Románia, ahol nem értik az idők szavát

– Van annak üzenete, hogy a volt ügyvezető kormányfő, Sorin Cîmpeanu, illetve az új miniszterelnök, Dacian Cioloş mezőgazdasági szakemberek?

– Sok évtizedes tapasztalat mondatja velem, hogy a leggyengébb agrárszakember is többet ér, mint sok értelmiségi szakma képviselője. Ez még akkor is igaz, ha sokan nem értenek velem egyet. A román és a romániai magyar politikában sok politikusnak semmiféle szakmája nincs, semmihez nem ért, mégis úgy gondolja, hogy a politika az ő felségterülete. Hogy két kiváló agronómus váltja egymást a román kormány élén, ez egyféle normalitást jelez: eljött az ideje a szakértőknek, akik szakmájukban már letettek valamit az asztalra.

– Pedig ma sok babér nem terem a mezőgazdasági szakembereknek...

– A frissen végzett mezőgazdászok valóban nehezen tudnak elhelyezkedni Romániában. Rendszertől függetlenül mezőgazdasági szakemberre azonban mindig szükség volt, és ha azt akarjuk, hogy a termőföldeknek ne csak a fele legyen megdolgozva, akkor szaktudásukra szükség lesz. Agronómus nagyapám évtizedekig volt gazdatiszt Aranyosszéken: kora tavasztól késő őszig éves szerződéssel szegődött el farmvezetőnek, és a teljesítménye alapján mindig megújították azt. Ilyen felelősségvállalásra lenne szükség, hogy az önellátás zsákutcájában vergődő román mezőgazdaság főleg piacra termeljen.

– Rendszerváltás után is a Kolozs megyei mezőgazdasági üzemek hitelezésével foglalkozott, mígnem rendre mind felszámolódtak. Hogyan került ebbe az állapotába a mezőgazdaság?

– Összesen 27 évet dolgoztam a kolozsvári agrárbankban, ebből a rendszerváltás után mintegy ötöt. Átéltem a mezőgazdaság leépülésének a legsúlyosabb időszakát. A földtulajdonosok nem csak a gyereket öntötték ki a fürdővízzel, hanem a kádat is. Nem értették a szövetkezés előnyeit, nem bíztak egymásban. 1990 első hónapjaiban a megyei mezőgazdasági szakbizottság alelnökeként több faluban is megpróbáltam elmagyarázni, hogy hagyják meg a szövetkezeteket. Volt, ahonnan menekülnöm kellett, nehogy megverjenek. Az emberek önhatalmúlag széthordták a termelőszövetkezetek vagyonát, a közprédát senki nem akadályozta meg. Sem a gazdák, sem a hatóságok nem értették, hogy igazságtalanságot nem lehet megoldani egy másik igazságtalansággal.

– De azokat a mezőgazdasági nagyüzemeket sem lehetett megmenteni, amelyeket nem hordtak szét. Ha ezek eredményesen működnek, az emberek nem jöttek volna rá, hogy jó nagyobb területen gazdálkodni?

– Az eredendő bűn az, hogy Romániában nem volt előkészítve a gazdasági rendszerváltás. A gazdák azt hitték, hogy pár hektáros területeken képesek kifizetődően termelni. Amikor láttuk, hogy a termelőszövetkezetek menthetetlenek, az állami mezőgazdasági vállalatokat próbáltuk támogatni. De ez a törekvés is vakvágányra futott. Amikor 1996-ban a Versenytanácsnál dolgoztam, az állami nagyüzemek számára még mindig bukaresti minisztériumok határozták meg a mezőgazdasági termények árát. Ion Iliescu nem akart árfelszabadítást az élelmiszerpiacon, a nagyüzemek pedig nem lehettek a maguk urai.

– Az elmúlt 25 évben hiányzott az átgondolt agrárhitelezés. Mi ennek az oka?

