Az alkotás beszéljen, vagy az agyagosládában a helye

Hunyadi László
Küküllődombón született 1933-ban. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005). Készít fa- és fémszobrokat, használati és díszítő jellegű iparművészeti tárgyakat, ékszereket. Legnagyobb érdeme, hogy szobraival hozzájárul a romániai magyar kisebbség történelmi, néprajzi, irodalmi, zenei és iparművészeti hagyományainak megőrzéséhez és ápolásához.

– Amikor nem volt színes gyurma, a gyerekek akkor is megtalálták a módját, hogy állatokat, kis figurákat „alkossanak” maguknak. Hol születtek a gyermek Hunyadi László első alkotásai és miből?

– Küküllődombón, ahol születtem, óriási tradíciója volt a kerámiaiparnak, még a 19. század végétől működött ott edénygyár, amely gyermekkoromban egy ideig a családom tulajdonában volt. A gyárban készítettek téglát, cserepet, kupáscserepet géppel is, hiszen apám, amikor hazajött Amerikából, gépeket vett, modernizálta a kis üzemet, s ott volt gázközelben, egyszerű volt az égetés. Beleszülettem „az anyagba”, s már 4–5 éves koromban elkezdtem gyurkálni. Kis állatokat, lovat formáztam, a napon megszárítottam. Később készítettem olyant, amit kiégettem. Kisiskolás koromban elcsentem mindig a krétát, s abból faragtam, csodálkoztak is néha, hova tűnik a sok kréta. A háború után bekerültem a református kollégiumba, s mit ad Isten, a rajz és kézimunka tanárom nem más lett, mint Bandi Dezső, ő irányított a mintázásban, akkor kezdtem el portrékat is mintázni. Próbálkoztam faragászattal is, de az nem ment. Akkoriban építész akartam lenni, hiszen ott nőttem fel az építőiparban, gyermekkoromban vittem a téglákat a kertbe, ahol kis épületeket építettem. Jött apám, lebontatta, visszavitette a téglákat a helyükre, aztán amikor nem látta, újra kihordtam őket a kertbe. Érdekelt a fémipar is: amikor elvégeztem az alsó tagozatot, eljöttem a fémipari iskolába a Dózsa György utcába. De azért foglalkoztam a szobrászattal is. 1950-ben alakult meg a Művészeti Iskola, akkor még a Kultúrpalotában székelt, ott voltak a műtermek, átiratkoztam oda. De mivel nem voltak felsős osztályok, az elméleti órákat az ipariban töltöttem, szakórára jártam a művészetibe. Első voltam, aki a Művészeti Középiskolában érettségizett, egyedül ültem a tanárok előtt, sokat kérdeztek, én mindenre válaszoltam.

– A Művészeti Főiskolára kétszer felvételizett, mindkétszer sikeresen.

– Kolozsvárra felvételiztem a szobrász szakra, fel is vettek, de mielőtt kezdődtek volna a félévi vizsgák, hívattak a dékáni hivatalba. Azt mondja a dékán, sajnálja, de osztályellenségnek minősítettek, többet nem járhatok egyetemre. Hazajöttem, elmentem Izsák Mártonhoz, akinél azelőtt is segédkeztem, gipszet cipeltem. Felajánlotta nekem, napi négy órában segítsek neki, és kapok egy fél tanári fizetést: ez nagyon jó ajánlat volt. A következő évben, nyár végén, kérdi Izsák: na, készülsz a félvételire? Mondom, nem készülök, mert úgysem vesznek fel. Ő biztatott, hogy menj csak, próbáld meg. Elmentem, s ösztöndíjjal felvettek. Később tudtam meg, hogy Izsák elment Bukarestbe, s a minisztériumban elintézte, hogy felvegyenek. Pártfogóm volt, s nemcsak nekem, hiszen amikor Kemény János szenet lapátolt, Izsák kivette onnan, s munkát szerzett neki, s a Kemény gyermekeket is segítette, hogy iskolába járhassanak, dolgozhassanak. A főiskolán nagyon sokat tanultam. Most is ott van a műhelyem falán az első portrém, amit egy fizetett modellről készítettem. Öten voltunk a szobrász szakon, s Ion Irimescu volt az évfolyamvezetőnk, kiváló szobrász volt. Egyszer portrét mintáztunk, ő ment mindenkihez, s szólt, hogy ezt vagy azt kell változtatni. Utolsónak jött hozzám, körbenézte a munkám, aztán elfordult, s ment ki a teremből. Az asszisztensének, aki ott állt az ajtóban, valamit mondott. Én kétségbe voltam esve, hogy arra sem méltatta az alkotásom, hogy valamint mondjon róla. Kérdem Egontól, az asszisztenstől, hogy mit mondott. Kiderült, azt, hogy ehhez nincs mit hozzátenni. Akkor megnyugodtam.

– A főiskola elvégzése után hogyan tudott elhelyezkedni egy frissen végzett szobrászművész?

– A bábszínházhoz kerültem. Már középiskolás koromban is bedolgoztam a bábszínházhoz, kellékeket és bábokat készítettem papírmaséból. Nem tartott sokáig, onnan is kirúgtak, újra kiderült, hogy osztályellenség vagyok, alkalmatlan vagyok a bábkészítésre. Közben pár barát segítségével, szüleim marosvásárhelyi kis házának udvarán berendeztem a műhelyem. Akkor kezdődtek a bontások, s bontott anyagból építettük fel. Aztán dolgoztam a Bandi Dezső által irányított népművészeti iskolában. Akkoriban félállásban két évig jártam ki Korondra, ahol népművészeti köröket szerveztünk. Kihoztuk a kerámiákat az udvarhelyi és keresztúri múzeumból, és azokat másolták le az érdeklődők. Azelőtt Korondon nagyon kezdetleges volt a színes edény festése, a tanfolyamon eredeti sóvidéki kerámiamintákat ismertettük meg velük, s akkor tértek rá a tradicionális zománcos festésre.

