A minden porcikájában élő rendszer

– Orvosként mi vonzotta erre a területre?

– A nyolcvanas évek végén ismertem meg Böjte Csabát, aki lelki vezetőnk és barátunk lett. A titkos noviciátusi időszaka alatt egyetemistákként köréje gyűltünk, s ő olyan helyekre vitt el, ahol még sose jártunk. Beutaztunk vele sok vidéket, kijártunk vele a nyomortelepekre, olyan helyzetekbe kerültünk, amelyek mélyen megérintettek minket. Azt hiszem, az ő hatására mozdultam el ebbe az irányba. 1993-ban, amikor a Caritas egészségügyi ellátórendszer kiépítését tervezte, megkerestem Szász János igazgató atyát, akiben rugalmas, nyitott, elkötelezett embert ismertem meg. Ő kínálta fel nekem az otthoni beteggondozó szolgálat alapítását az Erdélyi Főegyházmegyében.

– Úgy tűnik, mintha nagyobb súlya lenne ennek a szerveződésnek Erdélyben, mint más kelet-európai országban.

– Elég erős szervezet alakult ki, nagyon nagy a szükség rá, és sajátos a helyzete. A hetvenes évektől kezdve a szociális szférában nálunk egyáltalán nem volt képzés, szakemberek nem léteztek, a szociális gondoskodásnak sem hagyománya, sem társadalmi-kulturális alapja nem volt.

– A kezdetek idején bizonyára kellett a lelkesedés is.

– Az elején nagyon nagy lelkesedés volt, sok elköteleződéssel. Az egyházat évtizedekig visszaszorították a sekrestyébe, aztán az erő hirtelen felbuggyant. Újra kellett tanulni azt, hogyan kell a közéletben jelen lenni és a világiakkal együttműködni, a sok év alatt ugyanakkor a bizalom is megingott az emberekben egymás iránt. A kommunizmus évei alatt nem volt konkordátum, a katolikus egyház nem egyezett meg az államhatalommal, így az egyháznak nagy tekintélye volt az emberek előtt. Felnéztek rá a változások után is.

– Állami feladatokat fed le a szervezet, részben átvállalja az állam munkáját. Ez mennyire romániai jellegzetesség?

– Amit mi végzünk, valóban közfeladat. Az úgynevezett szociális piacgazdaságban – holland és német nyelvterületen – az állam felelősnek érzi magát a feladatokért, de azokat nem ő végzi el. Például Németországban az állam a különböző szociális feladatokat csak akkor látja el, ha a civil társadalomban más azokkal nem foglalkozik. A munka ez által a közösség ügyévé válik. Az állam viszont felelősnek érzi magát, és biztosítja a keretfeltételeket, a támogatási, törvénykezési hátteret. Intézményes építkezésünkben nagyon sok olyan partnerintézménnyel van kapcsolatunk, amely ilyen elvek alapján működik. Számos osztrák és svájci szervezettel, modellel találkoztunk, amiből tanulunk.

– Milyen intézményekkel tudtak jó kapcsolatokat kiépíteni?

– Amit mi végzünk, az sokkal jobban működik, mintha az állami intézmények foglalkoznának azzal. A helyi önkormányzatok örülnek nekünk. Ahol az állami gondoskodásnak emberi arca lehet, ahol egy kis településen vagy városkában személyes a kapcsolat a vezetőséggel, ott egészen másképp viszonyulnak ehhez a témához. A beteggondozó szolgáltatást építve első pillanattól fogva az önkormányzatokhoz fordultunk, csak később kértük az országos betegbiztosító támogatását.

– A Gyulafehérvári Caritas idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Mit tart a legfontosabbnak egy ekkora szervezet életében?

– A Caritas minden apró részletében él. Volt olyan hat esztendő, amikor évente megduplázódott a munkatársak száma. Egy ilyen struktúrában nem csak az a fontos, hogy a támogatáshoz szükséges forrást előteremtsük. Mielőtt igazgató lettem, tíz évig a Caritas legdinamikusabban növekvő területének, az otthoni beteggondozásnak voltam a felelőse. Amikor sok lett az otthon ápolt beteg, és a szervezés már nem működött családi és baráti egyeztetéssel, létrehoztunk egy koordinációs bizottságot. Azt kértem, mindenki válassza ki azt a munkaterületet, amit a legjobban szeret. Ha a különböző vezetési szemléleteket nézzük, akkor azt látjuk, ez nem új elv. Az ember akkor a leghatékonyabb, amikor azt végzi, amit szeret. Ez bevált, a munkatársak ezután a tanulmányaikban is a választott irányokba haladtak.

