Népművészetben világhatalom vagyunk

– Hogyan indult a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) munkája és miként kapcsolódott később a Hagyományok Házához?

– Ez hatvanöt éves történet. Gyakorlatilag szinte a semmiből teremtődött meg a színpadi néptáncművészet, a háború előtt alig volt előzménye. Az együttes többé-kevésbé orosz mintára 1951-ben alakult. A Mojszejev Együtteshez hasonlóan volt egy zenekara, egy tánckara és egy kórusa. Első művészeti vezetője, Rábai Miklós – amennyire a korabeli kultúrpolitika gúzsbakötéséből szabadulni lehetett – arra törekedett, hogy ne kövesse egy az egyben a birodalmi orosz-szovjet stílust. Nehéz dolga volt, hiszen a magyar néptánctudomány még gyerekcipőben járt. Alig voltak gyűjtések, ezért abból a kevés alapanyagból kellett színpadi művészetet alkotnia. Ez sikerült is, hiszen a MÁNE egyik nagy felívelő korszaka éppen a kezdete volt. Egy másik korszakot a hetvenes években kibontakozó táncházmozgalom indított el, amikor Tímár Sándor egészen más szemléletmódot hozott a MÁNE életébe. Egy idő után én lettem a táncegyüttes vezetője. Sebő Ferenc olyan intézményt álmodott meg, amely a színpadi művészetnek is fontos helyszíne, közben a népművészetek más területeit is ápolja, gondozza és szervezi. Ez lett a Hagyományok Háza, a MÁNE bázisa, kiterjesztve többek között a tudomány, az oktatás területeire, immár 15 éve öszszekapcsolva ezeket a színpadi művészettel.

– Kezdetben inkább a politika határozta meg, hogy mi kerülhet színpadra. Ez napjainkra hogyan változott?

– Ma már legkevésbé a politika meghatározó, hiszen szabad országban élünk. Az ember gyakorlatilag arról beszél a színpadon, amiről akar. A MÁNE szempontjából a hagyomány határozza meg a műsorpolitikát, hiszen nem urbánus kultúrát közvetítő kortárs együttes vagyunk, hanem a hagyományos néptáncra és népművészetre hivatkozó csoport, miközben fontos feladatunk, hogy mindig a mának szóljunk. Nem feledkezhetünk a múltba, nem vagyunk múzeum – inkább élő szervezet, amely az adott kornak megfelelően állítja a nézők elé ezeréves kultúránkat. Nagyon fontos a kapcsolat a nézőkkel: egy műalkotás akkor nyeri el értelmét, ha találkozik a nézővel. Az a festmény, amelyik műteremben porosodik, nem létezik, az a zene sem, amelyiknek kottája egy fiókban marad, és az a táncelőadás sem, amelyik a próbateremben vesztegel. Csak olyan előadás létezik, amelyik eljut a nézőkhöz. Ugyanakkor óvatosnak kell lenni, hiszen a közönség igénye változó: a MÁNE-nak a közönség igényét nem kiszolgálnia, hanem szolgálnia kell, bizonyos esetekben akár feladat elé állítania és vinnie magával, kiszakítva a megszokott világból. Olyan területekre és utakra csábítani, amelyek szokatlanok számára.

– A hetvenes években a táncházmozgalom idején a nézők közelebb állhattak a népi kultúrához, mint ma. Az évek során mennyire változott a közönség öszszetétele, illetve kapcsolata a néptánccal?

– A közönség változik, miközben a folklór iránti érdeklődés nem csökkent Magyarországon. A népművészeti iskoláknak és az amatőr együtteseknek köszönhetően sokan találkoznak a néptánccal, de ez akkor is csupán kis rétege a közönségnek. Nekem nemcsak a nosztalgiákra építő középkorúakat és időseket kell megszólítanom, hanem elsősorban a fiatalokat, akik másképp szocializálódnak az internet és a videoklippek világában. Olyan eszközöket és megoldásokat kell találnom, ami eléri ezt a réteget, hiszen nem a néptáncot szeretőket kell meggyőznöm arról, hogy ez milyen jó időtöltés. Ők tudják, nézik, éneklik, művelik. Azokat kell meggyőznöm, akiknek ez ismeretlen. A hittérítők sem a keresztényekhez mentek.

– Hogyan lehet „megfogni” a fiatalokat és azokat, akik nem voltak még táncházban, és nem a néphagyománykedvelő rétegbe tartoznak?

– Van egy erős eszközünk: a színház. Rendelkezésünkre áll a dramaturgia, a látványos szcenika, a zene, a mozdulat ereje. Ha a néptáncelőadást – akármennyire anakronisztikus is – mai kortárs előadásként fogom fel, és olyan eszközöket találok, amelyek a fiatalok számára közérthetőek és a gondolkodásmódjukkal rokon, akkor működik. Többféle műfajban állítunk előadásokat színpadra, éppen azért, hogy a különböző rétegekhez érjünk el. Ha az eszközöket jól használom, akkor egy fiataloknak szánt műsor után eljönnek más előadásra is.

– A szakmabeliek arról vitáznak, mennyire legyen eredeti vagy színpadias egy előadás. Meddig lehet feszíteni a határokat a színpadi adaptációkban?

– Évtizedek óta tartó, terméketlen vita ez, sokáig én is beszálltam ezekbe. Hosszú évek óta viszont már nem akarok ezen vitatkozni, hiszen már az beavatkozás, ha a néptánc kikerül a paraszti világból a színpadra. Az már nem eredeti. Inkább arról lehet beszélni, hogy milyen a stilizáció foka. A néptánc egy nyelvezet, amellyel nemcsak egyszerű gondolatokat lehet kifejezni. Amennyire lehet, a Magyar Állami Népi Együttessel hagyományosnak tűnő előadásokat készítek, de a hagyományt szabadon kezelem, igyekszem belőle mai és aktuális kortárs művészetet teremteni.