– Közben szobrokat is készített?

– Amikor segítettem Izsák Mártonnak, nagyjából megismerkedtem a követelményekkel, azzal, hogy milyennek kell lennie térben elhelyezve egy alkotásnak. Sok nagyobb méretű szobrot készítettem, de nem volt hol tárolni, így évek alatt tönkrementek, megette a fagy és az eső őket. Agyagból készítettem őket, s utána átmásoltam a kőbe. A követ nagyon szerettem, a márványt, ami nálunk a Déli-Kárpátokban található meg, abból elég sokat dolgoztam, s a puhább követ, ami Borszéken található – abból készítettük Kiss Leventével, Kulcsár Béla fiatalon elhunyt szobrász vázlata alapján az agyagfalvi emlékművet. Az három éves munka volt, ha jól emlékszem, 21 köbméter kő került bele.

– Hároméves munka alatt elfárad a művész, belefárad az alkotásba?

– Elfáradunk, megpihenünk, folytatjuk tovább. Amikor kapok egy felkérést, hogy valakinek elkészítsem a szobrát, akkor a róla szóló dokumentumokat át szoktam tanulmányozni. Megnézem, hogy eddig mi készült róla, ha már készült egyáltalán. S vázlatokat készítek, kiválasztom a jobbat, megcsinálom nagyobban, alakítgatom, s vagy sikerül, vagy nem. Van, amikor nem él. Gyakori, hogy nem tudom megcsinálni azt, amit érzek, a szobor nem sugallja azt az érzést. A szobor némán kell beszéljen, érzéseket előidézzen a nézőben. Ha ez nem sikerült, akkor visszakerül az agyagos ládába, bedöngölve. S kezdődik az újabb próbálkozás. Vagy lemond az ember róla. Ha nem tudom megcsinálni, amit szeretnék, akkor lemondok róla. Sokszor olyan érzéseim vannak, amit agyagban nem lehet elmondani. Konzervatív vagyok, azt a szobrászatot képviselem, ami kapcsolódik a társadalomhoz, a történelemhez és az építészethez is.

– Nemcsak szobrokat készített, hanem ékszereket, plaketteket is.

– Volt egy időszak az életemben, amikor tíz évig nem készítettem szobrot, mert nem volt lehetőség erre, akkor fémmel dolgoztam. Készítettem ékszereket, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejárati ajtaját, a vásárhelyi Házasságkötő terem csillárait, s még sok mindent. Ötvösnél nem jártam, ezt könyvekből tanultam meg. De volt olyan periódus a szocrealizmus idején, amikor évente készítettem egy szobrot, s azt az állam megvásárolta. Akkor az állam áldozott erre, a munkák általában múzeumokba kerültek. A marosvásárhelyi múzeumban van egy Vlad Þepeş szobrom, amit színes mázberakásokkal készítettem.

– Magyarországon sok szabadtéri szobra van.

– A rendszerváltás után és a millennium alkalmával is sok szobrot állítottak ott, a helyi szobrászok már nem győzték, tele voltak megbízással, így hívtak minket is. Kalocsán készült egy kis park, ott van két alkotásom, de Szentistvánon, Hajdúhadházán, Kiskunfélegyházán, Keszthelyen, Budapesten is áll szobrom. Itthon pedig Marosvécsen, Székelyudvarhelyen (Orbán Balázs egész alakos szobra), Ákosfalván, Márkosfalván, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen (többek között Petőfi Sándor egész alakos szobra).

– Számos elismeréssel értékelték már alkotásait, munkásságát, legutóbb a magyar állami ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök tüntette ki tevékenysége elismeréseként.

– Nem számítottam erre. Soha nem törekedtem babérokra. Amikor felvettek a Magyar Művészeti Akadémiára, Koller-díjat kaptam. Amikor még Ion Iliescu volt a román államelnök, sok erdélyi magyar művész kapott kitüntetést, én is megkaptam a kultúra tiszti keresztjét.

– Milyen alkotáson dolgozik most?

– Sokat gondolkozom, azon, hogy mit kellene még csinálni abból a sok mindenből, amire valaha is gondoltam, amit elképzeltem. S persze, hogy mit kellett volna másképpen csinálni még. A hónap végén megyek Burgenlandba, ott is elhelyezik egy szobromat Szent Istvánról, a régi Szent István-szobor másolatát. A helikoni arcképekből sok megvan, de még néhányat el kell készítenem. Van egy megbízásom is, Simándy Józsefről kell egy plakettet készítenem, hamarosan hozzáfogok. Nagy csodálója voltam.

– Marosvásárhelyen egy Bethlen Gábor szobrot szeretnének felállítani a szabad királyi város rang odaítélésének 400 éves évfordulójára. Tagja volt a zsűrinek: hogyan értékeli a beérkezett pályamunkákat?

– Nem éppen nagyon jók, de vannak közöttük jók is. Kettőt választottunk ki, s három hónapot szabtunk meg, hogy kisebb módosításokat eszközöljenek. Fontos, hogy a kiválasztandó szobor illeszkedjen a környezetbe.