Magaskultúra a Facebookon is

– Író, költő, oktató, szerkesztő, irodalmár. Már gyerekként tudta, hogy valami ilyesmi lesz, ha egyszer felnő?

– Nem tudtam, de szerettem volna író lenni. Egész korán írtam már. Persze az ember arra vágyik, hogy indián legyen, törzsfőnök, meg vadölő, aztán színész. Ám az irodalom és az írás mindig ott volt a lelkemben. Ilyen értelemben tudtam, hogy ezt akarom csinálni. És szerencsém volt. Valamiért azt szoktuk sorsnak nevezni, ami véletlennek tűnik ugyan, de egybeesik az ember valamilyen képletével. A szerkesztői és más hasonló jellegű feladatok többé-kevésbé véletlenül jöttek, és hogy a Krónika indulásakor napilapos lettem, az még több is, mint véletlen. Kiadónál dolgoztam, sokkal nyugisabb körülmények között, mint ahogy a napilap készül. A jobb fizetésért váltottam. Azt gondoltam, elég, ha írni tudok, de egy napilapnál ez nem elég. Nem elhanyagolható, de nem is az első. A lényeg, hogy tudsz-e gyorsan jól írni. Medve voltam és maradtam, sok szempontból kényelmes ember. Hogy mögöttem üvöltenek, szólnak a telefonok, miközben én írom a vezércikket vagy más cikket, nagyon különbözött a korábbi munkámtól, de ez volt életem egyik legszebb felfedezése.

– Érdekes, mert ha csak a Facebook-tevékenységét figyeli az ember, azt gondolná, hogy igencsak sokat és gyorsan ír…

– Igen, most már tudok gyorsan írni, de amikor a Kriterion Kiadónál dolgoztam, hetekig elhúztuk, hogy egy bekezdésben hol kellene szórendet cserélni. A napilapnál az aznapi jegyzetem mellett tudósításokat kellett szerkesztenem, olyan „izgalmas” dolgokat, mint hogy „Csíkszentjehován” a kórus mit énekelt és milyen helytörténeti kötetet mutattak be. Tehát az unalmat is kezelni kellett valahogy, a nyelvre is figyelni kellett, hogy a mondatok magyarul hangozzanak, és egyszercsak az is kiderült, hogy vezércikket kellene írni…

– Melyik szerep passzol leginkább önhöz?

– A legkevésbé problematikusak ma már ezek a Facebook-izék, bejegyzések vagy a blogom. Olyasmi, ami csak rajtam múlik, mert magamban megbízom. Olyan értelemben, hogy meg is tudok bízni magamban, mert én még abban a számítógéptelen korban nőttem fel, amikor a helyesírást nem az online üzeneteken, message-ken tanulták. A diákok helyesírásán látom, hogy visszaköszön a Yahoo Messenger vagy Facebook chatvilága, ahol mindegy, hol van a vessző, rövidítések vannak és így tovább. Én klasszikus műveltségben nőttem fel. És mert érdekelt, tudom, hogyan kell kinéznie egy mondatnak, amit én írok. Innen volt aztán minden stressz a könyvkiadónál, napilapnál és másutt, hogy azok már nem az én mondataim: meg kellett küzdeni a másik ember nyelvi ízlésével.

– Saját mondatait is különbözőképpen veti papírra, sokféle műfajban alkot. Ezek közül mi áll legközelebb önhöz? Mi határozza meg, hogy milyen műfajú szöveg születik?

– Azért mondom a Facebookot sokadjára, mert gyakran ez a furcsa gyűjtőmedence határozza meg, hogy mit írok. Elkezdtem írni például a Közhelyszótárt, aztán írtam valamit Váta Lóriról, akinek a minap sanzonestje volt, aztán a Facebook észrevétette velem, hogy az Observator cultural 15 éves, így arról írtam valamit románul. Nagyon gyakran a napi hírek, események határozzák meg, de például az is, hogy sok könyvet kapok, így mostanában könyvportrékat kezdtem írni. Hozzám bizonyos értelemben a Visszaforgatás, ami regény, és a Bolero című dráma áll a legközelebb, de onnantól fogva, hogy kieresztem a világba az írásaimat, én is csak egy olvasó vagyok. Ha a külső reakciókat figyelem, akkor az emberek azt mondják, hogy a vers az, ami engem igazán képvisel. A vers és ezek a blogos, facebookos bejegyzések. A régi irodalmi műfajok közül írtam regényt, novellát, drámát, mindent, de a vers az, ami az én műfajom lenne.

