Színésznek lenni a normarendszerben

– Immár 35 esztendeje a társulat tagja, a színház legrégebbi még aktív színésznője. Mikor és hogyan került Temesvárra?
– Az utolsó mohikánok közé tartozom, csak Mátray László került hamarabb a temesvári színházhoz. Sepsiszentgyörgyön kezdtem a pályafutásomat, majd férjemmel együtt átszerződtünk Brassóba a román színházhoz. Szép éveket töltöttünk ott olyan művészek társaságában, mint Sica Alexandrescu, Carmen Stãnescu, Marcel Anghelescu – ma már történelmi nevek. Magyarok lévén azonban nyilván vissza akartunk kerülni egy magyar színházba. Amikor Dukász Anna igazgató visszahívott bennünket Sepsiszentgyörgyre, a brassóiak úgy engedtek el, hogy bármikor visszavárnak, ha meggondoljuk magunkat. Sinka Károly, a temesvári színház igazgatója 1978-ban találkozott a volt férjemmel, Péterffy Lajos színművésszel, és megkérdezte, lenne-e kedvünk átszerződni hozzájuk. Nagyon jó véleményünk volt a temesváriakról, és bár a szentgyörgyi színház akkoriban nagyon erős volt, úgy gondoltuk, ha átjövünk Temesvárra, ezzel nem adjuk alább.
– Milyen társulatot találtak a Béga partján?
– Rendkívül jót. Az első darab, amit ideszerződésünk után láttam, a Glembay Ltd. volt, egy szép, művészi igénnyel megformált előadás hihetetlenül jó alakításokkal. Az első találkozás remekül sikerült, és a jó benyomás később sem változott, mivel a temesvári színháznak a legnehezebb időkben is sikerült megőriznie művészi igényességét. Sinka Károly nagyon jó társulatot kovácsolt össze, hihetetlenül karizmatikus egyéniség, aki puszta fellépésével nagyon sok mindent el tudott intézni a színháznak.
– Honnan volt pénz a színház működéséhez?
– Az állam biztosította a költségvetés 28 százalékát, a többit a színházaknak kellett megkeresniük. Színháztörténelmi periódus volt, sem azelőtt, sem azután nem fordult elő, hogy az intézménynek önellátónak kellett lennie. Egy színház esetében ez persze nonszensz, hiszen nem gyártunk és nem adunk el, hanem szolgáltatunk. Sinka elment a gyárakba vásznat, fát kérni, így spóroltuk meg a vászon- és fapénzt. Mindenkivel jó viszonyban volt, és azt mindig a színház javára fordította. Pontosan tudta, mire van szüksége a színháznak, hogyan lehet úgy vezetni az intézményt, hogy abból mindenkinek haszna származzon. Nem véletlenül volt majdnem huszonöt éven át igazgató.
– A hetvenes-nyolcvanas években bérezés tekintetében hol helyezkedett el egy színész a társadalmi ranglétrán?
– Elég alacsonyan. Míg egy esztergályos a fizetésénél jóval többet is megkereshetett, nekünk egy alapbérünk volt, és annyi. Hogy a fizetési besorolásban feljebb lépj, sok időnek kellett eltelnie. Ha egy színész sokat játszott, és a színháznak nagy szüksége volt rá, akkor az előrelépést persze kicsit fel lehetett gyorsítani. A legmagasabb besorolás, az első kategóriás színész szinte fogalom volt, itt Temesváron akkoriban talán csak Sinka Károly, Fábián Ferenc és Péterffy Lajos érték el ezt a szintet.
– Azokban az években „dühöngött” a normarendszer is, egy művésznek ugyanúgy terv szerint kellett dolgoznia, mint egy gyári munkásnak. Hogy lehetett mérni egy színész teljesítményét?
– Ha én most azt mondom, hogy egy évben 287 előadásom volt, a fiatal kollégák furcsán néznek rám. Ma már elképzelhetetlen, ami akkor volt: megszabták, hány szerepe és előadása lehetett egy színésznek, de a szerepeket is kategorizálták. Ha egy ötös – vagyis legalacsonyabb – fokozatú színész főszerepet játszott, az nagyobb normaszámnak számított. De ha kevés előadása volt, azt levonták a normából. Eszméletlen állapot volt, olyan abszurdum, amit akkor sem nagyon lehetett felfogni, mostani észjárással pedig egyenesen elképzelhetetlen.
– Ma már a hajdani „vizionálások” is felfoghatatlanok.