– A mezőgazdaság jó profitrátája évi 5-6 százalék. A kilencvenes évek száz százalék fölötti kamatszintjét mezőgazdasági termelők nem tudták megfizetni. A Văcăroiu-kormány bevezetett ugyan kedvezményes agrárhitelt, az agrárbank azonban a csődbe ment nagyüzemektől nem tudta behajtani a tartozásokat. A működő agrárhitelezéshez agrárbiztosítás és közraktározás is kell. A piaccentrikus mezőgazdaság sok induló tőkét igényel. Az elmúlt évekig a kedvezőtlen gazdasági körülmények nem tették lehetővé magánkézben levő nagyobb farmok létrejöttét, az uniós csatlakozás után pedig az EU-n belüli hatalmas túltermelés lett a román mezőgazdaság kerékkötője, amit az orosz embargó súlyosbít. Ma ugyanaz a helyzet Romániában, mint a harmincas évekbeli gazdasági válság után Amerikában: csak a legjobb minőségű földeket érdemes megdolgozni, ott, ahol a búza hektárhozama legalább 5-6 ezer, és a kukoricáé 8-9 ezer kg. A román mezőgazdaságban nehéz talpon maradni, mert az élelmiszerforgalmazás zömét bonyolító multinacionális üzletláncok nagy tételekben hozzák be külföldről az olcsó árut.

– Tizenhat évig dolgozott a Versenytanácsban – két évig alelnökként – Bukarestben. Ennek a hivatalnak szabták feladatként a piacgazdaság alapvető szabályainak lefektetését és ellenőrzését. Miért alakult ez ennyire nehézkesen?

– Amikor 17 hónap parlamenti képviselői munka után, megszakítva a mandátumom, 1996-ban bekerültem a 10 tagú Versenytanácsba, szakmailag egy kiváló csapat fogadott. Kollégáim többsége bukaresti egyetemeken tanított, de volt közöttünk az energetikai kérdések szakértőjeként a Közel-Keletről hazahívott kőolajszakember is. Hiába dolgoztam 27 évet banki hitelezésben, mert nem juthattam ki külföldre, nem volt rálátásom a nagyvilág gazdaságára. Ezt a hátrányt sok munkával kellett behoznom. Az, hogy Romániában megkésve indult a piacgazdaság, nem egy-két hivatal hozzáállásán múlott. Amikor bő egyéves munkánkat követően a norvég-francia kombináció alapján kidolgozott Versenytörvényt 1996 májusában megszavazta a parlament, kiderült, hogy nem lehet alkalmazni.

– Miért?

– A piacgazdasághoz a legalapvetőbb feltétel, a verseny hiányzott. És a további járulékos törvények valamint a mintegy 25 állami szabályozó hatóság az energetika, a turizmus, a távközlés és számos más területen. A versenytörvénynek a piacgazdaságot szabályozó működéséhez még évekre volt szükség, miközben néhány multinacionális nagycég – elsősorban a mobilszolgáltatók – a szabályozatlan piaci körülményeket kihasználva, degeszre keresték magukat. Beengedték a piacra a multinacionális nagycégeket, de a működésüket felügyelő állami szabályozást csak 5-6 év múlva léptették életbe. A kilencvenes években két dolog ütközött egymással: a piac-és a pártutasításra működő tervgazdálkodás-tervkényszer.

– Mikortól lehetett csomagban alkalmazni az új piacszabályozó törvényeket?

– A versenytörvény makrogazdasági alaptörvény, amely a piaci viselkedésmódot szabályozza, ami viszont nem működhet csődtörvény nélkül: aki nem bírja a versenyt, annak le kell lépnie a piacról. Ki kell vezetni kevés zökkenővel, ellenkező esetben piacromboló hatása van. A legtöbbet kormányzó Szociáldemokrata Párt félt a csődtörvény bevezetésétől. Úgy gondolták, jobban megéri életképtelen vállalatokat fenntartani, mint a csődeljárás okozta szociális robbanást kezelni. A csődtörvény csak a kétezres évek elején lett működőképes. Közben elfogadtuk az állami segélytörvényt, hogy törvényesen lehessen bizonyos esetekben szubvencionálni cégeket és termékeket.

– Ez együtt járt a szocialista nagyipar még megmaradt nagyvállalatainak a felszámolásával. Törvényszerű volt ennek az iparnak a leradírozása a térképről?

– Az igazi bajok a rendszerváltás utáni első években gyökereznek. Petre Roman és Victor Ciorbea is félt a munkások megmozdulásától, de főleg a bányászoktól. A hatalmon levő politikai elit nem mérte be a privatizáció előtti román ipar pontos látleletét. Petre Roman miniszterelnök azt mondta, a román ipar egy ócskavashalmaz. Ez nyilván így nem volt igaz, mert bizonyos részeit jó stratégiával meg lehetett volna menteni. Az viszont nem vitás, hogy a román ipart túlzott energiafogyasztó technológiákra építették, a modernizációhoz pedig hiányzott a hazai erőforrás, illetve ennek szerepét alábecsülték. A multinacionális cégek egyoldalú színrelépésével az volt a legnagyobb baj, hogy az általuk diktált modernizációból és technikai haladásból a román gazdaság és a román fogyasztó alig részesült.

