Munkások Isten szőlőskertjében

– Hogyan kerültél a kolozsvári kollégiumba?

– Isten útjai kifürkészhetetlenek. Talán azért is, mert mindig máshova kerültem, mint ahova szerettem volna. Aztán hamar rájöttem, Isten épp ott akar használni engem, ahova kerülök. Annak idején sírva mentem Székre segédlelkésznek, aztán három év után én kértem a presbitériummal, hogy próbáljunk meg még egy évet hosszabbítani. Ugyanígy történt az iskolával is, ahol érettségiztem. Teológusként már helyettes tanárként tanítottam a kollégiumban, s miután Széken lejárt a három év, az igazgató szólt, menjek vissza egy kis időre az iskolába. Ez a kis idő lett kilenc esztendő, ami – úgy gondolom – nem volt hiábavaló.

– A kollégium évzáró ünnepségén kiköszönő beszédedben említetted, hogy a kolozsvári református kollégiumnak minden évszázadban volt tíz éve, amely hosszú időszakra meghatározta az intézmény jövőjét. Te épp ennek voltál a részese. Hogyan élted meg?

– Nagyon intenzíven. Visszanézegettem a kollégium történetét, és valóban úgy történt. Az 1700-as évek végén felépítették a Farkas utcai épületet, és mintegy száz évig nagy lendülettel működött az iskola. A 19. század végén felépült a Petőfi utcai ingatlan, és ez is száz évre adott volna lendületet az iskolának, ám az 1948-as államosítás közbeszólt. Most, a 21. század elején, Isten egy olyan időszakot és olyan embereket választott ki, amellyel és akikkel újabb lendületet akart adni a kollégiumnak. Akkor kerültem az iskolába, amikor az fennállásának 450. évfordulóját ünnepelte. Folyamatban volt az elemi osztályok engedélyeztetése, ezért áldott emlékezetű Csiha Kálmán püspök azt mondta, már csak egy óvoda hiányzik a kollégiumi oktatásból. Ez megfogott, és elhatároztam, hogy igyekszünk beindítani az óvodát is. Értelmét láttuk az ötletnek, hiszen valahonnan táplálni kell az elemi osztályokat. Elindultunk és kezdtünk szervezkedni. A munkában óriási segítség volt az, hogy Székely Árpád igazgató úrral akartunk és tudtunk is együttműködni. Azt sem szabad elfeledni, hogy imádságaink mindig meghallgatásra találtak. Az volt az első kihívás számomra. Az óvodában ma már 85 gyermek van, hat óvónő és három dadus. Úgy gondolom, a terven ott volt Isten áldása.

– Az óvodán kívül azonban mással is foglalkoztál…

– Az idő múlásával eljutottunk a pályázatok világába. Azt is feladatomnak tekintettem, hogy olyan alternatív forrásokat keressünk, amellyel lehet könyvkiadást támogatni, táborokat szervezni, sportpályát építeni és még sok minden mást. Ez volt tulajdonképpen az „éjszakai munkám”. Fontos volt számomra a kollégium népszerűsítése is, hiszen az egyre fogyó gyermeklétszám mellett biztosítani kellett az utánpótlást. Ha az ember elindul egy úton, akkor Isten ráárasztja áldását, és akkor is menni kell, ha már úgy látszik, hogy emberileg lehetetlen. Hét éve figyelgettük a kolozsvári szakmai oktatás ügyét, és azt láttuk, sok gyermek román szakiskolába iratkozik, mert magyar nincs. Évente mintegy száz diákot veszített el a kolozsvári magyarság. Ráadásul e diákok nagy része nem is lett szakember, mert nem az anyanyelvén tanulta a szakmát. Sokáig folytak városi szinten az egyeztetések, végül úgy éreztük, hogy ezt nekünk kell felvállalnunk. Úgy cseppentem bele az egészbe, hogy az egyik biztató motorja voltam az ötletnek. Annyira beleástam magam a szervezésbe, hogy amikor be kellett indítani a Szász Domokos szakiskolát, az egyház engem bízott meg azzal, hogy „sínre tegyem” az intézményt. Három év után hat szakon mintegy 240 diák tanul. Mindez azt mutatja, érdemes volt ebbe is belefogni.

– Egy ilyen sikeres sorozat után mi késztetett arra, hogy gyülekezeti szolgálatot vállalj?

– Munkámnak a legszebb része az volt, amikor a diákokkal foglalkoztam: az evangelizációs táborokban, lelkigondozói beszélgetéseken, bibliaórán. Ahogy telt az idő, egyre több adminisztratív feladat hárult rám. Ezért fogalmazódott meg bennem, hogy a hivatásomtól nem szeretnék elkanyarodni. Most, amikor sínen van az iskola, úgy gondolom, félre kell állni, és visszatérni a hivatásomhoz, hiszen jelenleg több mint kétharmada a munkámnak nem lelkipásztori feladat. Hiszem, hogy Isten kirendeli azt az embert, aki ezt a munkát szívvel-lélekkel fogja tovább vinni.

– Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt kilenc évből?

– Egy lelkipásztornak a legnagyobb sikere a lelki élményeket jelenti. Ezért öröm volt az, amikor a kollégiumban a lelkihangolón először láttam a diákokat boldogan beszélni Isten igéjéről. Amikor a nyári Lesi-tónál rendezett evangelizációs táborokban az ima alkalmával akár 20–25 fiatal is kiállt imádkozni. Amikor láttam azt, hogy voltak, akik közelítettek hozzám, és együtt tudtunk beszélgetni lelki kérdésekben. És van a másik része is, amiért sokat kellett dolgozni és imádkozni: például az óvoda és a szakiskola. Ám hangsúlyozom: mi csak munkások vagyunk Isten szőlőskertjében. Mienk ugyan a munka öröme, de a dicsőség mindig Istené.

– Nem fog hiányozni mindez?

– Egy ideig biztos hiányozni fog, de Isten ott használ fel minket, ahol a legnagyobb szüksége van ránk. Ezért hiszem, hogy Isten Mezőpanitban is számos örömöt készített számomra a szolgálat terén.

– Erdély egyik legnagyobb református gyülekezetében kezdted meg a szolgálatot augusztusban. Milyen tervekkel indultál Mezőpanitban?

– A presbitérium a következőket mondta: tiszteletes úr, semmi mást nem kérünk, csak azt, hogy az evangéliumot prédikálja. Ez talán egyszerűnek is tűnhet, ám nem az. Lelkileg úgy szolgálni egy kétezer lelkes gyülekezetben, hogy mindenki érezze, neki van lelkipásztora, és hogy mindenki érezze magáénak is a közösségben folyó munkát. Nyilván itt is vannak a gyülekezetnek olyan területei, ahol részben ugyanazt kell majd tennem, amit az iskolában: a gyerekekkel, az ifjúsággal foglalkozni. Egy fiatalos, lendületes és modern közösségbe kerültem, úgy érzem, nagyszerű kihívások állnak előttem: például megszervezni a diakóniai munkát és még sok minden mást a gyülekezetben. Úgy gondolom, jó munkatársakra találtam itt is.