Soltész Miklós
Budapesten született 1963. július 23-án. A budapesti Piarista Gimnáziumba járt. 1988-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán városgazdász üzemmérnöki diplomát szerzett. 1994-től 2000-ig a Wastl Kft. kereskedelmi vezetője volt. 1994-től a Cisztás Fibrózisban Szenvedő Betegek Országos Egyesületének főtitkára. Mérnöki munkája mellett 1996-tól az V. kerületi alpolgármester. 1997-ben a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség budapesti alelnökévé, majd 2000-ben országos ügyvezető titkárává választották. 1998-tól a Fővárosi Közgyűlés Fidesz-MKDSZ–MDF képviselőcsoportjának tagja, Budajenő önkormányzati képviselője. 2000 és 2002 között a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium vezetőjének, Fónagy Jánosnak a kabinetfőnöke. 2002 és 2005 között Budajenő polgármestere. A 2006. évi országgyűlési választásokon Pest megyei területi listán szerzett mandátumot. 2006-tól az ifjúsági, szociális és családügyi bizottság alelnöke, a Fidesz–KDNP frakciószövetség Népjóléti Kabinetjének vezetője. A 2010. évi országgyűlési választásokon is listáról jutott be a parlamentbe. 2010 júniusától a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában dolgozik, jelenleg az egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárként.

– A kelet-európai országok – elsősorban a visegrádi négyek – egységesen lépnek fel a migrációval kapcsolatos kérdésekben, a nyugati országokkal ellentétes álláspontra helyezkednek. Minek köszönhető ez?

– Talán annak, hogy ezek az országok hosszú évtizedekig kemény diktatúrában éltek, és az emberekben kialakult egy veszélyérzet. Sokkal nagyobb, mint azokban az országokban, ahol a jólét és a mindennapos küzdelmeknek a hiánya elaltatta az embereket, de a politikusi réteg nagy részét is. Egyre inkább látszik, hogy amint Nyugat-Európában szaporodnak a bajok, az atrocitások, az emberek folyamatosan döbbennek rá arra: itt nagyon nagy gond van. Ugyanakkor azzal a politikával, amelyet Magyarország a bevándorlással kapcsolatosan képvisel a kontinensen, egyre többen azonosulnak. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy a nyugati országok vezetői ezt mikor fogják belátni és magukévá tenni.

– Románia is egy hagyományosan keresztény – ortodox – ország, mégsem csatlakozik ebben a kérdésben a többi kelet-európai állam által képviselt állásponthoz. Ez a hagyományos kétkulacsos politikának a következménye?

– Én inkább annak tulajdonítom, hogy Románián nem ment keresztül olyan nagy embertömeg, mint Macedónián, Szerbián, Horvátországon, Szlovénián vagy Magyarországon. Ennek következtében nem érzékeli ennek veszélyét és súlyát. Amikor egy gond távol van az embertől – legyen az földrengés, szökőár vagy bármi más –, akkor lehet, hogy sajnálkozik az adott helyzet miatt, de teljesen másképp reagál, mint amikor azt saját bőrén tapasztalja. Azt látom, a román politika még nem szembesült ezzel a gonddal. Amennyiben az ország határait is elérné egy jelentős bevándorlóhullám, azt hiszem, azonnal felsorakozna a többi ország mögé, amely a V4-ekkel közösen lép fel. Én biztatom is erre őket, mert a Romániában élő emberek élet- és munkaszeretete – bizonyítja ezt az is, hogy milliók hagyják el az országot azért, hogy dolgozzanak – megérdemelné ezt a törődést. A másik gondolatom pedig a következő: az ortodox egyház sokat szenvedett a szétszakítottság miatt, kár lenne az ortodox keresztényeket egy másik fajta veszélynek is kitenni.

– Előadása elején kijelentette: a liberalizmus végnapjait éli Nyugat-Európában. Valóban erről van szó, vagy csak egy pillanatnyi megrendülés tanúi vagyunk?

