Alkotás és hűség végtelen határidőkkel

– Alig harmincévesen több embernek is bőven elegendő feladatot hordoz a vállán. Valamennyi tudatos vállalás, vagy egyszerűen képtelen nemet mondani?

– Én azt az elvet vallom, hogy ha az ember öt talentumot kapott a teremtőjétől, akkor nem öttel, de legalább tízzel kell elszámolnia. Ugyanakkor olyan mentalitású emberré neveltek, hogy az eredményekért meg kell dolgozni, meg kell harcolni. Számomra soha nem volt kérdés, hogy ha adódik egy értelmes feladat, csináljam-e vagy sem. Ha a Jóisten akar valamit az embertől, ahhoz ad erőt, alkalmat és lehetőséget is. Ám ha ezek közül valamelyik hiányzik, azt észre kell venni, s akkor nem szabad belevágni. Mondhatnám, mindenki csak akkora keresztet kap, amekkorát elbír. De én a feladataimat nem keresztként élem meg, hanem hobbiként: a zene, a művészet nekem egyszerre a hobbim és az életem.

– Az egzisztenciát elfelejtette említeni…

– A megélhetés természetesen nem elhanyagolható kérdés, de az életem fontossági sorrendjét – legalábbis egyelőre – más szempontok alapján állítom fel. Számos lehetőséget kaptam eddig, hogy olyan helyen folytassam, ahol anyagilag sokkal inkább megbecsülik, amit csinálok. Elhatároztam azonban – és ebben a döntésben jelentős mértékben jó barátom, Steffen Schlandt, a brassói Fekete-templom orgonistája és karnagya erősített meg –, hogy kipróbálom: mit lehet itthon megvalósítani? Előbb a Plugor Sándor Művészeti Líceumban meghirdetett hegedűtanári szakra versenyvizsgáztam, de már egyetem közben is mindenféle zenei formációkban játszottam.

– Ugyanakkor már jóval régebbről hivatásos szinten műveli a zenét, hiszen hetedikes kora óta kántorizál. Honnan az egyházi zene iránti vonzalma?

– Belenőttem. Édesapám az egyházi kórusban énekelt, gyermekként mindig ott voltunk a szentmiséken, énekeltünk a gyerekkórusban. Nem is volt kérdéses, hogy a zeneiskolában kezdek, egyrészt mert a nővérem már odajárt zongoraszakra, másrészt mert a kisgyerek, aki én voltam, a sarokban végighallgatta az órát, utána meg odament a hangszerhez, s kezdte utánozni a korábban hallottakat. Valádi Enikő tanárnő erősen lobbizott értem, de különösebben senkit sem kellett meggyőzni a zenei irányultságom megalapozottságáról.

– A szülei nem tartottak attól, hogy a sok zenélés mellett nem jut elég idő a „komoly” tárgyak elsajátítására?

– Őket ez abszolút nem érdekelte. Most már az iskola igazgatójaként is állíthatom, hogy ez tévhit, egyáltalán nem jogos, illetve nem megalapozott. Egy művészeti líceumot soha nem lehet ugyanazon ismérvek szerint minősíteni, mint egy klasszikus gimnáziumot. Itt ugyanis a gyerekek pluszterheket hordoznak, az általános oktatás mellett több órát vesz igénybe a zeneelmélet óra, a hangszeres gyakorlás, a kóruspróbák. Ezek nemcsak a tanulás elől, hanem a játék, a szórakozás elől is időt „rabolnak”, a tehetség kibányászása azonban áldozatokkal jár. A végzőseink azonban azonnal hasznosítható mesterséggel a kezükben hagyják el az iskolát, még egy közepes zenész is vendéglátós zenélésre jogosító tudást és minősítést kap. Én is csupa szép emlékkel és értékes útravalóval gazdagodva hagytam magam mögött az iskolát.

– Az ön tehetségében ki „bányászkodott” a leghatékonyabban?

– Végig jó tanárok kezében voltam, Sebestyén Lajos hegedű főszakon tizenkét éven át kísérte az utamat. Rendkívüli felkészültségű tanár, aki nagy hangsúlyt fektetett a muzikalitásra, sokszor még nagyobbat, mint a technikai tudásra. Ez lehet előny, de persze hátrány is, nekem viszont kimondottan jól jött, mivel a szívem végig a karmesteri pálya felé húzott, ahol ezt jól fel tudtam használni. De minden adott volt számunkra az iskolában, a különböző zenei projektek – a Szent Kinga gyűrűje című előadás, a Szerenád zenekar, kis kamaraegyüttesek, tárlatmegnyitók – révén rengeteget utaztunk, léptünk fel. Márpedig gyakorlat teszi a mestert, a sok zenélés során pedig már diákkorunkban sok mindennel találkoztunk. De kerettanterven túli kísérletekre is ösztönöztek: saját vonósnégyest működtettünk, népi muzsikát, dzsesszt játszottunk, fiúkvartettet énekhangra. Nagy szívfájdalmunk volt, hogy nincs sulirádiónk, ezért aztán a folyosón muzsikáltunk, előfordult, hogy az aligazgatónő pénzt dobott a hegedűtokba, csak már hagyjuk abba, mert a kollégák nem tudnak tanítani.

