Szintetikus biológia széki táncrendben

Fám Erika

– Hogyan jutott el – nemcsak földrajzi értelemben – az értől az óceánig: az olaszteleki érzés- és gondolatvilágtól, egy egészen más típusú életformához, ahol más értékek dominálnak, ahol a tudományos diskurzus jellege is sokban különbözik a magyar nyelvterületen jelenlévőtől? Mit lehet megőrizni, átvinni egyik világból a másikba? Hol és hogyan csatlakoznak, érintkeznek ezek a világok?

– Talán olyan ez, mint egy hagyma. A belső rétegre ráépülnek a külső rétegek, miközben a belső réteg érintetlen marad. Az idő múlásával úgy tűnik, hogy vannak nagy nyitások, amikor fejlődünk, elfogadunk olyan dolgokat, amelyeket azelőtt nem láttunk meg vagy nem voltunk hajlandók meglátni, elfogadni. Ilyenkor lassan nemcsak az ismereteink gyűlnek, hanem szélesedik a perspektíva is, és úgy érzem, minden a meglévőre épül. Néha az új dolgok ellentmondanak annak, ami már megvolt, de ahogy telik az idő, az ellentmondásokra is megjelennek a válaszok, a megoldások.

– Mi az, ami használható az itthoni csomagból ma Amerikában, kutatóként?

– Az itthon egyfajta alap, úgy tűnik, mintha az itthoni dolgokat nem is tanultuk volna. A székely ember gyakorlatiassága, gyors problémamegoldó-készsége nagy örökség, amelyek, úgy érezzük, velünk születtek. Ez a kutatásban is sokszor segít, hiszen olyan kézenfekvő megoldásokra hívja fel a figyelmet, amelyek melletted vannak, de nem veszed észre őket. Az itthoni optimizmus is fontos talán, hiszen sok esetben gondoljuk, hogy volt már rossz, és mégis jóra fordult minden.

– Tudományos területe, a szintetikus biológia összefüggések, képletek, modellek segítségével közelít a betegség felé. Mennyire gyűrűzik át a kutatómunkába a rákbetegség problémájának emberi dimenziója, a fatalitás, a betegség, a halál kérdése?

– Amikor kutatás közben egy adott kérdést kell megoldani, nem feltétlenül gondolok az emberi lét végességének problémájára. Itt bejön az a kérdés is, hogy miért mentem én rákkutató intézetbe. A doktori témavezetőm, aki mindenben segített és kivitt Amerikába, tüdőrákban halt meg. Körülbelül akkor állapították meg nála a tüdőrákot, amikor én állást kerestem, és amikor jött a lehetőség, úgy éreztem, ezt kell választanom. Egy rákkutató intézetben, amely tulajdonképpen egy kórház is, lépten-nyomon látni betegeket, többnyire időseket, de néha gyerekeket is. Noha valóban motivál a rákbetegség gyógyítása, úgy érzem, sokkal többre van szükség, mint azonnali gyors megoldásokat találni, mint ahogyan az orvosok és betegek egyaránt elvárnák. Ha mindössze az a célunk, hogy rögtön gyógyítsunk, itt és most, elképzelhető, hogy elsétálunk a lehetséges megoldások mellett. Lehet, kicsit visszább kell lépni, meg kell próbálni alapjaiban megérteni a betegséget, nemcsak megpróbálni kezelni. Én alapkutatást szeretnék folytatni, hosszútávon gondolkodni.

– Hogyan jutott el a fizikától a szintetikus biológiáig?

– Már az egyetemen kezdtek érdekelni a véletlenszerű folyamatok. Ha bármilyen fizikai mennyiséget mérünk, amely időben zajlik, számolnunk kell azzal, hogy ezek a folyamatok nem állandóak, ingadoznak. Miközben ezeket az ingadozásokat általában károsként könyvelik el, engem az érdekelt, hogy lehet-e valami hasznuk. Olyan kérdés ez, amelyet a többség értelmetlennek tart, de szerencsémre Hantz Péter barátom összehozott néhány magyarországi kutatóval, köztük Pócsik Istvánnal és Kiss Lászlóval, akik épp ezzel a problémával foglalkoztak. Akkor már éreztem, hogy nem vagyok egyedül a kérdéseimmel, és hogy egyértelműen ezzel szeretnék foglalkozni. A kolozsvári diákszövetségnek, a KMDSZ-nek volt egy részképzése, amit meg lehetett pályázni, így jutottam ki akkoriban Magyarországra két alkalommal, ebből lett aztán egy konferenciaanyag, illetve egy kisebb cikk. A konferencián ismerkedtem meg az amerikai témavezetőmmel, Frank Moss professzorral. Ez ott és akkor még elméleti fizika volt, a témavezetőm viszont aktívan foglalkozott biológiával, a véletlenszerű folyamatok, fluktuációk szerepével a biológiában, ahol rengeteg szinten, minden sejtben jelen vannak az ingadozások. Az élő sejtek kicsik, a bennük lévő rengeteg molekula azonban összevissza mozog, a véletlen ütközéseknek és reakcióknak pedig nagy következményeik lehetnek. Olyan ez, mint amikor kockákat dobálsz: lehet, hogy kijön a hatos, lehet, hogy nem, a sejtek azonban így teljesen különböző módon változhatnak. A szintetikus biológia egyik célja a sejtek viselkedésének irányíthatóbbá tétele, a véletlenszerűségek csökkentése.