– Milyen a jó vers? Mitől lesz befejezett, kész?

– Íróként és olvasóként egyaránt minden műfajban azt szeretem, ami valami személyeset közvetít, személyes energiát önt belé a szerző. Ez nem a jelenti, hogy vele tényleg megtörtént, de át kell jönnie felém, hogy hiteles történet. Ezek persze nagyon bonyolult szavak, mert mi az, hogy hiteles. Tulajdonképpen fogalmam sincs, de csak ezt tudom mondani. Az egyik barátom szerint nekem szükségem van a valóságra, arra, hogy valami megtörténjen velem, és akkor abból a csalódásból vagy örömből írok. Ebből származik az, amit megint csak mondtak, és magam is érzékelek, hogy néha mintha ráznám a pofonfát, szembeugrom. De ezt nem feltétlen cinizmusból vagy arroganciából teszem, hanem mert nekem szükségem van rá, hogy az embernek illata legyen, zöld pulóvere, sálja, megfogható valamije. Nagyon nehezen tudok elvonatkoztatni, főleg annyira, hogy az senki számára ne legyen sértő.

– Eddig meg nem erősített információk szerint még a fürdőszobában is ír. Igaz ez?

– A szó konkrét értelmében nem, de amúgy igen, abban az értelemben, hogy most is, amíg itt ülünk, figyelek és a megfigyelésből valami lesz. Ebben az értelemben ott is írok, igen, mert ott is élek és ott is nyitva van a szemem, ott is látok, hallok valamit, gondolkozom valamin. Ha már ilyen „mélységekbe” kell menni, akkor az Egyed Péter kötetét ott olvastam el, de azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy a fürdőben olvasok.

– Beszélhetünk folytonos írásról?

– Ha elmesélem, hogy tavaly májusban a buszon Budapest fele sms-ben írtam verset, talán többet mondok. Sms-ben írni borzasztó, több költő mondja, hogy ceruzával vagy golyóstollal ír, mert még számítógépen sem éred annyira utol magad, mint golyóstollal, másrészt a személyességet nem érzed annyira, ha az egered fogod és nem az írószert. Amikor az a valamilyen kényszer rávisz, akkor írok.

– Kézzel születnek az írásai vagy gépen?

– Egyre digitálisabb vagyok, és ezt jól viselem. Legutóbb azért kezdtem kézzel írni egy esszét, mert a Látó szerkesztőségében minden gép foglalt volt. De még tudok kézzel írni, és verseket néha írok kézzel is. Tavaly írtam névnapi verseket, minden napra egyet a Facebookon. Ezeket nem előre kitaláltam, hanem ott születtek, ott vannak a Facebookon, ami most nagy fejtörést okoz, mert onnan kell mindet külön bemásolnom egy fájlba, mivel kötetem készül belőlük.

– Miért hívják Demény Pétert Ivan Karamazovnak a közösségi oldalon?

– Ennek sok oka van. Az egyik Dosztojevszkij, aki a legnagyobb író a világon – ha már ilyen marhaságokat mondok mostanában, nyilván sok legnagyobb van… A másik, hogy Ivan nem a szó szoros értelmében apagyilkos, csak elméletben, és nagyon intelligens ember, aki irtózik az idegenek érintésétől. Amikor én megalapítottam a magam Facebook-profilját, súlyosan ilyen ember voltam, és most már nem akarom levenni, megváltoztatni, mert jó az a játék. Nekem bejön Ivan Karamazov.

– Mennyire egyeztethető össze a Facebookon való jelenléte – ahol aktív és sok rajongóval rendelkezik – a magaskultúrában játszott szerepével? Egyértelmű, hogy minek hol a helye?