– Miért nem célzott meg rangosabb, több perspektívát kínáló egyetemet a továbbtanuláshoz?

– Nem tagadom, én is kacsingattam külföldi egyetemek felé, több dolog miatt azonban mégis Brassó mellett döntöttem. Ezek közül a legfontosabb a földrajzi közelség volt, részben azért, hogy minél kevesebb finanszírozási terhet rakjak a szüleimre, másrészt rengeteg zenei projektben, együttesben voltam már akkor nyakig benne, és ezeket nem szívesen hagytam volna abba. Remek tanári gárda irányítása mellett kitűnő dolgokat műveltünk egészen jó hangulatú társaságban. És az sem volt mindegy, hogy itthonról indulhattam versenyekre. Másodévesen második lettem a fiatal karvezetők budapesti nemzetközi versenyén, melléje több különdíjat is szereztem. Több mesterkurzuson is részt vettem, a mestervizsgám eredeti témája Orbán György munkássága volt, de miután ő megbetegedett, kénytelen voltam váltani, s végül Ligeti Györgyből mesteriztem. Azóta is fontos feladatomnak tartom az erdélyi zene hagyományainak ápolását, az erdélyi etnikumok zenéje egymásra gyakorolt hatásának tanulmányozását.

– Hordoz valamilyen diákkori hiányérzetet, amit esetleg most, igazgatóként igyekszik korrigálni?

– Nincs bennem hasonló jellegű hiányérzet. Igazgatóként elsősorban a tanuláshoz való hozzáálláson szeretnék javítani – gyerekek és tanárok esetében egyaránt. Mert az előbbiek viszonyulása nagy mértékben az utóbbiakon múlik. A tanárnak is pluszokat kell nyújtania, hogy a diáktól is ezt kérhesse számon. A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet. Közben fontos alapok sikkadhatnak el, még ha a tanár nem is feltétlenül hajlamos a könnyebb megoldások alkalmazására. Az eredményeink szerencsére azt jelzik, hogy nincs különösebb baj az iskolában, változatlanul él az igényes tanítás hagyománya.

Lőfi Gellért
Sepsiszentgyörgyön született 1984-ben. A Waldorf-óvodában Valádi Enikő figyelt fel tehetségére és irányította a zeneiskolába, ahol Sebestyén Lajosnál tanult tizenkét éven át hegedű főszakon. A brassói Transilvania Egyetem zenefakultásán végzett zenepedagógiát 2007-ben, ugyanott mesterizett karvezetés és stilisztika szakon. Hetedik osztályos korától tizenkét éven át volt a sepsiszentgyörgyi Szent Benedek-templom kántora, jelenleg a Krisztus Király-templomban kántorkodik. Vezeti a Laudate kórust és a templom kamarazenekarát, a Vox Celestis Alapítvány elnöke. Énekel a brassói Fekete-templom Jugendbach kórusában, zenél az Evilági együttesben, alkalmanként különböző kamaraformációkban muzsikál. Nyolcadik éve tanára, egy éve pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumnak, az iskola Campanella gyermekkórusának vezetője.

– Az iskola több jelenlegi tanárának tanítványa volt, most meg a felettese. Az idősebbek hogyan fogadták ezt a felállást?

– Túlnyomó részük jól reagált a helyzetre, de akadnak olyanok is, akik elfáradtak, belefásultak a tanításba, őket igyekszem felrázni, motiválni. Azt tapasztalom, ha tisztességgel és lendülettel végzem a munkám, az a kollégák esetében, vállalásaiban is pozitív módon csapódik le.

– Zengenek-e szirénhangok, amelyek külföldre, vagy más típusú karrier felé csábítják?

– Igen, vannak, több tekintélyes zeneintézmény is szívesen látott volna. Én viszont a tanári pályám kezdetén, 2007-ben úgy döntöttem, adok magamnak tíz évet, azt követően készítek mérleget. Ez a határidő közeledik, de úgy érzem, sikerült magamnak bebizonyítanom, hogy itthon is lehet értelmes dolgokat alkotni orgonaépítéstől fesztiválszervezésig, iskolairányítástól zenei pályáig. Van itthon amiért, akiért és akivel dolgozni.

– Idén 25 éves az ön által igazgatott iskola. Milyen eseményekkel készülnek emlékezetessé tenni a jubileumot?

– Elsősorban a líceumban zajló tevékenység színvonalának folyamatos emelését célzó projektekkel. Persze lesznek konkrét események is, sőt, az elsőn már túl is vagyunk, decemberben nyitottuk meg az iskola volt és jelenlegi képzőművész diákjainak alkotásaiból álló kiállítását az Erdélyi Művészeti Központban. Áprilisra tervezzük jeles székelyföldi épületek makettjeinek tárlatát, az Erdélyi Utakon nevű csíkszeredai egyesülettel közös projekt érdekessége, hogy látó és gyengén látó érdeklődők számára egyaránt hozzáférhetővé kívánjuk tenni. Az évad május 8-i zárókoncertjét egyben a jubileumi gálakoncertnek is szánjuk, ahol fellépnek a líceum zeneszakos diákjai, de folyamatos kiállításokkal, mesterkurzusokkal is igyekszünk kiemelkedővé tenni ezt a mindannyiunk számára fontos évet.