A zárkában kitáruló világ

– A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban?

– A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem.

– Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben?

– Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam.

– Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint?

– Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt.

– Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez...

– Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám atörténetet.

– Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is?

– Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom. Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt. A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok.

– Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él?

– Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig.

– Budapest például miért nem készteti írásra?

– Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát.

Bodor Ádá
A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011).

– Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik?

– Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani. Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk,Ukrajna része. Már írtama regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével.