Ahol kötelesség a segítségnyújtás

– Újszerű tördelésével, fiatalos arculatával és a helyi hírek, történetek újfajta tematizálásával egy évtizeddel ezelőtt a Csíki Hírlap érdekes színfoltként jelent meg a Székelyföldön. Miként sikerült a lappiacon gyökeret eresztenie és egy évtized alatt a csíki régió piacvezető lapjává válnia?

– Konkurencia nélkül az egyedüli szereplő elkényelmesedik. Épp ez történt évekkel ezelőtt a székelyföldi, szűkebben a csíki médiapiacon is: a Csíkszeredában kiadott megyei napilap, a Hargita Népe – tele jó tollú és jó nevű publicistákkal – akkor és azt írt meg, amikor és amit akart. Ezen nyilván meg lehet sértődni, ám mindez a tényeken nem változtat. Nos, a pajzson tátongó rést használta ki egy székelyudvarhelyi vállalkozó és néhány szárnysegédje, amikor úgy döntöttek, hogy – és most téged idézlek: újszerű tördeléssel, fiatalos arculattal és a helyi hírek, történetek újfajta tematizálásával – új lapot jelentet meg Csíkszeredában. Merem állítani, hogy a megyei napilapnak óriási szerepe volt abban, hogy ez a kis lap – néhány tapasztalt róka kivételével kezdő, pongyolán fogalmazó újságíróval – képes volt piacvezetővé válnia ott, ahol erre senki nem adott esélyt. Bevallom, én sem.

– Ezt kifejtenéd?

– Persze. A megyei napilap 2006-ban játszi könnyedséggel felfalhatta volna az új lapocskát, ha figyel a piaci igényekre: az újságot délután vagy másnap kézbesítő posta helyett kora reggeli kézbesítés, merev tördelés helyett lazítás, fehér-fekete helyett színes oldalak... Utólag nyilván könnyű okosnak tűnni, az a tény viszont némileg feljogosít a véleményformálásra, hogy öt esztendőt – 2006-tól 2011-ig – épp a megyei napilapnál dolgozhattam. És az az öt esztendő csodálatos volt.

– Egyre többen temetik a nyomtatott sajtót. A szakemberek egy része is az online médiára esküszik, amely lassan, de biztosan átveszi a papírformátumú újságok helyét. Hogyan látod e kétféle média együttélési lehetőségeit?

– Ha erre tudnám a választ, akkor médiaguruként a Bahamákon ücsörögnék. Azt azért látom, hogy épp annyira megvan a helye az online médiának is, mint a nyomtatottnak. Íme egy példa: amennyiben egy koncerten a gitáros rosszul lesz a sok teától, és belehányik az egyik dobba, nos, ezt a munkabalesetet az internetes oldal azonnal világgá kürtöli, azzal továbbáll, a nyomtatott újság viszont másnap megírja azt is, hogy a zenész hogyan nyilatkozik az esetről, illetve mit mondott a betegségéről a helyszínre kihívott sürgősségi orvos. E banális példa is mutatja a kétféle média létjogosultságát.

– A hírversenyben mennyire tud megbirkózni egymással az aznapi híreket egy esti hírműsorban közlő helyi tv-csatorna, az óránként híreket mondó helyi rádióadó vagy a hírekre azonnal reagáló online újság és az éjszaka folyamán kinyomtatott napilap, ami legjobb esetben is 12 órás késéssel hozza be azt a hírt, amit a többiek jóval korábban elmondtak már?

– Erre szinte-szinte tudom is a választ. Egy térségi napilapnak, jelen esetben a Csíki Hírlapnak egyszerűen nem kell versenyeznie a rádiókkal és a televíziókkal, illetve internetes portálokkal. A térségi lapnak épp azt kell megírnia, amit tizenkét órával korábban a televízió nem mutat meg, a rádió pedig nem mond be. Állítom, hogy ez a túlélés alapja. Egy példa erejéig: a Csíki Hírlapnak már nemcsak azt kell megírnia, hogy mennyivel drágult a földgáz – nyilván ezt is –, hanem azt, hogy a drágítás milyen hatással volt a csíkszeredai Tudor-lakótelep lakóira. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a székelyföldi magyar rádiók és televíziók, illetve internetes híroldalak jelentős része sajnos azokból a hírekből él, amit az újságok megírnak.

– A szerkesztőség sok olvasójával tart élő kapcsolatot. Egy mai olvasó mit vár el a Csíki Hírlaptól?

– Előbb gyakorlatilag már meg is adtam erre a választ, de egy nem túl hosszú mondatban összefoglalom: a Csíki Hírlap olvasója azt várja el a laptól, hogy az ő, illetve környezete gondjaival, örömével, bánatával foglalkozzon. És ha lehet, oldja is meg az ő problémáját, például gyakoroljon nyomást a rendőrségre, esetleg a csendőrségre, hogy egyes város- és falurészeken többet járőrözzenek.

– A Csíki-medence zömében hagyományőrző nagy falusi közösségekből áll. Hogyan látod, ez a fajta életmód mennyire teszi fogékonyabbá az embereket a hagyományos újságolvasásra szemben egy nagyvárosi közösséggel?

