Az otthon a lélekben lakik – interjú G. Menta Éva erdélyi kötődésű magyarországi költővel

Minden nyáron ott voltam, amíg élt a nagymama. Unokatestvérem él még ott, a családi ház is megvan. Erdélyben mindig otthon érzem magam.

– Szinte mindenki ír verset kamaszkorában, aztán vagy megmaradunk ennél a tevékenységnél, vagy váltunk, és el is felejtjük a rímeinket. Nálad ez miként alakult?
– Tíz évvel idősebb bátyám hatott rám, aki füzetekben gyűjtötte össze saját költeményeit. Családi eseményeket, itt-ott hallott és megjegyzett legendákat örökítettem meg. Valószínűleg tudat alatt már elválaszthatatlanul kialakult bennem a versírás hajlama, ami 18 éves korom után még jobban megerősödött.

– Bátorság kell ahhoz, hogy kezdeti „alkotásainkat” megmutassuk másoknak, kitárulkozzunk a világnak. Irányított, bevezetett valaki a versírás rejtelmeibe?
– Habitusomból adódóan önálló egyéniség vagyok, de motiváló tényező az elfogadás, az elismerés. Voltak, vannak irodalmárok, akik segítettek, támogattak, és a három kiadó – a Rím, az Ab Art és a Hungarovox – is felfigyelt alkotásaimra. Ugyanakkor az erdélyi Parnasszusban, a Literatúra Magazinban, több antológiában jelentek meg verseim.

– A hegyeken átfúj a szél című könyvedről írják: „G. Menta Éva mostani kötete szinte teljes egészében egy képzeletbeli, verssorokba applikált vágyódás – „honvágykór” - párlata, lenyomata. Kísérlet a kitörésre a gyermekkori tiszta, érintetlen emlékek kalodájából, mert csak így tarthatja meg őket”. Ennyire fontos a múlt, vagy idővel a dolgok megszépülnek a képzeletünkben?
– A múlt megkerülhetetlen, kihagyhatatlan egy író, költő életében. Idézhetném sok klasszikus ezzel kapcsolatos gondolatait, de most hirtelen az amerikai Nobel-díjas William Faulkner jut eszembe: „a múlt nem halott, el sem múlt.” Ehhez nem kell magyarázatot fűzni.

Surányi Miklós egyik történelmi regényében olvastam nemrég: „alig érdemes valamire emlékezni, ami az emberrel az életben történt. De van néhány kis rövid emlék, amivel utólag évekig töltögetheti az ember az élet ürességét.” Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem a múlt elmesélésre méltó pillanataiból több is megmaradt, amelyeket hangulattól függően más-más szempontból örökítek meg költeményeimben. Rendre átélem őket. Az egykori slágerszöveg így szól: csak a szépre emlékezem. Ez csúsztatás, hiszen nincs olyan ember a földön – főleg, ha verseket ír –, aki szemet hunyna egykori apró kataklizmái felett, és csak az idilli életszakaszokat őrizné meg. Egy költő erre képtelen, én különösképpen. A „most hatalma” természetesen foglalkoztat, az életösztön erre predesztinál. De csak úgy tudok felülkerekedni a napi gondokon, ha fékezhetetlen vágyódással belekapaszkodom gyermekkorom, ifjúságom naivul reménykedő világába. A testem, az értelmem alkalmazkodik a jelen kihívásaihoz, de a lelkem újra feléleszti a homályba vesző évtizedeket. Illuzórikus atmoszférát teremtek magamnak, de hiszem, hogy aki olvassa verseimet, köteteimet, megpróbálja hasonlóképpen mérlegelni az életét. Nem más ez, mint egyfajta üdvözítő terápia.

– A motorozás mikor és hogyan vált hobbiddá? Esetleg megihletnek azok az utak, amelyeket ezen teszel meg?
– A motorozás kamaszkorom és az életem futópadja. Erdész édesapámnak munkaköri eszköze volt egy Simson Swalbe, tizenegynéhány éves koromban rápattantam, olyan természetes volt számomra. Azóta is életem része. Megihlet, hiszen a motorozás egyfajta kihívás, a magasság és mélység találkozása a szabadsággal. Olyan, mint a képzelet: messze repít, de vissza is hoz a jelenbe.