– Van valamilyen hierarchia a Caritasban?

– Van egy szervezeti struktúra, de az együttműködésnek nem lehet hierarchiája. Különben az már nem együttműködés – egy továbbképzésen ezt tanította nekünk egyik tanárunk. A felelősségnek viszont lehet hierarchiája. Valakinek valamikor ki kell mondania a végszót, és ezért vállalnia kell a felelősséget is.

– Sok önkéntessel dolgoznak, tehát vonzó a munka. Mi az a plusz, amiért az emberek ezt szeretettel végzik?

– Ezt a tevékenységet nem lehet magánvállalkozásként végezni, nem összehasonlítható egy cég munkájával. Túlmutat azokon az embereken, akik a munkát végzik és azokon is, akikért dolgozunk. Aki ide jön, annak olyan erős a küldetéstudata és az azonosulási igénye, hogy az messze felülírja a szervezeti struktúrákat. Viktor Frankl, a logoterápia megalapozója egy olyan iskolát alapított egykor, ahol neurotikus depressziós betegeknek segített az életük értelmét megtalálni. A bécsi pszichiáter azt vallotta: az élet, a dolgok értelme mindig öntranszcendens, vagyis túlmutat önmagán. Egy nagyon plasztikus példát mondott: ez a dolog olyan, mint az ember szeme, ami ha önmagát látja, akkor beteg. Ki kell látnia önmagából, s azt kell észrevennie, ami értelmet ad az életnek. Azt hiszem, nálunk ez a szemlélet a munkatársak nagy részénél és intézményi szinten is megvan. Ez hordoz minket, ez alakítja a kapcsolatokat is.

– Mitől működik jól a szervezet? Milyen módszere van az igazgatónak arra, hogy ezt a szerteágazó szociális hálót fenn tudja tartani?

– A szervezet igazgatójaként az alapfeltevésem az, hogy a rendszert nem tudja egy ember működtetni. Akkor él egy szervezet, ha minden részének megvan a saját erőforrása és saját lehetősége. A mi szervezetünk több kisebb részből áll. Amikor átvettem az igazgatást, akkor érett meg a helyzet arra, hogy átalakítsuk a struktúrát. Ez funkcionális egységekből áll. Azok az emberek működnek együtt, döntik el a folyamatok irányát, alakítják a tempót és a formát, akik a legközelebb állnak az adott területhez. Minden működési egységnek saját autonómiája van, a feladat hordozza a struktúrát.

– Ha cégként működtetnék, mi lenne az eredmény?

– Akkor mesterséges élet jönne létre. Ma már túlhaladott az a felépítés, miszerint van, aki gondolkodik és van, aki végrehajt. Életidegen elvárás és magatartás ez. Ennek legrosszabb következménye az, hogy egy idő után a munkát végző személy a szakirodalom szerint „belső felmondásba megy”. Vagyis kreativitás és személyi elköteleződés nélkül dolgozik.

–Miként épültek ki a külföldi kapcsolataik?

– Először jöttek a teherautók, hozták a segítséget, és amit kaptunk, szétosztottuk. Elég hamar nyilvánvaló lett, hogy az osztogatás hosszú távon zsákutca. Ahogyan mi mondjuk, ezzel csak a koldusperspektívát erősítjük. Aztán az elkötelezett nyugati egyházi karitatív szervezetek munkatársai autóba ültek, és jöttek segíteni. Amint lehetett, utánunk nyúltak és egymás között leosztották a feladatokat. Eldöntötték például, hogy ki kinek lesz a „keresztszülője”. Módszeres építkezés következett.

– A negyedszázados évfordulón milyen célokat fogalmazna meg?

– A segítség, az elköteleződés a másik ember felé nem intézményes feladat. Az mindannyiunk feladata, a keresztény ember küldetése. Ez nem elidegeníthető, nem delegálható. Nekünk szervezetként az a célunk, hogy egy olyan intézményt tartsunk fenn és működtessünk, amit én egy jó szerszámhoz szoktam hasonlítani. Szeretném, hogy ne heverjünk egy polcon, hanem minél több közösség használjon bennünket.