– Egyértelmű, olyan értelemben, hogy rengeteg klasszikus verset látok a Facebookon. Az embereknek igényük van rá, hogy Radnótit, József Attilát, Pilinszkyt, Hervay Gizellát, Nemes Nagy Ágnest és hasonlókat idézzenek. A dühroham akkor szokott környékezni, amikor csak a monogramját jelzik a költőnek. Már ennyire fajult a kényelmesség, hogy a „nincs mit” helyett azt írja, hogy „nm”, Pilinszky János helyett, hogy PJ, mert az mégis rövidebb. Én a magaskultúrát képviselem valamiképpen a Facebookon is. Ahova hosszú í kell, hosszú í-t írok. Ez persze csak a magaskultúra alja, de talán érthető, mire gondolok. Nem megyek lefelé azért, mert sokan úgy érzik, hogy a Facebook lefelé visz. Engem nem: számomra egy hely, ahol csomó mindent olvasok, csomó mindent írok, megosztok, végül is az életem egyik tere.

Demény Péter
Költő, író, szerkesztő, 1972. július 24-én született Kolozsváron. Középiskolai tanulmányait a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban folytatta, 1995-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakán. 1998-ban mesteri diplomát szerzett, 1995–1999 között a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott, 1999–2002 között a Krónika című napilap főmunkatársa, 2002–2003 között az Erdélyi Riport című hetilap vezető szerkesztője volt. Dolgozott a Polis Könyvkiadó szerkesztőjeként, 2008 óta a Látó című szépirodalmi folyóirat szerkesztője. 2014-ben védte meg doktori dolgozatát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanít. Első kötete, a verseket tartalmazó Ikarosz imája 1994-ben jelent meg, Visszaforgatás című regénye 2006-ban. Több kötet, tanulmány, fordítás, kritika, recenzió, publicisztika szerzője. Jelentősebb díjai: a Romániai Írószövetség elsőkönyves díja (1995); Déry Tibor-díj (2012). Egy gyermek édesapja.

– Mostanában Zilahon él, holott Kolozsváron született és élt. Milyen Demény Péternek Zilahon és milyen Kolozsvár Demény Péter nélkül?

– Magánéleti változásokat provokáltam, emiatt élek Zilahon, emiatt jövök Kolozsvárra stoppal vagy busszal hetente. De itt él édesanyám, öcsém, a lányom, itt tartok órákat. Hogy drámaian fogalmazzak: nem akarom feladni ezt a várost. Ideköt a fél életem. Zilahon most lelkileg védettebb vagyok, a Facebook, az internet révén pedig ott is minden bejön a házba. Nem mondom, hogy nem lehet úgy érezni, hogy egy kisvárosban elzárt vagy, de nekem nagyon sok erődöm van nagyobb városokban. Vásárhelyen van a Látó, Kolozsváron tanítok. A kisvárosban való élet nem feltétlenül jelent veszteséget, én például sokat nyertem.

– Az interneten olyan versét is lehetett olvasni, ami arról szól, hogy egy szinten túl nincs helye a pletykának. Hol a határ egy közéleti ember esetében a magánélet vonatkozásában?

– A válasz nagyon bonyolult, mert az embert minden őt érő impulzus megihleti. Ilyen szempontból nagyon nehéz különbséget tenni magánszféra és közszféra között. Főleg egy olyan típusú alkotónál – nézem az eget, mert ezek a címke szavak kiborítanak –, vagyis embernél, mint én, különösen nehéz. Mert nekem szükségem van az életre. Dosztojevszkij életét nehéz kisilabizálni a könyveiből, csak azt lehet tudni róla, hogy volt Szibériában, nem keveset ivott és játszott, de ezek mégiscsak címkék. Sokat kell dolgozni ahhoz, hogy a magánember Dosztojevszkij életébe is beleláss. Hogy egy olyan ember életébe beleláss, mint én, nem kell annyit dolgozni, így érezhetik úgy egyesek, hogy beleszólhatnak, megítélhetik. Ugyanakkor én nem szívesen, nagyon óvatosan szólok hozzá valakinek az életéhez, még akkor is, ha kiteszi a Facebookra. Azt, hogy kapcsolatban vagyok, jóval az után tettük ki, hogy elköltöztem otthonról. Ilyesmire vigyázok, máskor viszont figyelmetlenebb vagyok, éppen ma húzták meg a fülemet. Olykor velem is elszalad a ló, mert ha mindent kiteszek, akkor hirtelen nem tudom az arányt. Aztán levettem azt a bejegyzést. Ha azonban mindent levennék, egy határon túl önmagamat és azt az egész mindenséget szüntetném meg, mert ilyen vagyok én.