– A bemutató semmiség volt a vizionáláshoz képest. A premierre már nyugodtan ment minden színész a vizionálást követően, legfeljebb a kritikus azt írta, pocsék a darab és az alakítás. Ezzel szemben a vizionáló bizottság letilthatta a darabot, az előadást, a színészt. Ha a bizottság azt mondta, hogy az előadás politikailag nem megfelelő, akkor pénz, munka, minden elúszott. Ha nem tetszett a színész, lehetett a legjobb a világon, lecserélték. A szoknya hosszától a frizuráig mindenbe belekötöttek. Miattam is összehívtak egy nagygyűlést, mivel a nyakláncomon volt egy kereszt. Akkor akasztották a nyakamba, amikor megszülettem.
– Ilyen körülmények között hogyan lehetett becsalogatni a közönséget?
– A nagyközönség szórakozása a mozi és a színház volt, utóbbi találkozóhely is olyanok számára, akik máshol nem tudtak összejönni. Talán szlogen, hogy a színháznak hivatása van, de igaz: szép beszédre kell, hogy tanítsa a közönséget, az igazat és jót kell bemutatnia. Igyekeztünk ennek eleget tenni, ezt szem előtt tartani. Nem beszélve arról, hogy abban az időben a televízióban sem volt mit nézni, bár Temesvár azon kevés városok közé tartozott, ahol ilyen-olyan antennákkal azért lehetett fogni a magyar vagy a szerb adókat.
– Van jövője Temesváron a magyar színjátszásnak?
– Ahhoz képest, hogy mennyien járták színházba, amikor én idejöttem, a közönség száma megcsappant. De aki megmaradt, szereti és igényli a színházat. Meggyőződésem, hogy a színháznak van jövője. Ugyanakkor többet kell foglalkozni a közönséggel, nélküle nincs színház. Ha a színésznek nincs kinek megmutatnia, amit csinál, amit érez, amit megszenved, akkor hazamehet. Közönség nélkül mondhatja a szerepet akár a fürdőszobájában is.
– A hatályos törvény szerint a nyugdíjas színésznek választania kell: ha továbbra is játszani akar, fellépti díjat kap, ha otthon ül, nyugdíjat. Jogosnak tartja ezt az intézkedést?
– Nyugdíjba vonulásával a színész elveszti a fokozatait, és visszakerül a kezdő színész kategóriájába, ami persze jóval kevesebb pénzt jelent, mint a nyugdíja. Ha továbbra is fellép, egy nagyon alacsony alapfizetést kap, majd később újraszámolják a nyugdíját. Ez persze senkinek sem éri meg. Ahhoz pedig, hogy a színház nyugdíjas színészt foglalkoztasson, külön alapra lenne szükség. Száz lejért a nyugdíjas is inkább otthon nézi a tévét, vagy újságot olvas. Így fordul elő, hogy olyan színészek üldögélnek otthon, akiktől a fiatalok szakmát, színházszeretetet, színházi alázatot, mesterséget tanulhatnának. Hiszen ebben a szakmában bőven akadnak olyan dolgok, amelyeket nem tanítanak az egyetemen, amire menet közben vagy rájön az ember, vagy ellesi az elődöktől.
– Ma már ritkaság, hogy egy színész harmincöt éven át ugyanazt az intézményt szolgálja. Önt mi kötötte Temesvárhoz?
– Nyilván jól érzem magam ebben a színházban. Nagyon szép szerepekben volt részem, jó kollégák között vagyok, az igazgatóságtól is megkaptam az elismerést. A közönség részéről pedig olyan szeretet kaptam, amit soha nem fogok elfelejteni. A ’89-es forradalom után elkezdtem rádiózni, ez a munka is ideköt. Olyan önálló munka, ahol nem függök a rendezőtől, a díszlettervezőtől, a jelmezestől, a kollégáktól, csak a saját eszemtől. Lehetőségem van életútinterjút készíteni azokkal a művészekkel, akik már pályájuk vége fele tartanak. Így az utókornak is megmarad egy kép erről a csodálatos temesvári színházról.

Fall Ilona 
Marosvásárhelyen született 1940. január 22-én. Tanulmányait ugyanitt a pedagógiai főiskola román–magyar szakán végezte, 1963-ban diplomázott. A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban kezdte pályáját, majd 1964-ben Brassóba szerződött, ahol a Drámai Színházban játszott. 1968-ban ismét a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művésze lett, onnan szerződött 1978-ban Temesvárra. Vers- és kabaréműsorral fellépett az Amerikai Egyesült Államokban is, Fagyöngy című versműsorával Svédországban, Németországban, Ausztriában szerepelt. 1989-től riporterként a temesvári rádiónak is dolgozik, a magyar adás egyik alapítója.