Néprajzkutatók szerint bizonyos régiókban a kopjafás temetőket szinte teljes egészében felszámolták
Fotó: Pál Árpád
Nem sok jót hozott az 1989-es fordulat a székelyföldi régi temetők számára. Az elfelejtett ősök sírjait nincs kinek gondoznia, a hozzátartozók elfogytak, az önkormányzatok és az egyház csekély érdeklődést tanúsít. Ugyanakkor sajnálatos módon lankadt a közösségi erő – állapítja meg Kinda István temetőkutatással foglalkozó EMKE-díjas néprajzkutató.
2017. május 13., 22:542017. május 13., 22:54
– Mivel magyarázható, hogy az utóbbi egy-két évtizedben megszűnt, jobb esetben csak lankadt az a székelyföldi közösségi erő, amelynek köszönhetően egy-egy település közössége összefogva óvta, rendezte vagy legalább takarította a temetőket?
– A határok ’89 után megnyitása – azon túl, hogy szabadságot és gazdasági hasznot hozott – számos kárt is okozott. Felbomlottak a hagyományos közösségek, mint például a nagycsaládok, az összetartó rokonsági hálók, amelyek nemzedékről nemzedékre gondoskodtak a temetők és ezzel együtt őseik emlékének ápolásáról. Nagyon sok külföldre távozott fiatal nem is tartja számon, hogy nagyszülei hol nyugszanak. Ma már a székelyföldi falvakban villamosították a harangok működését, ezért megszűnt a hagyományos értelemben vett harangozói státus. Az a funkció, amelynek betöltője a templom takarításától a temető gondozásáig számos feladatot ellátott, most már csak időnként a gombokat nyomogatja.
– Egyszer úgy fogalmazott, hogy amikor egy-egy faluközösség tagjai ráveszik magukat halottak napja előtt kitakarítani a temetőt, akár több kárt is tehetnek, mint amennyi hasznot…
– Néprajzkutatói, muzeológusi szemszögből ítélve valóban így látszanak a dolgok. Az elhagyatott nyugvóhelyek hagyományos sírjeleit, a fejfákat meg a faragott-vésett homokköveket az újabb nemzedékek megpróbálják valamiképp eltávolítani vagy újrahasznosítani. Mindez nem is tűnt gondnak mindaddig, amíg nem szembesültünk olyan esetekkel, hogy bizonyos településeken vagy akár régiókban a régi szép kopjafás temetőket szinte teljes egészében felszámolták. A kopjafákat kidobálták, elégették, a kézzel faragott sírköveket anyagi meggondolásból beöntötték az új sírok alapjába.
– A műépítészeti giccs, amely elözönlötte a történelmi városrészeinket, betört a temetőbe is?
– Sajnos, igen. Habár minden kornak megvan a maga szokása, ízlése; nem csak a divat, a népművészet is folyamatosan változik. A kultúra mindig újabb és újabb lépcsőfokokat meglépő organikus szeletének kell elképzelni. Amikor több száz évvel ezelőtt a sírokra ültetett élő fát a faragatlan kő váltotta fel, az is az adott kor meredek újításának számíthatott. Szintén jelentős stílusváltásnak számított a faragatlan sírkő megfaragása, a név belevésése is. A 20. század elejétől megjelent a kerámialapra égetett fénykép, amit akkor újításként, ma már giccsként lehet elkönyvelni. Az, hogy manapság egyesek kínai műkőből vagy egyenesen műanyagból készült sírköveket állítanak, s korunk egészséges ízléssel rendelkező tagjai nem tudják megemészteni, még nem jelent semmit. Ugyanis nem kizárt, hogy ötven-száz év múlva ezek fognak majd hagyományos vagy régimódi sírköveknek számítani.
– Említette a harangozó feladatkörének a leegyszerűsítését és a helyi közösségek nemtörődömségét. Viszont bármikor közbeléphetne az egyház, az önkormányzat, a civil társadalom. Mennyire erős ez a három pillér a székelyföldi temetők gondozásában?
– A több száz vagy több ezer kilométerről érkező önkéntesek jelenléte és kétkezi munkája mennyire képes megmozgatni azokat a helyieket, akiknek különben eszébe nem jutna a régi temetők karbantartása?
– A kezdeti értetlenkedést néhány nap után a szégyenérzet váltja fel. Szerencsés esetben még a naphosszat kocsmában üldögélő emberek is ráébrednek, mégsem várhatják el a távolról érkező idegenektől, hogy maguk tegyék rendbe a székely ősök sírkertjét. A szervezők is igyekeznek éreztetni a helyiekkel, hogy a külföldi önkéntesek lényegében a helyi közösség feladatát végzik. Olyan tevékenységekről beszélünk, amelyeket hajdanán magától értetődően a család és a közösség végzett el.
– Nemcsak a több mint száz évvel ezelőtt távozott civilek sírjai, hanem az eltemetett német, orosz vagy akár magyar katonák nyughelye is számos településen gondozatlan...
