Szekerek, nyelvek, otthonok

– Mindjárt az elején idézzük fel: mit is javasolt abban blogbejegyzésben, ami aztán románul és magyarul újságcikként is megjelent?

– Mindenekelőtt: fontosnak, sőt alapvetőnek tartom, hogy valamennyi román állampolgár tudjon románul. Az én gyermekeim és máséi, akiknek úgynevezett első nyelve a magyar, és magyar oktatásban részesülnek, jól meg kell tanulniuk románul. Ez volt az alapvetésem, majd kifejtettem, hogy a rendszer voltaképpen hogyan akadályozza ezt meg. Nem második nyelvként tanítja ugyanis a nem román anyanyelvűeknek, pedig nyilvánvalóan az. Sőt a lányom esetében harmadik nyelv, mivel ő magyarul és angolul beszél. Nagyon jó módszerek vannak a második nyelv oktatására, ám ezeket nem alkalmazzák itt, úgy tesznek, mintha nem is léteznének olyan román állampolgárok, akiknek nem anyanyelve a román. A világ legtöbb országában felmerül hasonló probléma, ám a világ legtöbb országában nem így oldják meg.

– Milyen mintákkal találkozott hasonló esetekben?

– Angliában bevándorlók vannak ilyen helyzetben, míg itt történelmi okai vannak annak, hogy oly sok gyereknek nem román az első nyelve. De ha más is a helyzet, a megoldásnak többé-kevésbé ugyanannak kellene lennie: léteznie kellene a kifejezetten második nyelvként való oktatásnak, és nem azt kellene elvárni, hogy valamennyi román állampolgár Ion Creangát olvasson. Anyanyelvtől függetlenül mindenkinek képesnek kell lennie a román kommunikációra, a románul való érvényesülésre a munkaerőpiacon. Nem kellene viszont mindenkinek román irodalmat tanulni a kötelező oktatás részeként, és ugyanazokat az elvárásokat – például érettségi vizsgát – teljesíteni román nyelv és irodalomból, mint a román anyanyelvűeknek. Ezért azok a kisebbségiek, akik nem olyan vegyes környezetben élnek, ahol a mindennapok részeként elsajátíthatnák az ország nyelvét, csak frusztráltak és dühösek lesznek a román nyelvvel kapcsolatban, ráadásul anyanyelvi keretek közé szorulnak. Ez a rendszer a gyerekeket is cserben hagyja, de az országot is visszaveti, szóval igazán jelentős a probléma.

– Hasonló reakciókra számított a véleménye közzététele után?

– A blogbejegyzésem kapcsán a legtöbb reakció pozitív volt, az újságcikk után pedig mindenféle reakciók érkeztek. Számomra egyébként nagyon meglepő volt, hogy milyen felkapott lett a téma, hisz amiről írtam, előtte sem volt titok, sőt. A szenzációt valószínűleg az okozta, hogy az én véleményem volt. Mert ha magyar írta volna, azt mondják rá, hogy csak panaszkodik, ha pedig román mondta volna, elsikkad a kérdés.

– Ezek után adódik a kérdés: hogyan került éppen Erdélybe?

– Mint sok hasonló esetben, a párom miatt. Amikor feleségemet, Erikát megismertem, épp Amerikában éltem, de ha jól számolom, tíz országban laktam már. Nagy-Britanniában születtem, de éltem Spanyolországban, az Egyesült Arab Emírségekben, Thaiföldön, Olaszországban, Törökországban, Portugáliában, majd ismét Olaszországban. Aztán Amerikába költöztem, majd Óceániában, a Mikronéziai Szövetségi Államokban laktam két éven át, majd hat évre újra Amerika következett, de hat hónapig Palesztinában is éltem. S végül idejöttem. A munkám főleg abból áll,hogy menedzsmentkészségeket tanítok nyelvoktatással foglalkozóknak, nyelviskolák menedzsereinek, tanulmányi igazgatóinak vagy akadémiai vezetőknek. Ennek köszönhetően továbbra is sokat utazom, először ugyanis személyes találkozások alkalmával többnyire Románián kívüli helyszíneken oktatok, majd visszajövök, és a munkám további részében ugyanazokat a hallgatókat on-line képzem.

– Voltak elvárásai, elképzelései azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz itt az élete?

– Azt hiszem nem, viszont azt sem gondoltam volna, hogy valaha Romániába fogok költözni. Egynek tartottam a kelet-európai országok közül, nem tudtam róla túl sokat. Hallottam például Ceauºescuról és a forradalomról, de csak nagy általánosságban. Azt hiszem, mi, nyugatiak Kelet-Európát nagyon iparosítottnak és szennyezettnek tartjuk. Talán kicsit engem is befolyásolt ez.

– Mivel számos országban jár, illetve élt már, aligha érte különösebb kulturális sokk nálunk. Mégis, milyenek voltak az első benyomások?

– A legelső dolog, amit észrevettem – és azt hiszem, mindenkinek ez tűnik föl először – a lovas szekerek voltak. Vezetés közben megpakolt szekereket kerülgetni az elején igencsak meglepő volt. Ennél nagyobb „kulturális sokk” tényleg nem ért. Az viszont nagy különbség, hogy az országokban, ahol eddig éltem, angoltanárként dolgoztam, volt körülöttem egy szintén angol vagy legalábbis angolul beszélő közösség. Itt viszont egy Csíkszereda melletti kis faluban, Csíkbánkfalván élünk, vagyis körülöttem nem olyan emberek élnek, akiknek hozzám hasonló élményei, tapasztalatai volnának.

– Ezen a vidéken érhették még a szekerekhez hasonló apró meglepetések...