– Az, hogy a veszélyeket nem ismerik fel, az, hogy ez az ideológia a természet törvényeit akarja felrúgni, az, hogy társadalmi berendezkedésük a kereszténységet teljesen háttérbe szorítja, sőt meg is veti, előbb-utóbb oda vezet, hogy a társadalom képtelen lesz az önvédelemre. Sajnos ezt látjuk már Európa egyre több országában. Ezért a kölni események és a terrorcselekmények sokakban földrengésszerű változást idéztek elő: az emberek ráébredtek arra, hogy őket becsapták. Kérdés, felismerik-e azt, hogy az eddigi társadalmi berendezkedésük mondott csődöt, vagy valami másban fogják meglátni a probléma gyökerét. Tény: a liberalizmus képtelen arra, hogy a társadalomnak védelmet nyújtson. Hadd mondjak egy abszurdnak tűnő, de valós példát: ha valaki Norvégiába kerékpárral megy be, akkor az közlekedési eszköznek számít és a jogszabály értelmében a beutazót nem szabad megállítani. Ezért Norvégiába az összes migráns biciklivel érkezik. Normális dolog ez? Nincs ott épeszű rendőr vagy határőr, aki kijelentené, hogy „Ne szórakozzanak már velünk! Így akarnak tönkretenni minket?”. Egy másik példa az, amit Faymann osztrák kancellár művelt a tavaly ősszel. Csupán azért, hogy politikailag korrekt legyen a beszéde, hosszasan gondolkozott azon, hogyan nevezze a migránsok megfékezésére építendő kerítést. Napokig hazudtak össze-vissza, ócsárolták a magyar politikát. Végül a kerítést szárnyas kapunak kiáltották ki. Hogy jut eszébe valakinek ilyet mondani? Ahelyett, hogy elismerje: a magyaroknak igazuk volt, igenis kerítést kell építeni. Amikor az igazságot nem merik kimondani, amikor a politikailag korrekt diskurzus miatt mindennek és mindenkinek meg akarnak felelni, akkor bizony nagy baj van.

– Tavaly nyáron a magyar kormány a bevándorlókkal kapcsolatos politikája miatt egyedül maradt Európában. Azóta a helyzet folyamatosan változott, az emberek egyre inkább rájöttek arra, hogy „a tárt karokkal fogadjunk be minden bevándorlót” hozzáállás helytelen. Informális csatornákon érkeznek-e olyan vélemények, amelyek helyeslik az akkori magyar álláspontot?

– Amit kérdezett, annak több üzenete is van. Az egyik az, hogy mindenkinek van felelőssége. Mi, magyarok, kicsi, tíz-tizenötmilliós nemzet vagyunk, mégis meg tudtuk változtatni az európai közvéleményt, a közgondolkodást. A környező országok teljes mértékben mellénk álltak, az átlag európai szavazópolgár is nagyrészt nekünk ad igazat. És bizony mesélik a Nyugat-Európában többször megforduló képviselőink, hogy egyes uniós politikusok a liftben rájuk kacsintanak vagy kezet ráznak, és igazat adnak nekünk, de amikor kiállnak a pulpitusra, akkor éppen az ellenkezőjét mondják. Ez a politikai korrektség. Ha valamit a fejükbe vettek, akkor attól nem tágítanak, nem merik elismerni, hogy egy kis nemzetnek is igaza lehet. Reméljük, eljön ennek is az ideje. A másik dolog az, hogy ezek után nekünk nem kell majd folyamatosan a szemükre hánynunk tévedéseiket és azt mondani, „íme, nekünk volt akkor igazunk”, hanem keresni kell az együttműködést, a közös megoldásokat: a kontinens határait meg kell védeni, a közel-keleti konfliktusban szenvedőket szülőföldjükön megsegíteni, az ott élő keresztényeket megvédeni, valamint országainkban a keresztény gyökereket megerősíteni.

– Rádöbbentheti-e a migrációs jelenség Európát arra, hogy rossz irányba indult el, nem a helyes úton jár? Vagy már túl késő?

– Temetni nem szabad magunkat még akkor sem, hogy ha a baj valóban nagyon nagy. Látnunk kell: a felelősség és a feladat óriási. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy az Úr Istennek vannak olyan üzenetei egy nép, egy társadalom, jelen esetben a kereszténynek mondott országok felé, amely így szól: gyerekek, ébredjetek fel, valami nem működik jól a gondolkodásotokban. Ez egyúttal a remény is egyben. Ez változtathatja meg az európai felfogást, aminek – ha belegondolunk – az elmúlt kétezer évben sokszor volt szomorú következménye: rengeteg viszály, belháború, világháború. De szerencsére ezekből mindig talpra tudott állni. Bízom abban, egy ilyen helyzet is arra ébreszti fel a társadalmat, hogy rájön: ami eddig volt, az nem folytatható. A természet törvényeit nem lehet teljes mértékben mellőzni, és igenis vissza kell térni azokhoz a gyökerekhez, amelyek a kereszténységben rejlenek. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek azonnal kereszténnyé kell válnia, de elfogadja annak kulturális, civilizációs alapjait, értékeit.