Szükség lenne a szakmai szűrésre – beszélgetés Demény Attila Erkel-díjas zeneszerzővel

– Pályája indulásakor, a múlt század 70-es éveinek végén, mi foglalkoztatta a leginkább?
– Szólista voltam, de írtam darabokat is, stílusgyakorlatokat Vermesy Péterrel, ami nagy hasznomra volt. Miután Tompa Gáborral találkoztam, kísérőzenéket is kezdtem írni, de igazán a zongoraművészi pályám volt a középpontban. Ez kitágult a kísérőzenére, a saját művekre is, és természetesen a politikára is. Legtöbb barátom az akkori ellenzékhez tartozott, és ez az embert pozitív irányban megfertőzte. Olyan értelemben, hogy a tiltakozás a totalitárius rezsim ellen bennünk volt.

– Zongoraművészi karrierje végül is politikai okokból ért véget. Mi történt, ami megszakította a szépen ívelő pályát?
– Én sem tudom pontosan, mi történhetett. A nagyszebeni filharmóniánál rengeteg művet bemutattam, román szerzők darabjait is, és egyszer csak elfogyott alólam a talaj. Úgy működött akkoriban a „norma”, hogy ezt az ország filharmóniáiban kellett megvalósítani. Nem volt rosszul kitalálva, végül is azt tetted, amit a legjobban szerettél. Persze jöttek a barátok, én aláírtam mindenféle tiltakozást, és egyszer csak nem hívtak sehova. Munkanélküli lettem, ráadásul akkoriban nősültem meg, úgyhogy érdekes tapasztalat volt ez is. Másrészt volt egy kamarazenekarom Sepsiszentgyörgyön, amire a mai napig büszke vagyok, mert a semmiből építettük ki Baász Imrével. Jó koncertévadot hoztunk össze teljesen maszek alapon, bármilyen állami támogatás nélkül. Jó élmény volt, mint ahogy Imrével is a barátság, bár korai halála miatt rövid ideig tartott.

– A forradalom napjaiban, 1989 decemberében megalapították a Kolozsvári Zenetársaságot. Mi volt ennek a célja?
– Elsősorban szerettük volna a zenésztársadalmat összefogni, a magyar zenei életben egyfajta strukturális rendet teremteni. Többen hozták létre, még igen közel volt a kommunista rezsim, a rengeteg szakosztály, az ötéves tervekre hasonlító elképzelések, a sok gyűlés nem volt igazán hasznos. Nem voltak pályázási lehetőségek, a társaságnak bankszámlája sem volt, nem voltunk profik e dolgokban. Emlékszem, akkoriban még magyarul lehetett alapító okiratot beadni, mindenki nagyban gondolkodott. Elég hamar kiderült, hogy az egész csak átrendeződik, igazi változás nem történt a társadalomban.

– A 90-es évek elején ön mutatta be először Erdélyben Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát, és Bartók Béla Cantata Profanáját. Ezt addig nem lehetett megtenni?
– Kodály művét a román kultúrtörténet irredenta alkotásként tartja számon. Egy öngyilkosság is tartozik hozzá: egy román karmester Aradon akarta bemutatni, az illetőt addig piszkálták emiatt, hogy megölte magát. Később a Nagy István-kórus akarta bemutatni az ötvenes években, azt is betiltották. Tehát

– Zongoraművészi és zeneszerzői pályája mellett rendezett is a magyar opera színpadán…
– Felvettek a kolozsvári operába korrepetitornak, majd segédrendezőnek, végül rendezőnek. Első rendezésem 1988-ban Saint-Saëns Sámson és Delila című kórusoperája volt. De tapasztalatot szereztem a Tompa Gábor által rendezett Buszmegállóban is, ahol szereplőként léptem színpadra. Akkor láttam, hogyan működik igazán egy jó színház, mondjuk nyolcvan próbával. És azt is, hogy milyen igényeket támaszthat a zenés színház, hogyan tartozzon a múlthoz úgy, hogy reflektáljon a jelenre is.

– Emlékek és szertefoszlott illúziók címmel 2016-ban jelent meg könyve. A bemutatón úgy fogalmazott, hogy „elharapózott a közízlést meghatározó slendriánság, ezért foglalkoznak egyre kevesebben a magas művészettel”. Miként kell ezt értelmezni?
– Félreértés ne essék: nem vágyom vissza a cenzúrára. Sajnos bőven megtapasztaltuk azt is. Emlékszem, amikor a színház egyik előadásában a lila színbe kötöttek bele, mert az úgymond katolikus szín. De nehezen tudtuk a Sámson és Delila című operát is kihozni, mert rengeteg cenzúra előzte meg.

Persze ez szélsőséges helyzet, születnek jó művek is. De fellazult a határ a magas művészet és a szórakoztatóművészet között.

– Ez ellen a Romániai Magyar Zenetársaság, amelynek ön az elnöke, nem tehetett semmit?
– Elfoglaltságunk többirányú volt, fontosnak tartottuk elsősorban a zeneakadémia magyar tagozata melletti harcot. Amíg volt erre remény, megpróbáltunk méltósággal és kitartással küzdeni. Közben a magyar zenei társadalom annyira megfogyatkozott, hogy mi voltunk az utolsók a 2000-es években, akik ki tudtunk volna még állítani egy tanári kart kellő számú professzorral. A zeneoktatás gazdátlan, a Babeş–Bolyain létezik egy magyar tagozat, ahol nem tudom, milyen a színvonal, de nincs olyan híre, amilyen a Dima zenekonzervatórium magyar tagozatának volt. Akkor a professzoraink mindent meg tudtak tanítani, semmivel sem maradtak el az európai színvonaltól. A problémák összetettek, harminc év alatt a demokrácia sem tudott mindenkinek és mindenre jó megoldást találni.

– Fia, Demény Balázs a fiatal zongoraművész nemzedék egyik kiemelkedő tehetségének számít. Ő hogyan talált rá erre az útra? Kellett az atyai nógatás?
– Van egy lányom meg egy fiam. A lányomnak nem igazán jött be a zenei pálya, pedig jó zenei érzéke és zenei memóriája volt. A fiam Búzás Pálhoz került, végzi becsületesen a dolgát, én nem igazán mondtam neki, hogy gyakoroljon kevesebbet vagy többet.

– „Ha nem ülök mindennap a kottatartó előtt, fölöslegesnek érzem magam” – nyilatkozta az Erkel-díj átvétele után. Ilyenkor komponál, vagy zenél?
– Ahogy az ember minden nap kinyit egy könyvet, és elolvas két mondatot, néha többet is, én is így vagyok: megszoktam, hogy előttem a kottalap, és ha ez nem történik meg, hiányérzetem van. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy aznap nem dolgoztam. Pedig sokszor az ember elgondolkodik, érdemes-e végezni ezt az egészet. De a szokások azért nagyban befolyásolják az embert.