Az autonómia „utazósebessége”

– Számítástechnikai szakembernek tanult, aztán mi lett belőle... Hol roppant meg a hite, s váltott egy komoly szakmáról politológiára?

– Az én történetem a hetvenes-nyolcvanas évek egyik tipikus képlete. A társadalomtudományok iránt érdeklődő fiatalok akkor ritkábban választottak érdeklődésüknek megfelelő szakot, mivel a kihelyezések rendszere megnyomorította ezeket a karriereket. A műszaki pálya azonban viszonylag szabadabb utat kínált, s a társadalomtudományok és történelem iránt érdeklődő, de matematikával is jó barátságban levő diákként én is ezt a „stratégiát” alkalmaztam.

– Temesvár jó helyszínnek ígérkezett a hasonlóan széles érdeklődésű emberek számára?

– Teljes mértékben, másodéves koromtól be is kapcsolódtam a magyar kulturális diákéletbe. A diáknegyed heti egy órás magyar adást is sugárzó vezetékes rádiójának, az M Stúdiónak voltam a rovatvezetője, de nagy élmény volt számomra, a Székelyföldről érkező diák számára a kulturális-világnézeti vitafórumnak számító, idén negyvenéves Látóhatár Kör, ami egyfajta világra való nyitást, univerzalizmust kínált. Akkor alakult, az alapító nemzedékéhez tartozom. Diplomázás után 14-15 évet lehúztam a szakmában, rendszermérnökként és programozóként dolgoztam, legtöbbet Lugoson, közben szabadegyetemet szerveztem a József Attila irodalmi kör keretében, így eléggé egyenes út vezetett oda, hogy a rendszerváltás után szinte azonnal pályát váltottam.

– A rendszermérnökség és informatika már csak az egzisztencia megteremtéséhez kötődő emlék?

– Annál azért több, a rendszermérnökség és programozás ugyanis rigorózus formát adott a gondolkodásomnak. Korábban nem is gondoltam volna, hogy a programozásnak ilyen jelentős strukturáló hatása van a gondolkodásra, de ma úgy érzem, meghatározó írásaim rendszerszerűségében. A mai számítógép-programozás persze már bőven meghaladta az én akkori tudásomat, s ha most kellene visszalépnem a szakmába, nagy bajban lennék.

– Ma a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politológia szakának tanára. Mennyi látszott ebből a karrierből, amikor 1991-ben becsapta maga mögött a lugosi számítóközpont ajtaját?

– Kevés. Szabadságot éreztem, amit ki kell használni, hogy azt csinálhassam, amit igazán szeretek. Mindenek előtt írni. Politizálgattam is, helyi önkormányzati képviselő voltam, az RMDSZ országos választmányának tagja. Az 1993-as brassói kongresszus után felálló ügyvezető elnökség politikai alelnöke, Bodó Barna aztán úgy döntött, hogy az általa vezetett politikai főosztály stratégiai osztály lesz, ahol a szövetség hosszú távú politizálását meghatározó tervezetek és tanulmányok készülnek. Ez nekem nagyon tetszett, ott is feladatot vállaltam, párhuzamosan a Hét című folyóiratnál végzett munkámmal. Nagyon gyorsan eldöntöttük, hogy az RMDSZ dokumentumain túl külön is foglalkoznunk kell az autonómia kérdésével: egyrészt tanulmányozni a különböző példákat, másrészt levonni – akár tervezetek formájában is – a ránk vonatkozó tanulságokat.

– Autonómiatervezetek ügyében lehet fejlődési trendekről, ütemről beszélni?

– Az autonómiatervezetek esetében inkább változó politikai funkciókról beszélnék, három ilyet tudok megkülönböztetni. Az elsőben, 1991–1995 között az autonómiatervezetek a politikai közösségképzés identitáselemei voltak. Mivel az RMDSZ önkormányzati modellt hirdető ernyőmozgalomként alakult meg, és viszonylag kevesek számára volt nyilvánvaló, hogy párt lesz belőle – alávetve mindazoknak a szabályoknak és kényszerűségeknek, amelyek adott politikai kontextusban meghatározzák egy párt „viselkedését” – az első tervezetek célokat, viselkedés- és beszédmódokat jelöltek ki, hogy miként kell megszólítani a közösséget: nemcsak nemzeti, hanem a politikai identitás tekintetében is.