– A nagyprivatizáció tehát kényszermegoldás volt?

– A román nagyprivatizációban igazából nagyon kevés a sikertörténet. Most hirtelen a Dacia gyárra gondolok, de erről is azt kell tudni, hogy a Renault aprópénzért vásárolta meg, miközben a román állam a francia céget hosszú évekig hatalmas állami támogatáshoz juttatta. Ugyanez a forgatókönyv ismétlődött számos állami nagyvállalat esetében. A kommunista hőskorban mintegy negyvenezer embert foglalkoztató galaci Sidex kombinátot az indiai angol befektető – bevallása szerint – olcsóbban vette meg, mint amennyiért lányának villát vásárolt London egyik külvárosában. Igaz, a Sidex hatalmas adósságállományát is átvállalta. Az új tulajdonos a vasércet és szenet Oroszországból importálta vámmentesen, de sok egyéb állami kedvezményt is kapott. Ha végignézzük a nagyprivatizációs tranzakciókat, gyakorlatilag mindenhol ugyanaz történt: minimális vételár és évekig tartó hatalmas állami támogatás volt a magánosítás ára.

– Említette a kilencvenes évek nehéz gazdasági helyzetét: ahhoz képest ma nagy az árubőség. Ha az embernek egy jobb munkahelye van, akár élhető ország is lehet Románia. Ma már működik a piacgazdaság?

– Azt hiszem, Bukarestben mérhető le leginkább a fejlődés mértéke. Óriási a felhozatal: normális minőségű árut lehet vásárolni normális áron. De nem ez az egyedüli arca Romániának. Van egy bukaresti, kolozsvári és temesvári Románia, és van egy vaslui-i és botoşan-i is, ahol a nyomor és a mélyszegénység jellemző. Az ország többi részei a két véglet között mozognak. Miközben hivatalosan 7-8 százalékos a munkanélküliség, legalább hárommillió ember dolgozik külföldön. A viszonylagos gazdasági fellendülést hozó multinacionális nagycégek azonban csak addig maradnak a román piacon, amíg éves profitjuk legalább ötven százalék. A mezőgazdaság jó része ma sem termel piacra, csak önellátásra. Kulcskérdés, hogy az új kormány mit kezd ezzel? Habár az Európai Unió nem támogatja, a román agrárágazat fennmaradásához okosan kigondolt protekcionizmusra van szükség. Romániát összességében a befejezetlen múlt traumája kísérti. Az 1990-ben történt négy-öt bányászjárás hosszú időre megpecsételte az ország jövőjét, amivel napjainkban megint lehetne mit kezdeni, ha nem egy olyan fiatal nemzedék lenne a munkaerőpiacon, akiket az elmúlt 25 évben jórészt azok a tanárok neveltek, akik maguk sem értették az idők szavát.

– A zavaros román belpolitikában mennyire jelenthet esélyt az új szakértői kormány?

– Kíváncsi lennék, hogy van-e megfelelő csapata, bátorsága és felkészültsége a Szilágysomlyóról és Szilágyperecsenyből induló Dacian Cioloş miniszterelnöknek az új megbízatásához. Szerintem az államelnök felkérésére és brüsszeli sugallatra vállalta el egy évre ezt a funkciót. Ha átesett az öthónapos téli tűzpróbán, áprilisban érdekes lenne kiértékelni teljesítményét. Addig Cioloşnak bátornak kell lenni. 25 éves késésben vagyunk. A végzetes önhittségben nevelkedett román politikai elit és a mindenható pártok igen kemény ütéseket kaptak. A parlamentben mindent megszavaztak, amit az államfő kért, így jöhetett létre ez a technokrata improvizáció. Több mint 18 évnyi bukaresti önkéntes száműzetés után azt látom, hogy a miniszterelnök mozgástere elég jelentéktelen. Új szövetségeseket és politikai partnereket kell toboroznia, de a korrupt politikusok közül nehéz szalonképes és becsületes államférfiakat találni.