A Sapientia egyetem hármas útja

– Gyermekként Csíkszeredában biztosan nem arról álmodott, hogy egyszer majd rektor lesz. Mi szeretett volna lenni?

– Semmiképpen sem a státuszról ábrándoztam, annál inkább a tanári pályáról. Tanári családban nőttem fel, nagyon tetszett, amit a tanárság jelent, ezért annak is készültem. A családom viszont – a rendszerváltás előtti tanári pálya nehézségei miatt – arról akart meggyőzni, hogy mérnök legyek. Így Temesváron tanultam villamosmérnöki szakon, de végig megmaradt bennem a tanári elhivatottság. Egy érdekes történet következményeként már egyetemistaként kineveztek gyakornoknak: egy kísérlet előkészítésekor eltört egy – autó áránál is többet érő – lézer. Nagyon el voltam keseredve, hogy talán az én hibám lehet, de kiszámoltam és bebizonyítottam, hogy rosszul volt megtervezve, és ez oda vezetett, hogy felajánlották a tanársegédi állást.

– Ilyen előzmények után hogyan került Sepsiszentgyörgyre?

– Akkoriban azoknak, akik jó eredménnyel végeztek, két évig gyakornokoskodniuk kellett, majd visszamehettek az egyetemre. Mivel tizenhat nagyvárost zárt le Ceauºescu, Sepsiszentgyörgyöt választottam, mert az mégis magyar és kulturált város, majd később nem mentem sem a távoli Temesvárra, sem a cernavodai atomerőmű előkészítését segítő nukleáris kutatóintézetbe, hanem egy bukaresti központú, de marosvásárhelyi fiókintézettel is rendelkező kutatóintézetet választottam. Miután a marosvásárhelyi főiskola egyetemmé alakult, otthagytam a kutatóintézet igazgatói pozícióját egy adjunktusi állásért. Aztán jött a docensi, majd a professzori kinevezésem. Visszatekintve úgy érzem, nem vesztettem a döntéseim miatt.

– Csíkszereda, Marosvásárhely és Atyha: mit jelentenek önnek ezek a települések?

– Csíkszereda a fiatalkoromat és a gyermekkoromat, s talán kissé azt is, akivé mára váltam. Azt, hogy mindig felháborít az igazságtalanság, hogy érzem, melyik oldalra kell állnom, akkor is, ha ez nekem személyesen veszteséget jelent. Marosvásárhelyre sokáig nem igazán gondoltam otthonomként. A városba csak ideiglenes letelepedési engedéllyel kerülhettem, az átmenetiség érzése sokáig meg is maradt. Akkor kezdett igazán otthonná válni számomra ez a város, amikor láttam a gyermekeimet felnőni, és a Sapientia egyetemet elkezdtük itt is építeni. Atyha pedig egy csodálatos hely. Örülök, hogy az atyhaiak befogadtak. Feleségem onnan származik, és úgy döntöttünk, nem adjuk fel azt a létet sem. Ezért Atyha jelenti nekem és az egész családomnak a feltöltődést, és azt, amit tömören úgy jellemeznék, hogy a hagyományos munkától az alkotásig minden belefér.

– Milyen vezetőnek, rektornak tartja magát?

– A rendszerváltás óta eltelt évekre jellemző, hogy olyan embereknek kellett státuszt vállalniuk, akik valamiért hitelesnek számítottak. Amit a szakmámban elértem, elég hitelessé tett és elég elkötelezett voltam, ezért úgy éreztem, el kell vállalnom ezt a pozíciót, még akkor is, ha valójában nem erre készültem. Tizenhárom évvel ezelőtt nem volt nyilvánvaló, hogy a Sapientia sikertörténet lesz, számos sikertelen szakindítási kísérlet és gond volt. Egyszer kiszámoltuk: csak akkor gondolkodhatunk hosszútávon, ha minden harmadik hónapban avatunk egy docenst vagy professzort, ami lehetetlen. Mindezt tudva vállaltam el a megbízatást, mert úgy látom: ez nem egy cél, hanem nagy feladat, tehát akkor érzem jól magam, ha sikerrel befejezem ezt a feladatot.

– Miért döntött a kétezres évek elején a Sapientia mellett? Nem volt kockázatos egy épp csak létrehozott egyetemet választani?

– Tudni kell, hogy Marosvásárhelyen eredetileg nem önálló magyar egyetemben gondolkodtunk, hanem a Petru Maior Egyetem keretében akartunk magyar tagozatot létrehozni. A műegyetem dékánhelyetteseként és egyedüli magyar vezetőként rám hárult volna a magyar tagozat kialakításának levezénylése. Erre vonatkozó kérésünket az egyetem annak ellenére sem fogadta el, hogy a magyar egyetemisták számaránya a rendszerváltás utáni hatvan százalékról a kilencvenes évek végére harminc százalékra esett vissza. Az esélyegyenlőség megteremtése érdekében az akkori tanügyminiszter segítségét kértem, aki hajlandó lett volna ezer magyar hely finanszírozására, de ezt az egyetem szenátusának kellett volna kérnie. Bárhogy próbáltuk, ezt nem tudtuk elérni, ezért amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tagozatindítás meghiúsul, az alakuló Sapientiához fordultunk, és itt sikerült elindítani a magyar nyelvű műszaki szakokat.

– A sapientiás évekre visszatekintve elmondhatja, hogy „ilyen lovat akartam”?