– Szükségszerűen így kellett ennek történnie?

– Ne feledjük, hogy az RMDSZ megszületése egy diktatúra utáni pillanatnyi állapot tükre. A Ceauşescu-diktatúrából kilépő romániai magyarságnak első élménye az volt, hogy egyénként és közösségként is megvallhatja magyar identitását, és ez olyan átfogó közösségi horizontot vázolt fel, amelyen belül az autonómia problematikájának tagoltsága még nem volt látható. Emellett az alapítók elsősorban kulturális-értelmiségi elithez tartoztak, amelynek éppen a kulturális nemzetépítő koncepciók megfogalmazásában volt jártassága. Ebben az időszakban, az ernyőszervezet megalapításakor az autonómiakoncepciók tehát fontos politikai döntéshozó, ideológiai szerepet töltöttek be. Kidolgozói abban már nem voltak érdekeltek, hogy részletesen lebontsuk ezeket a koncepciókat, megvizsgáljuk, milyen konzekvenciák adódnak ezekből a közigazgatás és közpolitika terén. Tulajdonképpen innen származnak az autonómiamozgalom megkettőződésének okai is.

– És ez a „kettős látásmód” jelenti ma is a legnagyobb törésvonalat.

– Induljunk onnan, hogy ’93-ban az RMDSZ benyújtotta a kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetét – amely elvont formában megfogalmazta az autonómia keretét is –, és a parlament egyetlen mozdulattal lesöpörte ezt az asztalról. Amikor ’96-ban felmerült az RMDSZ kormányra lépése, a vezető elit felmérte – immár pártként –, hogy jobb ma egy kis közpolitikai eredmény, mint holnap egy „autonómiatúzok”. A szövetségen belül maradt egy kisebb csoport, amelynek tagjai úgy tartották, tovább kell presszionálni a román hatalmat, még alaposabban ki kell dolgozni az autonómiatervezeteket. Az erőteljesebb, pragmatikusabb szárny viszont talonba tette az ügyet, s később csak akkor vette elő, ha a szervezet politikai identitásának megerősítése szükségessé tette. Nagyjából itt zárult az első időszak. Az autonómiatervezetek második periódusa Tőkés Lászlónak és híveinek 2003-as kiválásával kezdődött. Ők az autonómia ügyének újra napirendre tűzésével nemcsak vissza akarták hozni az előző időszak félbeszakadt logikáját, hanem politikai funkciót is adtak neki: ez lett az RMDSZ elleni kritika legfontosabb fegyvere, és ez egyben a második politikai funkció is, vagyis a politikai kritikáé.

– De 2003-ban lehetett onnan folytatni, ahol a kilencvenes évek derekán valami megszakadt?

– Szerintem nem, bár részben ez történt. Csapó József ’95-ben elkészítette Székelyföld autonómiastatútumát, amellyel szemben több szakmai kifogás is megfogalmazható volt, ugyanakkor politikai képviselhetősége eléggé hamar gettósíthatóvá vált. A belső önrendelkezés elvére épített, úgy gondolta, hogy a román nemzetállam érintetlenül hagyásával, csak Székelyföldre nézve, kül- és belpolitikai nyomással elérhető Székelyföld autonómiája. A tervezet, amellyel 2003-ban a Székely Nemzeti Tanács indult, ezt a logikát képviselte, és ez alkalmas is volt egy mozgalom, az SZNT megalapozásához. Ugyanakkor azidő tájt került előtérbe a regionalizmus kérdése is, és én úgy gondoltam, hogy megerősödik ennek a politikai jelentősége. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson belül kialakított másik alternatívánk az lett, hogy a területi autonómiaelképzeléseket be kell építeni ebbe a regionalizációs kontextusba. Székelyföld autonómiáját olyan politikai alternatívaként kell felépíteni, amely Románia egészének régiós alapú modernizációját célozza, nem pedigolyan politikai törekvésként, amely lyukat akar ütni a román nemzetállam közepébe. Az aszimmetrikus regionalizmus koncepciója erre a belátásra épülve fogalmazódott meg először.

– Most akkor beszéljünk az autonómiáról keményen, székelyesen, vagy csomagoljuk be mindenféle kontextuális leplekbe? Mindkét szempontnak vannak hívei és ellenzői egyaránt...

