, többek között a Búvár című lapnál, ott vált a természet szerelmesévé. Az aktfotózás neves művésze és diaporáma fesztiválok díjazottja. Az ezredfordulón ő volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke, Budapesten a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény létrehozásának ötletadója és társalapítója. Tudását másokkal is megosztja, fotográfus iskolát működtet, külföldön workshopokat vezet, a fotózás technikai és esztétikai kérdéseiről rendre jelennek meg könyvei, és számos album mutatja be sokirányú művészetét. Gondolkodó, kreatív humanista, a világért aggódó művész, aki más műfajú alkotókkal is sikeresen együttműködik. Több mint kétszáz kiállításon szerepelt eddig és százhetven díjat gyűjtött össze, miközben bejárta a világot. Budapesten él, de képeit Indiától Kanadáig ismerik.

– Egyszer azt kérdezte valaki öntől, mi a jazz? Erre azt válaszolta: szabadság. Én most azt kérdezem, mi a fotográfia?

– Számomra egy olyan játék, mely közben a gondolataimat szabadon közvetíthetem mások irányába. A fotográfus a mondanivalóját, véleményét, értékítéletét, a dolgokhoz való pozitív hozzá vagy melléállását képekben mondja el. Hogy a megfelelő pillanatban nyomja le az ember az exponáló gombot, ahhoz sokszor évtizedek vagy egy egész élet tapasztalata szükséges. És egy olyan élményanyag, ami arra készteti a fotóst, hogy a fényképezőgépével valami érdekeset mondjon mások számára is. Úgy gondolom és hiszem, hogy a fotóművész ma már nemcsak a pillanat művésze, hanem a gondolkodásé is. Ha valamit lát a világból, az a fotóst valamilyen állásfoglalásra készteti. A fotográfus akkor is képes állást foglalni, amikor nem fényképez. Tudatos dolog az, hogy mit igen és mit nem fényképezünk. Az ember reflektál mindenre, és ha a művész azt szeretné, hogy ezt mások is érzékeljék, szobrot farag, fest vagy fotózik. A közlés, a publikálás nem más, mint a képzelet és a valóság határán táncolva valamilyen irányba vezetni az embereket.

– A fotóművész számára mit jelent a valóság és a képzelet határán táncolni?

– A fotóriporter nem dolgozhat olyan eszközökkel, mint a kreatív fotográfus. Ha a fotóriporter nem riportszerűen gondolkodik – hanem a képzeletével „belenyúl” a képbe, a valóságba megpróbál valamit „belemagyarázni” –, arra azt mondják, hogy nem hitelesen ábrázol. Nos, én éppen ezt teszem. Fölvállalom, hogy fotóművész vagyok, művelem ugyan a riportfotó műfaját is, de a legfontosabb munkáim inkább kreatív fotográfiák. A szemünkkel nézünk, de az agyunkkal látunk. A nézett és a látott kép élménye nem ugyanaz. A nézett képhez hozzátesszük a tapasztalatainkat is, abban benne vannak a gyerekkor élményei, az olvasott könyvek, a látott filmek hatása, sőt az is, amit az emberek nekünk addig elmondtak. Úgy próbálok dolgozni, hogy az első pillanatban megragadjam a nézőt, de pár másodperc múlva már fölfedezhessen a képemben egy második, harmadik vagy több további síkot is, amik a mondanivalót hordozzák.

– A kertész keze egyik legkorábban elhíresült képe: jól gondolom, hogy ez a kép az ön világhoz való hozzáállását is összefoglalja?

– A kertész keze nem csak egy idős ember kezét megmutató kép, amit egyébként egyik interjú alkalmával egy újságba készítettem, a teremtő alkotó embert is meg szerettem volna szimbolikusan jeleníteni benne. Ahhoz, hogy az ember ne csak egy adott pillanatot tudjon rögzíteni, a jövőbe is bele kell tudnia látni. Az ember beleérez valamit egy látott pillanatba, de a jövőt is képesnek kell lenni képbe formálni. A kertész keze 1978-ban készült, ma már teljesen más stílusban dolgozom, mégis meghatározó munkámnak érzem ma is ezt a képemet.

– Az aktfotózás művészetét világszínvonalon műveli. Van-e köze ehhez annak, hogy táncművész is, és így az emberi test természetét kiválóan ismeri?