– A szintetikus biológia céljai közt szerepel a genetikai adottságaink módosítása a betegségek kiküszöbölésének érdekében. Milyen jellegűek ezek a módosítások? Mennyire sikerül beleszólni az emberi élet véletlenszerűségébe?

– Több szinten megtörtént már, hogy a kutatás beleszólt a véletlenszerűségek alakulásába. A múlt században a járványos betegségek rengeteg emberéletet követeltek, míg véletlenül felfedezték a penicillint, aztán megjelentek az antibiotikumok, meghosszabbítva az emberi életet, tehát a véletlenszerű faktorok száma máris csökkent. Természetesen azonban mindezt aligha lehet teljes mértékben kiküszöbölni. Az orvostudomány célja mindenképpen az élettartam növelése, a betegségek előfordulása és kedvezőtlen kimenetele valószínűségének csökkentése. Az alaptudományok felfedezései ezt segítik elő. Ha nincsenek alaptudományok, nincsenek újabb felfedezések, az orvostudomány sem fejlődhet.

– Lehet-e próféciát mondani arról, hogy a szintetikus biológiai kutatások mikor és hogyan segítik az orvostudományt a rákbetegségek gyógyításában?

– Sokféle rák van és a különböző szövetekben kialakuló rákok is különbözhetnek. A jelenlegi hozzáállás az, hogy minden rák más, sőt, az ugyanabban a szövetben kialakuló ráknak is különböző altípusai vannak. Ma azt próbálják megállapítani, hogy melyik altípusnak mi lenne a gyógymódja. Régebben igyekeztek általános képet kialakítani, most pedig egy speciálisat. Hogy ez meddig folytatódik, attól is függ, milyen altípusok vannak, azoknak meg milyen gyógymódjaik lehetségesek. A sokféleség egyértelműen megsokszorozza a problémát. Ha legalább annyit meg tudnánk állapítani, hogy bár sok altípus van, de mindeniknek megtalálható a genetikai meghatározója, azokat pedig irányítani, helyreállítani tudnánk, akkor lenne egy olyan módszer, amely a genetikai meghatározottságok megállapításával korrigálni tudná a meghibásodott géneket. A rák voltaképpen csak gyűjtőfogalom, a rákbetegségek egyetlen közös vonása, hogy nem külső kórokozó váltja ki, hanem a saját sejtjeink „bolondulnak meg” és kezdenek nőni, testünkben szétvándorolni, ellenünk fordulni.

– Ön szerint van összefüggés a rákbetegség és a 21. századi ember életformája között?

– Kétségtelen, hogy az életmód, a stressz jelentős szerepet játszik a rákbetegség kialakulásában. Eddig a leghatékonyabb módszer a rák kiküszöbölésére nem a gyógyszer, hanem a megelőzés, az életmódváltás. Azért csökken a rákban elhalálozottak száma, mert jobban tudjuk, hogyan kell megelőzni. Ha kevesebbet dohányzunk, ha a táplálkozásunkon próbálunk változtatni, kevésbé tesszük ki magunkat a rákkeltő tényezőknek. Az immunrendszer segít a rákbetegség megakadályozásában, de még nyitott kérdés, kutatások tárgya, hogy milyen kölcsönhatás létezik a rák és az immunrendszer között. A tény azonban, miszerint az immunrendszer állapota és a stressz összefügg, ma már többnyire elfogadott.

– Nemcsak tudós és kutató, hanem az amerikai magyar emigráció számára nagyon fontos táncházmozgalom állandó részvevője, szervezője. Honnan ez az elkötelezettség?

– Hatalmas megtartó erő az erdélyi népzene és néptánc. A kutatáson kívül kell valami, ami azonosít, ami igazolja, hogy valahová tartozol, valahogyan meghatározod magad, és ennek része a néptánc, a népzene. Amatőr szinten táncolok, de szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor a 90-es években Kolozsváron voltam egyetemista, hatalmas táncházas élet volt. Személyes kapcsolataim és a környezetem révén én is bekerültem, és olyan helyeken volt alkalmam tanulni a széki táncrendet, mint például Kallós Zoli bácsi háza. Vidéki zenekarok jöttek állandóan, Kalotaszegről Neti Sanyi bácsi, a palatkai zenészek, széki zenészek, szóval olyan környezet, ami, remélem, még mindig megvan. Amikor kikerültem Amerikába, nagyon hiányzott, és próbáltam valamilyen módon pótolni. Tudtam, hogy nem vagyok profi, nem tanítottam soha azelőtt, de azt is tudtam, hogy amit tehetek, az több, mint a semmi. Így alapítottam meg, indítottam újra néhány helyen amatőr tánccsoportokat. És érdekes módon Amerikában is lehet fejlődni ilyen szempontból, ha egy adott társaságban forog az ember, hiszen jönnek a tanítók. Szinte minden városban létezik nemzetközi tánccsoport, és a magyar táncok iránt érdeklődők néha meghívnak egy hivatásos táncost, aki megtanít egy táncrendet. De olyan is volt, hogy nálunk lakott egy alkalmi munkás teológus, aki nagyon jól tudott táncolni, és cigivel a szájában néha bemutatott egy-egy figurát.