– Nem sokkal azután, hogy ideköltöztem, a feleségem megkért, hogy menjek el a közeli boltba kenyérért és tejért. Még egyáltalán nem tudtam magyarul vagy románul. A kenyeret könnyen megtaláltam, a tejért viszont hiába tettem tűvé a helyiséget, sehol nem leltem. Hazamentem, mondván, hogy nincs tej. Feleségem persze kételkedett, ezért együtt mentünk vissza az üzletbe. Odament a hűtőhöz – amit előtte én is átnéztem –, benyúlt, és kivette a tejet. Zacskósat… Előtte soha nem gondoltam volna, hogy a tejet műanyag zacskóban is lehet tartani, én dobozt, üveget vagy flakont kerestem. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan tároljuk majd ezt otthon, de megtanultam, hogy a zacskós tejhez van külön tárolóedényünk.

– Elsősorban milyen nehézségekkel kellett megküzdenie külföldiként Romániában?

– Akadtak bürokratikus kérdések, ráadásul amikor Romániába költöztem, az ország még nem volt az Európai Unió tagja, ezért bonyolultabb volt a helyzetem. Nem tartózkodhattam itt évi hat hónapnál többet, és maximum három hónapot egyhuzamban. Ezért tartózkodási engedélyt kellett kérnem, aminek igénylése igencsak problémás volt. Szabadúszóként ugyanis nem álltam szerződéses viszonyban egyetlen itteni céggel sem, szabadúszó viszont csak akkor lehettem, ha már van tartózkodási engedélyem. Kölcsönösen feltételezték egymást a követelmények, amelyeket így lehetetlen volt teljesítenem. Ha Erikát akkor elveszem feleségül, megoldotta volna a helyzetet, de kicsit még korai lett volna. Végül alapítottunk közösen egy céget, így jutottam tartózkodási engedélyhez.

– És a nyelvvel, jobban mondva nyelvekkel hogyan boldogult?

– Magyarul viszonylag tűrhetően beszélek, románul kevésbé. Elég jól értem viszont a román nyelvet, mivel jól beszélek spanyolul, valamennyit franciául, illetve portugálul, és ezekhez eléggé közel áll a román. A román híreket nézve tudom, miről van szó, de mivel nem gyakorlom a nyelvet – itthon magyarul és angolul beszélek –, a beszéd nagyon nehéz. Elég bizarr, amikor Bukarestben vagy Iasi-ban románul beszél hozzám valaki, és én értem, de nem tudok válaszolni. Egy ideig egyébként elég érdekesen beszéltem románul, úgynevezett „feliratos románt” használtam. A filmeket román felirattal néztem, így gyakoroltam, de ez persze még nem jelentette, hogy ki is tudom ejteni a szavakat. Egyszer például azt akartam mondani, hogy „sajnálom”, amire mindig azt írta a felirat, hogy „imi pare rau”, s én valahogy úgy ejtettem ki, hogy „imi pé rá”… Persze, hogy nem értették. Azóta megtanultam, hogy mindenki egyszerűen csak úgy mondja: „scuzaþi”. Tudok magyarul vásárolni, de ha többen vagyunk egyszerre, nehéz követnem a beszélgetést. Elég nagy kihívás a nyelv, főleg, hogy a falunkban nem nagyon beszélnek angolul. Köszönünk egymásnak a szomszédokkal, de elég korlátozott a kommunikációnk többek között azért is, mert más az életünk. Ráadásul elég erős tájszólásban beszélnek: értem a szavakat, hisz azokat tanultam meg, de a hangsúly, az akcentus nagyon megnehezíti a dolgomat.

– Mit szeret leginkább Erdélyben?

– Elsősorban az élet nyugodt ritmusát, hogy az emberek nem rohannak mindenhova. Lehet, hogy ez Kolozsváron már nincs így, itt viszont igen, és ez nagyon tetszik. Szeretem a gyönyörű tájat, az embereket és az életmódjukat.

– Az otthon szó mit jelent önnek?

– Az otthon itt van: a környék, Csíkszereda és Csíkbánkfalva. Már huszonhat éve nem élek Angliában, ezért nincs túl erős kötődésem Nagy-Britanniához. Erdély egyébként is hihetetlenül szép pontja a világnak, és meglepő számomra, hogy nem ismerik jobban. Boldog vagyok, hogy itt élhetek, csak a nacionalizmus zavar. Természetesen értem, miért van szükség arra, hogy az emberek a nemzeti identitás mentén határozzák meg magukat, de azt hiszem, a torzsalkodás nem vezet sehová, sőt visszavet. Erdély és történelme valóságos multikulturális modell lehetne. Tudom, hogy az én vállaimat nem nyomják ugyanazok a történelmi terhek, hisz az én nemzetemet sosem fenyegették. Ezért aztán kiváltságos helyzetből, de azt mondom: felejtsétek el a különbségeket, voltaképpen egyformák vagytok!

Andrew Hockley
Angliában született 1966. március 2-án. Oktatási menedzser, tanácsadó, tanárképző. Több országban dolgozott angoltanárként, majd oktatási menedzserként. 2004 óta él Romániában, ám nemzetközi szinten aktív tanárképzőként továbbra is a világot járja. Társszerzője a From Teacher to Manager: Managing a Language Teaching Organization (2008) és szerzője az Educational Management (2007) című köteteknek. A www.szekely.blogspot.ro címen elérhető a Csíkszereda musings (Csíkszeredai tűnődések) című blogja. Ennek egyik bejegyzését jelentette meg román fordításban az Adevărul című napilap ªcoala în Secuime: literatura, da, româna practică, ba. Cum vede un englez predarea limbii române pentru unguri? (Székelyföldi iskola: román irodalom igen, beszélt román nyelv nem. Hogyan látja egy angol a román nyelv oktatását a magyarok számára?) címmel.