Megkerülhetetlen egy ország katonai ereje

– A Szovjetunió utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov így kommentálta a varsói NATO-csúcsot: a katonai szövetség megkezdte az előkészületeket a hidegháborúnak forró háborúvá történő átalakítására. Az eddigiekkel összehasonlítva orosz szempontból mennyire más a mostani NATO-csúcs?

– Gorbacsovot kár lenne túlértékelni, kijelentése a pillanatnyi figyelemfelkeltést szolgálja. Oroszországgal kapcsolatban a varsói csúcs azon a nyomvonalon halad, amit a 2014-es walesi csúcs kijelölt – ebben már megjelenik a keleti fenyegetés, nyilván Oroszország ukrajnai és Krím-beli műveleteire reagálva. Úgy tűnik, újra meg kell barátkoznunk olyan hidegháborús fogalmakkal, mint az elrettentés, az erőegyensúly vagy a befolyási övezetek. Ez azonban nem jelent közvetlen háborús veszélyt, csupán a realista biztonságfelfogás újbóli erősödését.

– A balti államok, Lengyelország és Románia részéről gyakran elhangzik az a precedensnek tekintett orosz lépés, hogy ha Oroszország megszállhatta Ukrajna keleti részét, akkor ez más országgal is előfordulhat. Mennyire reális ez a félelem Oroszországtól?

– A Baltikum részéről reális a félelem. Az észt–orosz határon fekvő Narva városa például többségi orosz lakosságával optimális célpont lehet egy hídfőállás megteremtésére. A veszélyt nem a klasszikus hadviselés, hanem az ún. „hibrid háború” jelenti, amelynek alapvetéseit Geraszimov tábornok publikálta először, és amelynek forgatókönyve Donbaszban (Donyeck, Luhanszk) és a Krímben már megvalósult.

– Magáról Oroszországról és az orosz veszélyről a sajtó szeme előtt kevés szó esett a varsói NATO-csúcson, annál inkább az Európát veszélyeztető migráns- és terroristaveszélyről. Ezen a területen a NATO milyen feladatokat tud felvállalni, amikor köztudott, hogy a hatékony közös európai határőrizet is egyelőre inkább vágyálom, mint valóság?

– A közös európai határvédelem elemi érdeke lenne minden európai országnak. Ez azonban az Európai Unió és nem a NATO feladata. Az áttörést az EU-n belül kell elérni. Jó megoldásnak tartanám, ha ennek megvalósításában a NATO is részt venne együttműködő félként, amire alapot adhat az EU és a NATO vezetői által jegyzett, a varsói csúcs nyitányaként bejelentett közös nyilatkozat. Ez azonban az általánosságok szintjén mozog, konkrét megoldásról egyelőre nincs szó.

– Katonailag mit jelent a keleti szárny megerősítéseként közölt új támaszpontok létrehozása, illetve a NATO-csapatok átcsoportosítása ezekre a területekre?

– A varsói csúcs döntése alapján a NATO csapatokat vezényel Lengyelországba és a balti államokba. Földindulásszerű változást ez nem eredményez, de a napokban véget ért közös hadgyakorlattal együtt jelzi az elkötelezettséget a NATO keleti tagállamainak védelmére.

– Mennyire hatékony a NATO fellépése az ISIL (Iszlám Állam) ellen, illetve ezen a területen lesz-e közös áttörés a törökökkel, hogy ezt a több országra kiterjedő, államként működő terrorszervezetet véglegesen fel­számolják?

– A csúcstalálkozón résztvevő Erdogan török elnök – mint a terror által legjobban sújtott ország vezetője – szorgalmazta a NATO nagyobb erőfeszítését a terrorizmus ellen. A konkrét együttműködés azonban gyerekcipőben jár. A megnyugtató rendezéshez Oroszország partnerségére is szükség lesz, ami bonyolult képletet jelent. Sok még a teendő.

– A Brexitet követő európai légkörben sok kérdés felmerült nemcsak az Európai Unió, hanem a NATO szervezeti egységével kapcsolatban is. Hogyan látja, a varsói NATO-csúcson milyen mértékben sikerült ezekre a kérdésekre választ találni?

– A Brexit hatását egyelőre csak becsülni tudjuk, mivel nem tudható, milyen kapcsolatban marad végül az Egyesült Királyság az Európai Unióval. A NATO egységét ez közvetlenül nem érinti, mert jelenleg sem teljes az átfedés az európai tagállamok között. Az EU és a NATO között 2002-ben intézményesült a biztonsági együttműködés, amit a varsói csúcson megerősített a két szervezet vezetése. Ami egyelőre a Brexit hatásából látszik, az a britek még nagyobb aktivitása és elkötelezettsége a NATO-n belül.

– Ukrajna és Grúzia NATO-tagsága továbbra is a jövő ködébe vész. Van-e realitása annak, hogy a NATO-t kelet felé bővítsék beleértve például Moldova Köztársaságot is?

– A stratégiai cél Ukrajna esetében nyilvánvaló, a geopolitikai játszma azonban egyelőre döntetlenre áll. A központi kormányzat a NATO pártján áll, de egyelőre nem látszik esély arra, hogy fennhatósága ismét kiterjedjen az ország egész területére. Hasonló a helyzet Grúziában is. A hibrid háborúk egyik célja orosz részről éppen ez: olyan megosztottságot kialakítani a célországban, amely megakadályozza a katonai tömbhöz való csatlakozásukat.

– Magyarország nem szeretné, ha területén katonai támaszpont létesülne. Ez az álláspont vajon mennyire lóg ki a kelet-európai általános trendből, ahol Csehország és Magyarország kivételével szinte minden ország azért versenyez, hogy hol legyen NATO-támaszpont és hova érkezzen idegen haderő?

– Ha a NATO és Oroszország közötti potenciális konfliktust tekintjük, akkor Magyarország és Csehország nem határállam – a fenyegetettség mértéke más, mint Lengyelország, a Baltikum vagy akár Románia esetében. A szövetség egységét ez nem kérdőjelezi meg.

– Miközben minden NATO-tagállam azt vállalta, hogy a GDP egy meghatározott százalékát fordítja saját haderő fejlesztésére, ennek a vállalásnak kevés európai ország tesz eleget. Ma úgy néz ki, mintha a legtöbb NATO-tagállam azt várná el, hogy más pénzén oldják meg biztonságát. Ez a trend mennyire tartható fenn, főként, ha figyelembe vesszük az amerikai elnökválasztási kampányban elhangzott ide vágó, kemény kijelentéseket az amerikai finanszírozás leépítéséről?

– A 2%-os arány ugyan NATO-elvárás, de elemi nemzeti érdek is. Voltak olyan illúziók, hogy meghaladtuk azt az időt, amikor egy ország politikai súlyát hadereje határozza meg, de ideje felébredni. A reálpolitika visszatér, és amely országnak nincs súlya katonailag, azt diplomáciailag is könnyen félreteszik. Ellenpéldának ott van Lengyelország, amely kiemelten költ hadseregére (rajtuk kívül Európában csak a britek, az észtek és a görögök érik el a 2%-os arányt), ami népessége, földrajzi helyzete és gazdasági ereje mellett döntő szerepet játszik abban, hogy ma már európai szintű hatalomként kezelik.