– Elárulom, hogy a Csíki Hírlap esetében épp az a siker titka, hogy megpróbálja kihasználni ezt a helyzetet. Lapunk olyan sorozatokkal „kedveskedik” olvasóinak, amire igencsak fogékonyak a vidéki közösségek. Az utóbbi két esztendőben bemutattuk a csíki közbirtokosságokat, önkéntes tűzoltó-alakulatokat, amatőr színjátszótársulatokat, fúvószenekarokat. Továbbmegyek: heti rendszerességgel közöljük a falusi focibajnokságok gólszerzőit. Hol olvashatna máshol ezekről a Csíki-medence lakója, ha nem a térségi újságban? A nagyváros mint olvasztótégely, számunkra szerencsére ismeretlen, hiszen Csíkszeredában is szinte mindenki ismer mindenkit. Vagyis ha az előfizető olvassa gyereke, unokája sikerét, eredményét az újságban, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem fogja sajnálni a havi 25 lejt arra, hogy előfizessen.

– Mennyire van helye a mai újságírásban a hagyományos műfajoknak, a riportnak, a tárcának vagy éppenséggel a tényfeltáró újságírásnak?

– Abszolút hiánycikk. Egy-egy riport még úgy ahogy beesik az ablakon, ám tárcából, tényfeltáró anyagokból hiányt szenvedünk. Itt és most azt is el kell ismernünk, hogy ezekhez jó tollú, jó témaérzékkel megáldott kollégák kellenek, belőlük egész Székelyföldön kevés jár-kel. Ugyanakkor a szerkesztőségek nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy egy kolléga egy héten át csak egy tényfeltáró témán dolgozzon.

– Hogyan látod, milyen az érdeklődés az újságírói pálya iránt? Mennyire él az a régi hagyomány, hogy írni akaró fiatalok előbb levelezőként kezdték egy-egy lapnál, majd az ügyesebbje bekerült újságírónak?

– Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen az idén indított tehetségtoborzónk nagyon jól sült el: olyan fiatalok kerültek a látókörünkbe, akik öt év múlva nagyon jó kezdők lehetnek. Egyébként esetünkben már nem működik az általad említett hagyomány. Ma a következő a helyzet, legalábbis nálunk: a gyermeknevelési szabadságát töltő három újságírónkat kezdőkkel helyettesítettük. Ez a szükségszerű helyzet olyannyira bejött, hogy már azon gondolkodunk, mi lesz, amikor lejár a kollégák kétéves pihenője. Persze nem kell senkinek a szívéhez kapnia, mert mindenkit várunk vissza.

– Tapasztalataid szerint mekkora a szerepe ma egy újságcikknek? Elindít-e vitát az emberek között, felfigyelnek-e egy-egy jelenségre, van-e visszajelzés?

– Induljunk ki onnan, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt ha az újságíró feltárt egy problémát, biztos lehetett abban, hogy az megoldódik. Ma viszont jó, ha a cikkel felhívja a figyelmet az adott gondra. A megoldásra ennél több kell, ugyanis ma már mindenki jogszabályok, hivatalos papírok mögé bújik. Ha valaki elkeríti a szomszédja területének egy darabkáját, lelkiismeret-furdalás nélkül a földmérő által kiállított papírokat lobogtatja, holott a lelke mélyén igenis tudja – tudnia kell –, hogy nincs igaza. Szóval a viták tekintetében jól állunk, olvasóink sok esetben utolsó mentsvárként tekintenek ránk, akkor jönnek hozzánk, amikor már senki nem akarja meghallgatni. Nekünk pedig kötelességünk a segítségnyújtás.

– Napjainkra mennyire nehezedett meg vagy vált könnyebbé az újságírói munka? Hogyan viszonyulnak hozzá a közintézmények, a politikusok, mennyire nehéz megbízható információhoz jutni?

– A két kérdés megválaszolása már önmagában egy újságoldalt igényelne, de próbálok rövid lenni. A Csíki-medencében ma még az az igazság, amit az újság megír. Ha az újságban például az áll, hogy mától osztják a területalapú támogatásokat, akkor annak úgy kell lennie, ellenkező esetben ad hoc tüntetés alakulhat ki az adott hivatal előtt. A viszonyulás kérdéséről röviden csak annyit, hogy sokakkal nehéz volt megértetni, az újságíró nem szórakozásból teszi fel a kérdéseit az adott politikusnak vagy intézményvezetőnek, hanem azért, mert az a munkája, hogy kérdezzen. Ha nem kapunk választ, akkor leírjuk, hogy a felajánlott válaszadási lehetőséggel az adott személy nem élt.

– Te magad hogyan lettél újságíró, és melyek voltak ennek a pályának az eddigi állomásai?

– Én gyakorlatilag a Csíki Hírlapnak köszönhetem, hogy újságíró lettem, ugyanis 2006-ban több kolléga is az újonnan induló laphoz igazolt, a Csíkszeredában szerkesztett Hargita Népénél felszabaduló helyek egyikét pedig 23 évesen nekem sikerült betöltenem. A megyei lapnál öt esztendőt töltöttem – ebből közel egy évig megbízott főszerkesztőként –, majd 2011-ben én is csatlakoztam a Csíki Hírlaphoz. Azt amúgy mai napig nem tudom, hogy miért váltottam, hiszen a megyei lapnál is nagyon jól éreztem magam. A Csíki Hírlapnál három éve látom el a főszerkesztői teendőket.