Ha a népdal visszatér a gyökerekhez

Sebestyén Márta nemrég egy televíziós műsorban mondta, hogy Sütő András eme gondolatait ars poeticájának vallja, amit negyven éves zenei pályafutása minden pillanatában igazolt, hisz a dalok, amelyekbe beleöltözik, nemcsak őt védelmezik, hanem mindenkit, aki hallgatja sajátosan magunkénak érzett hangját, előadásmódját. A legrangosabb magyarországi kitüntetések, díjak tulajdonosa, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja novemberben a 11. Szeret menti népdalvetélkedő zsűrielnökeként járt Kosteleken, ahol talán egyetlen gyermek sincs, aki cserben hagyná az éneket. A vetélkedő alkalmából egykori gyimesi élményeiről kérdeztük az egyik legismertebb magyar népdalénekest, hangszeres előadóművészt.

A Bákó megyéhez kényszerített egykori csíki faluban – ahol minden magyar szóért megküzdenek, hisz a családon és a templomon kívül a román a hivatalos nyelv – különös jelentősége van annak, ha épp a magyar népdal okán ünnepelnek. Ez történt november 15-én, a magyar szórvány napján szervezett népdalvetélkedőn is, amelyen a kostelekiek fogadták a moldvai magyar oktatási program mind a 29 helyszínéről a csángók dalos pacsirtáit. Nem csupán azért volt a Csíki-havasokban rejtőző település a tavalyi rendezvény házigazdája, mert az említett program részeként itt is tartják a heti három magyar órát az iskolában és a délutáni foglalkozásokat a 2009-ben felépített magyar házban, a helyiek szóhasználatában a csűrben. Legalább akkora mértékben azért is, mert a kosteleki gyermekek egyik tanítója, Vaszi Levente, a Fölszállott a páva című tehetségkutató verseny 2014-es közönségdíjasa valósággal megbabonázta Sebestyén Mártát, a vetélkedő zsűrijének tagját, akit így könnyen el tudott csalogatni, hogy Budapest után Kosteleken értékelje a gyermekek énektudását. Így került Sebestyén Márta életében először Kostelekre, abba a faluba, amelynek dalait évtizedek óta fújja.

A nagymamája szokta mondani: ha nem is kifejezetten szentes énekeket énekelünk, az emberi hanggal, igenis lehet dicsérni Istent. Így fogalmazott az énekhez, énekléshez való viszonyáról Sebestyén Márta a sepsiillyefalvi vártemplomban tartott 2007-es koncert után a Háromszék című napilapnak adott interjúban. Mert tudását, tehetségét az ember Istentől kapja ajándékba, így azt megosztani igazából kötelessége is. „tulajdonképpen nem teszek mást, mint annak a belső kényszernek is eleget teszek, amely kicsi gyerekkorom óta hajt. Hiszen azt mondták a szüleim, hogy előbb énekeltem, mint beszéltem. El lehet hát képzelni, mennyire természetes ez nekem.”

Nos, ahhoz kétség sem fér, hogy az éneklés Márta létéhez tartozik, természetes a dallal való együttélése, de vajon milyen érzéseket szül benne, amikor visszahozza a dalt abba a közegbe, ahonnan évtizedekkel ezelőtt elvitte? Mindezt azután kérdeztük, hogy a kosteleki vetélkedő utáni díjkiosztó ünnepség színpadán Sebestyén Márta gyimesi dalt énekelt, furulyázott.

„Ez egy nagyon érdekes kör. Különös módon a magyarországi fiatalokat általában, de különösen a városi fiatalokat megfogta ez a még létező archaikus kultúra, míg itt sok helyen nem is tudják, mennyire értékes ez. Ehhez az is hozzájárul, hogy sokáig nem használhatták ezt a kultúrát, ezt a tudást, mert büntették, voltak, akik szégyellték a régi dolgokhoz való ragaszkodást, de a hihetetlen nagy érdeklődés láttán a saját szemükben is megnőtt ennek az értéke. És miután kezdték felvállalni, elterjedt és a kör körbeért, az archaikus kincsek visszakerültek oda, ahonnan indultak. Az egyik legszebb élményem ezzel kapcsolatban, hogy amikor a Vak Zoli (a neves gyimesközéploki prímás, Antal Zoltán – szerk. megj.) felesége, Irénke néni Magyarországon volt valamilyen műtéten, azt mondta Sára Ferinek: Ferike, nekem azt a kazettát, amelyen a Mártacskának a hangja van, hozza el. Na, bevitte neki a kórházba az én kazettámat, s amikor bementem meglátogatni őt a műtét után, Irénke néni sírva rám borult, és azt mondta: Drága kicsi Mártacska, tudja meg, hogy én a maga drága kicsi hangjára gyógyultam meg. Közben arra gondoltam: hiszen én a tőle, tőlük tanult énekeket énekeltem. Én semmi mást nem tettem, mint visszaadtam, elfújtam nekik azt, ami az övék. Annyira meghatódtam ettől, hogy így értelmezte, amit visszakapott. Gyógyító erő volt a számára. Nagyon sok örömnek és lelki javulásnak lett ez a forrása, mert nagyon-nagyon fontos érzés az összetartozás, meg hogy büszkék lehetünk valamire. És ha ezt a kicsi gyermek is megtapasztalja, máshogy nő fel. Ennek tudatában büszkén hordozza, és természetesen hordozza.”