– Ennél már csak az jelent nagyobb gondot, hogy sok ilyen sír jelöletlen. Szinte minden faluban él még olyan idős ember, aki ismeri a településen elesett idegen katonák történetét, s meg tudná mutatni, hol alusszák örök álmukat. A kutatott településeken célul tűztük ki, hogy megkeressük és megkérdezzük ezeket az embereket, és a begyűjtött információkat közétesszük, a sírokat megjelöljük. A nemzedékről nemzedékre, szájhagyomány útján öröklődött információk még megvannak, de nem biztos, hogy a fiatalabb generációk ezt ugyanígy továbbadják.
– Ha ilyen lehangoló a helyzet a Székelyföldön, gondolom, a dél-erdélyi szórványban vagy a moldvai csángóvidéken egyenesen tragikus. Azok már rég pusztulásra vannak ítélve?
– A rehabilitációs programmal lényegében a természet törvényeivel dacolunk. Az elmúlás az élet velejárója, végső lecsengése. Azokon a településeken, ahonnan hiányzik az akarat, a szakember vagy a magyar ember, a magyar temetők pusztulása elkerülhetetlen. Nagyon sok moldvai csángó faluban a régi fejfák elkorhadtak, eltűntek, máshol szándékosan, szervezett módon gyorsították fel eltűnésüket. Sok esetben be kell érnünk azokkal a fényképekkel, amelyek a huszadik században készültek.
– Egy-egy temetőrendezés alkalmával sikerül-e történelmi kutatást is végezni vagy legalábbis elkezdeni?
– Ilyen tekintetben Havadtő élen jár. Itt sikerült egy komplex néprajzi-történeti kutatást elindítani, amelynek az első eredményei meg is születtek különböző tudományos dolgozatok és egy önálló kiadvány alakjában. Az igazi hozadéka egy efféle kutatásnak az lenne, ha sikerülne rekonstruálni a település százötven-kétszáz évvel ezelőtti közösségét, életét és mindennapi törekvéseit. Rendkívül izgalmas, amikor egy olyan faluban, amelynek történelméről szinte semmit sem tudunk, a felkutatott irattári anyagok alapján több tíz oldalt lehet írni, nevekkel, családi leltárakkal, történetekkel lehet összekapcsolni a temetőben álló sírjeleket.
– Mekkora szerepet játszott havadtői származása a marosszéki település kiválasztásában?
– Tagadhatatlan, hogy szerepet játszott, azonban ennél sokkal többet jelentett az a tagadhatatlan tény, hogy Havadtőn a térség legértékesebb temetője található, ahol több mint négyszáz homokkőbe faragott sírjel állít emléket az elmúlt századoknak.
Egyedi tervezésű és kivitelezésű kövei a székelyföldi népművészet újonnan felfedezett gyöngyszemei. Ábrázolásai közt virtuóz vonalvezetésű növénymotívumok, állat- és emberalakos, aláírt és monogramos sírjelek találhatók. Alkotásain visszaköszön a kor népművészete és mondavilága, s őt tekinthetjük a falu első ábrázolóművészének, fotográfus-előfutárának: néhány esetben a maga eszközeivel az elhunyt arcképét is kőbe faragta. A leleményesen formált-faragott sírkövek és verseik, felirataik családi kötelékekről, közösségi összetartozásról, nagyfokú gyermekhalandóságról, foglalkozásokról, a régi emberek érzéseiről és világszemléletéről mesélnek. Nem hiába a falu régi temetője és néhai sírkőfaragójának munkássága az erdélyi magyarság jelentős kulturális értékeit összesítő Erdélyi Értéktár része. Az sem mellékes, hogy a havadtői Menyhárt Károlynak a térség legalább huszonöt-harminc településéről érkeztek rendelései.
– Miként sikerült a havadtőieket megmozgatni, az ügy mellé állítani?
– Székelyföldi kutatásaim során valóban ebben a Küküllő-menti faluban sikerült a legjobb eredményeket elérni, a múlt örökségét közkinccsé tenni és továbbörökíteni. Az ügyet a helyi Pro Havadtő Egyesület képviselte, amelynek tagjai a közösség megbecsült és meghatározó tagjai; nélkülük semmire nem mentünk volna. Felhívásukra tíz alkalommal összesen mintegy száz helybéli lakos kapcsolódott be az akcióba.
–Előadásai során a negatív példákat is meg szokta említeni. De egyáltalán hova fordulhat szakvéleményért, irányításért az a közösség, amely felvállalná saját régi sírkertje rendbetételét, emlékei gondozását, átmentését?
– A székelyföldi múzeumok olyan intézmények, ahova mindenféle, népi kultúrával kapcsolatos kérdéssel lehet fordulni. Abban az esetben, ha az adott intézményben nincs ezzel a szakterülettel foglalkozó személy, az érdeklődőt a megfelelő szakemberhez irányítják, hisz szakmán belül valamennyien ismerjük egymást. Örömmel tölt el, hogy az utóbbi időben egyre több településről érkezik ilyen jellegű megkeresés.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!