Történelmi magyar borvidék az Érmelléken?

Nem vagyok sem több, sem kevesebb embertársaimnál: hazajöttem otthonról. A többit pedig hozza a bor, ahogy Hamvas Béla fogalmazna.

– Alkonyi László a biciklire ülő maratonistához hasonlította azokat a borászokat, akik adalékanyagokat használnak, erős szerekkel permeteznek és gyomirtóznak. Mennyire veszel részt e szakmai vitákban?

– Két párhuzamosan futó világ a technológiai és a természethű borkészítés, ami szerintem még a végtelenben sem fog találkozni. Akik csak biztosítékokkal képesek jövőképet alkotni, akiknek mindig a papírforma a legfontosabb, akik a konvencionálisat sosem cserélnék biológiaira, azoktól nem várhatjuk el, hogy megváltoztassák gondolkodásukat, hiszen már mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne bort igyanak, hanem kémikus titánokká válhassanak. Nálunk mindig a felismerés és a belátás törvényei dominálnak: 90 százalékban a szőlőt szülő természet az úr, emberként pedig 10 százalékban eszközei lehetünk a folyamatnak. Egyszerű: szőlő, must, bor. Aki kíváncsi a különbségre, szerezzen be egy általa ismert fajtából, adott évjáratból egy technológiai palackot és ugyanabból egy kézműves eljárással készült tételt, amelynek ismeri a készítőjét. Üljön le csendben, töltsön ki egy-egy pohárral, és a többit bízza Istenre.

– A villányi borvidék sikerének egyik összetevője, hogy a gazdák a viták ellenére is összefognak. Hol tart most az Érmellék?

– Van még mit tanulnunk és ebben akár a villányiak is példaértékkel járhatnak előttünk. Az érmelléki gazdakörök, mint akár a falumbéli Zichy Gazdakör, remek példái az összefogásnak. Még akkor is, ha a kérész életű együttgondolkodás csupán a november végi András naptól a márciusi József napig tart, mert utána mindenki el van foglalva a saját gazdaságával. Ahogy azt már élen járó borvidékeinken felismerték, a túlélés reménye a következő nemzedékben van, nem pedig a tőzsdei spekulációkban. Ezért e helyeken már kifinomult utakon járnak mind a borkészítés, mind pedig egy egész borvidék megálmodott jövőképe tekintetében. Érmelléken ennél nehezebb a helyzet:

Borvidékké válni ott, ahol egykoron királyi sóút kötötte össze Érmelléket a szürkemarha húsbirodalommal, Hortobággyal. Ott, ahol olyan szakrális központok bújnak meg az Ős Tisza által összehordott dombok között, ahol Szent István királyunk jobbját őrizték, ahol olyan termálvizes fürdők vannak, amire az egykori rómaiak is csak annyit mondtak: paradicsomi! Ezek után még kérdés, hogy van-e létjogosultsága a borturizmusnak. Igenis van. Már látom magam előtt azon időket, ahogyan kinő a virág az avar alól.

– Nemcsak szőlővel foglalkozol, hanem tormával is, mi több, még hegedülsz is. Miből meríted kifogyhatatlannak tűnő energiádat?

A hegedülés pedig mára lélekmelengető időtöltéssé vált, amit természetesen nem lehet elhagyni, hiszen, ahogy Kodály mesterünk fogalmazott: „a zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele lelki vérszegénységben él és hal.”

– Milyen terveid vannak a következő évtizedekre?

– Annyira rohan a világ és annyira igyekszik szembe menni a természettel, hogy nem tervezünk tíz évre. Amit tervezünk, az nem titok: emberséggel, becsülettel felnevelni gyermekeinket, újrafogalmazni a természethű életvitel lehetőségét mindazoknak, akik pontosan tudják, hogy az egyetlen ajándék az életünk mellett a szabadságunk, amit Istentől kaptunk, és senki nem lehet más tulajdona, aki ebbe a világba született.

Dorozsmai Endre