A gyimesi zenei világgal való találkozás több évtizedes múltra tekint vissza, és meghatározó a Sebestyén Márta életében. De nem mindig lehetett magyarországi rendszámú autóval csak úgy bekocsikázni a gyimesi falvakba. Vajon mi volt a művésznő első Gyimes-völgyi élménye?

Sebestyén Márta
Kodály-tanítvány édesanyja révén gyermekkorától a zene közelségében él. 1957-ben született Budapesten, tizenévesen már több népdalverseny díjazottja. Középiskolás korában már a csángó balladák világát is közel érezte magához, erre Sebő Ferenc (aki akkor már Halmos Bélával megalapította a Sebő Együttest) is felfigyelt, és elindította a középiskolás diákot az életét meghatározó éneklés útján. Márta 17 éves korában elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet, 1984-ben az István, a király című rockoperában Réka szerepéért Az Év Énekesnőjének választották. Liszt Ferenc-, Grammy-, Kossuth-, Prima Primissima-díjas népdalénekes, hangszeres előadóművész, 2007-től a Magyar Kultúra Követe, 2010-ben az UNESCO a Művészek a békéért elismerésben részesítette. Négy évtizedes eddigi pályafutása alatt minden magyarországi díjat megkapott, amit művész elnyerhet. Az archaikus magyar népdal autentikus közvetítője, a különböző nyelvjárások sajátosságaival énekli az európai népek dalait, a világ minden táján meghordozta a magyar kultúra legősibb zenei elemeit. Önálló lemezein kívül közös hangzó kiadványok létrehozásában vesz részt leginkább Sebő Ferenccel, Gryllus Dániellel és Gryllus Vilmossal, a Muzsikás együttessel, Tolcsvay Lászlóval és Tolcsvay Bélával, Szörényi Leventével, a Vujicsics, a Rackajam, a Jánosi és a Kormorán együttessel. Énekelt a több Oscar-díjjal kitüntetett Az angol beteg című filmben és a Deep Forest Grammy-díjas világzene albumán is.

„Erre a vidékre jöttem első ízben gyűjtőútra. Középlokon jártam először, Kallós Zoli bácsi ajánló soraival mentem Tankó Jánoshoz 1977-ben. Tudtuk, hogy nem tanácsos magyarországi rendszámú autóval menni, de gondoltuk, majd lesz valahogy. Elbújni azonban nem lehetett, Tankót már másnap elvitte a Szekuritáté, menekülni kellett onnan. De azon az egy estén, amikor ott voltunk, odahívott énekes asszonyokat, és én annyi mindent kaptam tőlük, hogy el sem tudom mondani. Minden szóra emlékszem, még a sóhajtásokra is, amilyen gyönyörű énekeket ott hallottam. Csodálatos és meghatározó élmény volt, ahogy minket ott fogadtak. Egy kétéves kislány énekelte nekem akkor: Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló... Megdöbbentem, hisz otthon egy kétéves gyermek jószerével még beszélni is alig tud, ez meg énekelt. Üldögélt a nagyanyja mellett, aki szövögetett és énekelgetett neki, hát ő megtanulta. Bármilyen nehéz dallamot megtanulnak, mert hihetetlen fogékonyak a gyermekek. És nem mindegy, hogy miket hallgatnak, hogyan, milyen kultúrában nőnek föl.

Mielőtt kijutottam Erdélybe, Sárosi Bálint lemezeit hallgattam, és a gyimesi furulyás játékát próbáltam utánozni. Sebő Feri hozott nekem a kolozsvári piacról egy rossz kis furulyát, drummogtam, morogtam abba, mindent csináltam, de nem tudtam rájönni, hogyan keletkezik ez a hang. A fene majd megevett. Éjjel-nappal furulyáltam, tanultam az énekeket, és a gardonyt. Olyan álomvilág volt, mondtam, na, majd ha egyszer én oda elmegyek... És bizony, 1977-ben eljutottam, majd még többször. Néhány évvel ezelőtt pedig, amikor a görög televízió készített rólam egy portréfilmet, azt mondták, három napjuk van erre a felvételre, mondjam meg, hova menjünk, és oda megyünk. Mondtam, csak ide megyünk a szomszédba, kössék fel a gatyát. És elhoztam őket Gyimesbe.”