– A politikai beszédben az autonómia fogalmát ma már nem nagyon lehet különböző szinonimákkal helyettesíteni, az erdélyi magyar vitatérben ez rögtön kritikákat szül. Ugyanakkor ebben a lecsupaszított formában, terminus technicusként nem prezentálható a román politikai közvélemény előtt, szükség van valami közvetítő fogalmi együttesre. Az autonómiatervek erdélyi képviselőinek tudniuk kell elmagyarázni a választóknak, hogy az autonómia fogalmi kontextusának beillesztése a romániai közigazgatás konceptuális rendjébe nem jelenti a terv feltétlen lefokozását. A román partnereknek pedig azt kell elmagyarázni, hogy az autonómia nem egy, az államtól idegen cél, hanem jelzője, minősítője annak a nagy közigazgatási átalakításnak, modernizációnak, amelyre Romániának tulajdonképpen szüksége van.

– Ehhez képest az emberek óriási többsége számára az autonómia továbbra is érzelmi kérdés. Az elmagyarázókban van a hiba, vagy a tömegek tudáshiányával van gond?

– Az autonómia természeténél fogva ugyanolyan homályos fogalom, mint a politika legfontosabb mozgósító jelszavai. Egyfajta jelölő, amellyel emocionális viszonyt alakítottunk ki a politikai viták szintjén úgy, hogy közben mindenki más tartalmat gondol mögéje. Hogy az autonómia tartalmát miként határozzuk meg, az politikai küzdelem tárgya is. Az autonómia fogalmának nem lesz konkrétabb tartalma, míg meg nem születnek a legfontosabb politikai kompromisszumok.

– Milyen kompromisszumokra gondol?

– Egy – ugyancsak általános – meghatározás szerint az autonómia az az eszköz, amely lehetővé teszi egy etnikai vagy más, külön identitásra igényt tartó közösségnek, hogy közvetlenül irányítsa sajátos ügyeit, miközben az átfogóbb entitásnak, az országos többségnek lehetőséget ad arra, hogy a közös érdekek fölötti hatalmat gyakorolja. A legfontosabb kompromisszum, megegyezés arra vonatkozik, hogy hol s hogyan határolhatók el a sajátos ügyek a közösektől. Ezt pedig alkotmányos szinten kell megfogalmazni. De a politikai viták szintjén a szimbólumok is fontosak, mert a szimbólumok kölcsönös elismerése lényegében a közösségek elismerését jelenti. Minden egyéb – hatáskör, jogkör, mechanizmus – folyamatosan javítható, finomítható a már működő, kölcsönös elismerésen alapuló autonómiákon belül.

– Mivel magyarázza, hogy az autonómia kérdése az erdélyi magyarságot is megosztja?

– Az autonómia kérdése politikai kérdés, és azok mindig megosztók. Az erdélyi magyarság egyetlen közös autonómiája követhetetlen cél. Nem érhető el az autonómia Székelyföld, a Partium vagy a szórvány számára is megfelelő, közös „utazósebessége”. Az RMDSZ politikai stratégiája sokáig ezen alapult: előbb az erdélyi magyarság kérdését kell megoldani, azon belül csupán részkérdés Székelyföld ügye. Én úgy gondolom, hogy erdélyi összmagyar szempontból Székelyföld ügye a kardinális kérdés. Ha sikerül Székelyföld számára autonómiamegoldást kialakítani, az lesz az a minta, amely kisugárzik a többi régióra. Valahogy úgy, ahogy Spanyolországban is történt: az egyes régiókban elért, eredményes megoldások mintakövetésre késztették a többi régiót is.

– Hogyan ítéli meg az RMDSZ-nek az Erdélyi Napló által közölt „titkos” autonómiastatútumát?

– Fontos, hogy a dolog nyilvánosságot kapott. Sok kritikai észrevételem lenne, de mégis egy pozitívumot emelnék ki: végre az RMDSZ is szembenézett a kérdés komplexitásával. A statútum szövegéből világosan kiérződik, keresik a megoldást olyan kérdésekre, mint például: mi érhető el, mi készíthető elő az alkotmányos keretek módosítása nélkül? Mikor és milyen alkotmánymódosítást kellene elérni? Mi építhető a jelenlegi regionalizációs trendre, a fejlesztési régiókra? A dilemmák tudatosításának azonban csak akkor lenne igazi haszna, ha tényleg elindulna a nyilvános vita.