– Valamikor fiatal koromban 17 éven át táncművészként tevékenykedtem. Jól tudom tehát, hogy az emberi test, a táncos teste – mint egy hangszer – a mozdulatok, pózok, forgások, ugrások, gesztusok és az arcjáték segítségével „szólaltatja meg” a koreográfus által megfogalmazott érzéseket, gondolatokat. A táncoshoz hasonlóan az aktmodell, úgy hiszem, előadóművész, akitől nemcsak a beállított pózok, mozdulatok gépies „tartását” várjuk, hanem testének, mozdulatainak élettel, érzésekkel és gondolatokkal való feltöltődését. És ezt kell felénk is sugároznia. Hogy érthetőbb legyek: számomra az aktfotográfia több mint a fiatal, szép lányok mezítelen ábrázolása. Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek.

– A szavak művészeivel is összedolgozik. Turczi István költővel közös könyve jelent meg, Viola Sandrával pedig közös kiállítása volt. Hogyan találtak egymásra?

– Ők kerestek meg és nagy örömmel társultam. Képhez értő emberek azt mondják, hogy ha irodalmi műfajhoz hasonlítanák a képeimet, akkor azok egy része a költészettel rokonítható. Nem regény, nem riport, hanem vers. Hiszen a képnek is van belső ríme és egy kompozíció elkészítésénél nem direkt, valóságos, megfogható elemekkel dolgozom, hanem jelképekkel, metaforákkal.

– A fotográfia zenés, mozgásos műfajában, a diaporáma készítésben is sikeres alkotó.

– A zenének az emberhez kell tartoznia. Hódmezővásárhelyen gyermekkoromban fuvolázni tanultam, játszottam felnőttekkel együtt zenekarban is. A diaporáma felé való indulásom úgy kezdődött, hogy sokat hívtak zsűribe fesztiválokra és bosszantott, hogy több szereplő tehetségtelenül nyúlt a zenéhez. A zene a mozgás, a kép bennem mindig együtt élt, így kipróbáltam e műfajt és magam is meglepődtem, amikor az első munkám elkészült. Amerikából hazaérkezve Hard Rock címmel készítettem egy kompozíciót, amihez Wilpert Imre zenei szerkesztő vágott össze hangmontázst. Ez a következő diaporáma fesztiválon a zsűri fődíját és a közönség díját is elnyerte.

– Nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben nyílt kiállítása. Fotóművészként milyennek látja Erdélyt?

– Erdélyben a természet az emberek által kevésbé „legyalázott”, itt még mintha létezne érintetlenség. Erdély felejthetetlen tájai, történelmi emlékeink, a havasok, erdélyi várromok, a székely népviselet, a barátságos vendéglátás Székelyföldön, az áfonyapálinka, akár egy utazási prospektus ajánlatában is szerepelhetnének. Másrészt viszont a meggondolatlan és felelőtlen gazdálkodás, az ipari építkezés otromba lenyomatai, az emberi környezet pusztulása sajnos nagyon szomorú látvány. Ahogy a kattintgató amatőr fotós mondaná: nehezen találni jó nézőpontot egy-egy jó kép elkészítéséhez.

– Mit gondol az erdélyi fotóművészetről?

– Nincs lehetőségem, hogy az erdélyi fotóművészetről átfogó képet alkossak, hiszen kevés ismerettel és tapasztalással bírok. Voltak kiállításaim Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Zilahon. Ezek adtak lehetőséget a személyes találkozásokra, ismerkedésekre. A könyvekből, folyóiratokból, a fotográfia történetéből és a nemzetközi fotópályázatok zsűrizésekor szerzett szerény ismereteim alapján jók a benyomásaim. A marosvásárhelyi Török Gáspárt – akinek budapesti kiállítását jómagam nyitottam meg – jeles fotósnak tartom, ő régóta kutatja az erdélyi fotográfia történetét, eredményeit külföldön is publikálták, majd kiadta Marosvásárhely a fotográfia városa című fotótörténeti tanulmánykötetét. A nagyváradi Tóth Istvánt, a Tavirózsa Fotóklub vezetőjét, a Galeria Euro Foto Art létrehozóját és életben tartóját, valamint a hozzájuk kapcsolódó fotográfusokat és tevékenységüket jól ismerem. A kézdivásárhelyi Haragos Zoltán, Kelen Ferenc, Báthory Zsigmond, Nagy Lajos, a csíkszeredai Incze István, a marosvásárhelyi Fülöp Jenő és más erdélyi alkotók is bizonyították már tehetségüket. Korlátozott lehetőségeik ellenére is elbírják a nemzetközi összehasonlítást, hiszen képeiket a világ minden rangos szalonjában kiállították, és azokat számos hazai és nemzetközi díjjal jutalmazzák. A kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károlyt (1812–1887) máig a legjelentősebb művészfotósnak tartják Romániában, születésnapja egyben a Román Fotográfia Napja is. Nagy öröm, hogy nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben bemutatott kiállításom éppen e jeles napon nyílhatott meg.