– Amikor 2007-ben átvettem az irányítást, roppant nehéz helyzetben voltunk. A Szabadság hasábjain akkoriban jelent meg egy vádló cikksorozat a Sapientiáról. Tudtam, hogy az állításai nem igazak, azt is, hogy valahol valakiknek olyan hangulatkeltés az érdekük, hogy a Sapientia költségvetését jelentősen visszavágják, súlyát rombolják. Egyenként valamennyi vádat megcáfoltuk, de ezt senki sem akarta meghallani. Úgy döntöttünk: úgyis tudjuk, hogy jók vagyunk, megyünk előre. És igazunk lett: minden vád visszahullott és a Sapientia épp akkor bizonyított, amikor a legvehemensebben próbálták támadni. Közben voltak olyan visszajelzések, amelyek erőt adtak. Például az akkreditációs bizottság osztrák matematikus professzor tagja, aki miután bejárta az egyetemet, elismerte: előítéletekkel érkezett, ám egy európai szinten oktató intézményt talált.

– Érdekes vita következményeként alakult egyszerre háromhelyszínűvé a Sapientia. Mit jelent ez ma?

– Röviden azt, hogy nagyon heterogén. Minden helyszínen más és más megvalósításokat követel. Kezdetben arról volt szó, hogy a Sapientia a csíkszeredai egyetem, és pont. De mivel Erdély szellemi központja Kolozsvár, kialakult egyfajta kettősség, Marosvásárhely pedig egyáltalán nem volt képben. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vásárhelyi tagozatindítás nem lehetséges, a szükséges előkészületek után a Sapientia bevett a soraiba. Németh Zsolt államtitkár akkor úgy fogalmazott Csíkszeredában, hogy a marosvásárhelyiek vegyék tudomásul, a robogó vonat utolsó kocsijának utolsó lépcsőjére kapaszkodtak fel. Így történt, de most büszkén mondhatom, hogy Marosvásárhely meghatározó helyszíne a Sapientia egyetemnek. Kolozsvár és Marosvásárhely attól érdekes, hogy itt volt egyetemi múlt, gondolkodás, Csíkszereda meg attól, hogy azt a régiót meg kell védeni. Mert ha az értelmes fiatalok elmennek onnan tanulni és nem térnek vissza, kiürülnek a székely kisvárosok.

– Az egyetem eddigi története minden értelemben az építkezésről szólt. Melyik volt a legnehezebb az építkezések közül?

– Elkezdeni őket, és bevinni a köztudatba, miért és hogyan van szükség rájuk. Miért szükséges például, hogy Kolozsvár központjában, Bocskai szülőházában üljünk a rektori hivatalban, miközben felépítettünk egy szép kari épületet? Azért, mert mindennek mondanivalója van, mert azt jelenti, hogy nemcsak múltunk köt ide, hanem most is itthon vagyunk. Vagy miért kellett Marosvásárhelyen külön campust építeni? Mert ez sokkal több lehetőséget biztosított a jövőre, mint egy belvárosi helyszín, s ma már ezt mindenki elfogadja. És miért kellett Csíkszeredában szállodát átalakítani? Mert ott az egyetem több mint egyetem, szimbólum, amit meg kell mutatni.

– A végleges akkreditáció román állami támogatást is jelenthet?

– Jogunk van a román állami támogatásra erkölcsi és törvényes alapon is. Erkölcsileg azért, mert adófizetőként itt élünk, az államnak pedig kötelessége fiataljaink oktatása. Másodrendűek lennének a mi diákjaink, mert magyarul akarnak tanulni? A törvény értelmében a román állam bármely akkreditált egyetemet támogathat. Miért ne támogassa a Sapientiát, főleg ha bizonyítjuk a bárkivel összemérhető, jó minőséget? Az igényt fenntartjuk, s ez nem jelent egyebet, mint a szülőföldön való érvényesülés óhaját.

– Mintegy hetvenezren nézték már meg azt a videoklipet, amely a vidám Sapientiáról tanúskodik. Tényleg ilyen vidám az egyetem?

– Nem mindig vidám, de talán más és sokkal ember-, hallgató- és tanárbarátibb, mint mások. Erre jó példa a videó is, amitől én eleinte kicsit idegenkedtem, de meggyőztek. Jó hangulat van a Sapientián, ami alapfeltétele annak, hogy a munkatársaink kreatívak legyenek. Semmiképp sem szeretném visszavágni azt a szabadságot, hogy mindenki gondolkodjon, ötletekkel érkezzen. És ha az jó, hát valósítsuk meg. Hollandiából például azért hoztak első díjat kollégáim egy rangos informatikaversenyről, mert nálunk úgy tanítják az algoritmusokat, hogy eltáncoltatják azokat. Tusványosi szereplésünknek is pozitív a visszhangja, számos tehetséggondozó programunk igyekszik másként nevelni a fiatalokat, mint ahogy azt a skolasztikus iskolarendszer teszi.

– Melyek most a legfontosabb teendők, tervek a Sapientián?

– Egyrészt a mesteri és doktori képzések kiépítése. Az egyetem ugyanis hosszú távon nem attól lesz jó, ha mindenhez csak alapszinten fogunk hozzá, hanem ha van egy-két olyan csapás, ahol az oktatás teljes vertikumát megteremtjük a mesteri és doktorképzéssel együtt. A mesteriket már elindítottuk, a doktori iskola pedig ezek hároméves működése után rajtolhat. De a székelyföldi városokban is vannak feladataink. Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen tervezünk kihelyezett tagozatok beindítani. Nem levelező szakot akarunk „telepíteni”, hanem rendes egyetemi képzést nyújtani. Épp ezért egyelőre csak a sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakot indítjuk el ősztől, az udvarhelyit még tervezgetjük, hogy felelősen és megfelelő minőségben kezdhessük majd az oktatást.