– Miből „táplálkozik” a költő?
– Amit nem lát az ember, az csak képzelet, nincs előre meghatározott témakör, világ eleje, világvég. Honnan hova, bizalom elsősorban önmagaddal szemben, tovább vinni dolgokat, érzéseket, beilleszteni, rendszerezni, futni a múlttal, az idővel. Attól vagy az, aki, hogy ha nagy bőröndöt cipelsz ugyan, de egyenes háttal teszed.

A tudatban megbúvó rejtélyek emlékező gesztusa, formák és hangok érzékisége, vágyakozó megváltás, a föld szívét megbabonázó fényfonat.

– Rendkívül termékeny vagy, több köteted is megjelent, közösségi oldaladon szinte naponta közölsz verset. Mi vezérel, hogy örömeidet, fájdalmaidat megoszd másokkal is?
– Remélem, hogy azoknak az embereknek közvetítem az álmaimat, megérzéseimet, akik általuk felfedezik önmagukban, hogy mi az elengedhetetlenül fontos az életükben, mit mulasztottak el és mit kell bepótolniuk. Ezeket az olvasókat „szolgálom”.

– Egy kritika szerint „G. Menta Éva pályája és életformája rendhagyó”. Mit kell ezalatt érteni?
– A kritikus nem téved, valóban kissé rendhagyó a pályám és talán az életem is az. Nem én vagyok az egyedüli költő, aki nem az irodalom, a kultúra területén kereste, keresi a kenyerét. De a „rendhagyó” jelző sokkal inkább a költői mivoltomra vonatkozik. Vidéken, egy kis faluban élek, de a földrajzi elzártság, a kényszerű elszigeteltség nem roppant meg. Sőt, erőt ad ahhoz, hogy áthidaljam az előttem magasodó nehézségeket, akadályokat – egyszóval a költői magányt. Nem vagyok rivaldafényben, hogy ez megváltozzék, nem fogok megalkudni, nem engedek esztétikai elvárásaimból. Eddig megjelent köteteim ezt egyértelműen igazolják. Ezért írásaim egységét ösztönös és racionális elemek alkotják, amelyek jól megférnek egymás mellett. Nem fontos számomra az olcsó népszerűség. A béke, a nyugalom meghatározóbb cél és szempont az életemben. Valószínűleg ezért tekinthető rendhagyónak a pályám és viszonyulásom az élet dolgaihoz.

– Ösztönösen születnek a költemények vagy nagyon is racionális gondolkodás mentén?
– Mindenképpen az ösztönös, öntudatlan, spontán (a szó szebbik értelmezésében) jelzők jellemzők rám. Egészen váratlan helyzetek is előfordultak, például beszélgettem valakivel, és elnézést kellett kérnem, hogy leírjam gondolataimat. Szerencsére empatikus alkat vagyok, amihez vizualitás párosul.

– Olvasva a verseket néha az embernek olyan érzése támad, hogy rá van bízva a befejezés, a továbbgondolás, a megoldás. Ez tudatos formája az írásnak?
– A szabadság megszólalása kicsit elvont, kicsit valóság közeli, a benső megvilágosodás az én fényében egy megvalósulás saját világom körül. Így az olvasó egyben partner is, hogy továbbfűzze a gondolatot saját képzeletvilága szerint. A vers nem tudatos emlékanyaság, mint világítótorony örök fénye a tengeren.

– Korábban úgy fogalmaztál, hogy „engem az erdő, a magány nevelt”…. Az ember néha maga választ bizonyos létformát, amiről úgy gondolja, segít hivatása, művészete kiteljesedésében. Te ezt hogyan éled meg?
– Olykor gondolkodni kell, el kell tenni dolgokat hátra, hogy haladjunk előre. Nekem mindig kell valami plusz, ami maradandó, legyen az kétkezi munka vagy szellemi tevékenység. Csak így kerek a napom. Isten mindent megteremtett, hogy mindezt megvalósíthassam. Alkotni, megélni, hozzátenni, a kicsi dolgokban is mélyre hatolni, honnan, hova, mind jobbá tenni a jót.

– A járvány miatti korlátozások hogyan hatottak rád?
– A jelenlegi korlátozások egyáltalán nem befolyásolnak, sőt, nagyobb hévvel fonom a szálakat, ahogy a természet él, önálló erővel összefonódva, egyenes utakra hajlóan.