–Mit tud üzenni a néptánc és a MÁNE a ma emberének?

–Minden egyes műsoromban ugyanarról beszélek: a hagyományunk, a múltunk nélkül nehéz megélni. Ez identitásunk alapja, ahogyan a történelmünk, művelődésünk, épített örökségünk. Szüksége van ezekre az embernek, mert a segítségükkel tud eligazodni a világban. Természetesen úgy kell ezt alkalmazni, hogy a mai életünk részévé váljon. Én ennek a kultúrának szeretője, tisztelője és értője vagyok, de városi emberként telefonom van, nem vederrel hordom a vizet, és kapát sem hordok a vállamon, szívesen ülök jó autóba, és gurulok a világban, de hiszem, hogy lelkem mélyén tudom, mi ez. Ha mindazt, ami a lelkemben van, a színpadra tudom állítani, akkor mások is szembesülnek vele. Az adott műsoroknak vannak más hozadékai is, kisebb témákban próbálnak útmutatást, katartikus élményt adni, de a legfontosabb üzenete: nem élhetünk gyökértelenül a világban.

–Most Székelyudvarhelyen és előtte Gyergyószentmiklóson léptek fel, de távolabbi vidékekre is eljutnak. Változik a fogadtatás, a nézői befogadás?

– Szinte nincs különbség, hogy Gyergyószentmiklóson, egy kis ukrán faluban, Hongkongban vagy az Amerikai Egyesült Államok bármelyik nagyváro sában lépünk fel. Messziről nézve szinte nem is létezik Magyarország a világtérképen. Kicsi ország, sajátságos a hagyománya és kultúrája, ennek ellenére mégis elementáris erővel hat. Erős, emberi, sokszínű kultúránk van, és vélhetőleg nagy szerepe van annak a közegnek is, amelyik ezt átadja: a táncosok, a zenészek, a belőlük sugárzó hit, tehetség és tudás, az átadás szándéka. Vélhetőleg annak is köze van hozzá, hogy az alkotó egyetemes módon tud hozzányúlni az adott kultúrához, és úgy tudja azt a színpadra állítani, hogy érthető legyen Hongkongban és a kis ruszin faluban vagy Gyergyószentmiklóson is. A gyökerekre nemcsak Magyarországon, hanem bárhol a világon szükség van. A gondolkodó embernek szembesülnie kell azzal, hogy a múltunkat nem felejthetjük el. A legutóbbi amerikai turnénkon San Franciscóban előadásunk után kint álldogáltam a művészbejárónál. Odajött hozzám egy amerikai, aki azt mondta: nem gondolta volna, hogy ilyen távoli, kis ország előadásán kell szembesülnie saját múltjának fontosságával.

–Mennyire egyedülálló a világon a népi kultúra továbbéltetése?

– Kelet-Európában kicsit nagyobb az érdeklődés a néptánc és a hagyományos kultúra iránt. Ennek oka a kommunista korszakra vezethető vissza, amikor a boldog parasztot akarták látni a színpadon. Ez jó országpropaganda is volt, de mellette segített megőrizni a hagyományt. Magyarország még inkább kiemelkedik ebből a régióból, mert a hatvanas-hetvenes években nagy alkotók a legmodernebb művészetet hozták létre Magyarországon. Ebben is része volt a politikának, hiszen a dekadens, nyugateurópai táncstílusokat nem engedték be a Coca Colával együtt Magyarországra, ezért a kiváló magyarországi koreográfusok – mint Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Tímár Sándor, Kricskovics Antal, Novák Ferenc – európai művészetet hoztak létre, és ennek vagyunk mi a követői. Nyugat-Európában csak amatőr szinten működik a néptánc, reprezentatív megjelenése még Dél-Amerikában és Délkelet-Ázsiában van, de ott a revü határait súrolja. Nálunk a közművelődés rétegeibe hatol és a szórakozás rétegévé vált. Világszínvonalú professzionális együttesek is működhetnek ebből, Magyarországon három, Erdélyben hat. Népművészetben szerintem világhatalom vagyunk.

– Erdélyi táncegyüttesekkel is dolgozott. Milyen Magyarországon és milyen Erdélyben egy tánckar tagjának lenni?

–A támogatással van gond, a fizetések között nagy a különbség. Ám amikor a Háromszék Együttessel vagy az Udvarhely Néptáncműhellyel dolgoztam, nem azt mondtam a táncosoknak, hogy azért kell nagyot ugraniuk, mert ezer forinttal nagyobb lesz a fizetésük, hanem azért, mert ezt vállalták. Megoldatlan kérdés az oktatás is, tovább kellene képezni a táncosokat, fontos lenne az utánpótlás, ami összefügg az oktatással és az anyagi helyzettel. Ha egy tehetséges fiatal választhat a között, hogy éhen hal a színpadon vagy az élet más területén lehet boldog, akkor őrültnek kell lennie, ha az éhenhalást választja. Hála Istennek, hogy vannak ilyen őrültek. Ha nem lennének, akkor nem volna színpadi népi táncegyüttes Erdélyben.

– Ön egyben a Magyar Táncszövetség elnöke és a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja is. Honnan van ennyi energiája a sok feladathoz?

– Nem könnyű. Ezek mellett a mindenkori magyar kulturális miniszter tanácsadó testületének is tagja vagyok, ami szintén komoly elfoglaltságokkal jár. Ezt azért tudom vállalni, mert a napom nem huszonnégy órából áll, hanem negyvennyolcból – ezt természetesen csak viccből mondom. A magyarázat az, hogy nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom. Ez a hobbim, ez az életem.