A kitartó munka kulcsa a bizalom

– Miként választottad ezt a hivatást, mi vezérelt a Szent Ferenc Alapítvány felé?

– Gyermekkoromban állandóan úgy éreztem, harcolnom kell azért, hogy partnernek fogadjanak el a nagyobb testvéreim. Mindig bizonyítani akartam. Állandóan műveltem magam: előadásokat adtam elő, történeteket találtam ki, filmekből, könyvekből merítettem különböző témákat. Kilencéves voltam, amikor rátértem a rajzolásra. Anyukám észrevette, hogy van érzékem hozzá és rajztagozatos iskolába íratott. Kilencedikes koromban kiállításom nyílt tanárok portréiból. A tanító néni hallotta, hogy szépen énekelek, ezért versenyekre küldött. Később szavalóversenyeken is rendszeresen szerepeltem. Sokan kérdezték, miért nem megyek színművészeti főiskolára. De érdekes volt a Jóisten keze munkája: csak sok év után engedte meg, hogy a versenyekről díjat hozzak haza. Amikor nekifogtam valami olyasminek, amivel önmagamat dicsőítettem volna, akkor jó ideig kudarcot vallottam. Egy idő után rájöttem: gyenge vagyok ahhoz, hogy nagy művész lehessek, és a Jóisten azért ajándékozott meg több tehetséggel, hogy a tudást másoknak adjam át.

– A pszichopedagógus problémás gyerekekkel foglalkozik. Ez miért érdekelt?

– Épp hogy hatéves elmúltam, amikor iskolás lettem, és eleinte nehezen ment az olvasás. Mindig az utolsó padba ültettek és egy nagyobb gyereket állítottak mellém a szünetben, hogy tanítson olvasni. Nagy kudarcként éltem meg az első négy osztályt. Végül is anyukám tanított meg olvasni a tanító néni legnagyobb csodálkozására. Addig úgy éreztem, a környezetem azt gondolja rólam, hogy én erre nem vagyok képes. És én mintha belülről ordítottam volna: igenis képes vagyok, csak segítsetek! Azért választottam ezt a szakmát, hogy más gyerekeknél előzzem meg azt, amit én átéltem. Hiszem, hogy minden gyerek meg tudja tanulni azt a minimumot, ami a továbbjutáshoz kell, csak van, akinek egy kis segítség kell hozzá. Ehhez tanítottak metódusokat az egyetemen.

– Mi a kedvenc metódusod?

– Az, hogy a gyereket először meg kell ismerni, és a képességeire kell építeni. Ismertem egy gyereket, aki a hangokat nehezen fogta fel, de nagyon jó képmemóriája volt. Az „a” betűt úgy tanítottam meg neki, hogy az almafát és a létrát próbáltam összekapcsolni számára. Könnyebb egy gyerekre azt mondani, hogy nem képes valamire, mint mellé állni és segíteni. Soha nem szabad lemondani senkiről sem. Szakmai gyakorlatra is megpróbáltam a legextrább gyerekeket kiválasztani, például egy halmozottan hátrányos helyzetűt. A tanárom azt a feladatot adta, segítsem őt egy gyermekotthonban elhelyezni.

– Hogyan ismerted meg Böjte Csabát?

– Fogalmam sem volt arról, milyen gyermekotthonok léteznek, de kerestem a lehetőségeket. Szászrégenben a vasárnapi szentmisén kis füzeteket osztogattak, ami éppen Böjte Csabáról szólt. Úgy éreztem, ez nem véletlen, hanem inkább egy jel számomra. A kislányt közben az én segítségem nélkül elhelyezték egy otthonban, de miután sikeresen megszereztem a diplomát, másnap beütöttem Google-ba Böjte Csaba e-mail címe. Magamban mosolyogtam, hogy ezt nyilván nem fogja kiadni a rendszer, de tévedtem. Írtam neki és hamarosan válaszolt is, hogy szeretettel vár Dévára, ugyanakkor kérte a telefonszámomat. Másnap reggel ő ébresztett. Telefonon elmondta, hogy Aradon lenne egy házvezetői hely. Az események olyan gyorsan peregtek, hogy a szüleimmel szinte nem is volt időm a történteket megbeszélni. Amikor anyukámnak bejelentettem, hogy megyek Aradra, emlékszem, éppen a puliszkát kavarta, majdnem kiesett a fakanál a kezéből. Azt sem tudtam mit pakoljak, télig leszek- e ott vagy nyárig, de nagyon örültem. Akkor már nagyon ki akartam otthonról repülni. Úgy éreztem, nagy dolgokat szeretnék véghez vinni. A kihívásoktól sose féltem, mindig azt mondtam: vágjunk bele! Kilenc kamasz fiú fogadott Déván: velük egy hetet töltöttem, mielőtt Aradra indultam volna. Szívem, lelkem beleadtam abba az egy hétbe. Amikor megérkeztem Dévára, személyesen még nem ismertem Böjte Csabát. Bementem az irodájába, láttam egy tréningruhás férfit, akinek mondtam, hogy Csaba testvért keresem. Akkor bemutatkozott, hogy ő az, személyesen. Soha nem felejtem el: azt mondtam neki, én mindent megtanultam az egy hét alatt, most már tudom, mi a feladatom. Akkor nagyot kacagott és azt válaszolta: én még mindig csak tanulom.

– Nem ijedtél meg, hogy egy gyerekközösséget kell majd Aradon vezetni? Egy húsz évesnél alig több lánynak ez mintha mélyvíz lenne…

– Az aradi munkahelyemen tizenkét vadóc fogadott, vegyes korosztály, fiúk lányok együtt. Első nap azzal mutatkoztak be, hogy az emeletről a földszintre gumiállatkákat eresztettek le, hogy fejbe találjanak valamelyikkel. Azon gondolkoztam, hogyan keressek gyorsan egy buszjáratot visszafelé. Az első éjszakát végigsírtam, s aztán azt kérdezgettem magamtól: hát ennyire gyenge vagyok, hogy most visszamegyek? Másnap reggel úgy kezdtem, hogy szabályokat vezettem be, ki is írtam őket. A gyerekek először nagyon csodálkoztak. Később aztán rájöttem: minél inkább megismerjük egymást és megszeretem őket, annál jobban alakíthatóak. Másfél évet voltam velük. Kemény kihívás volt, köszönöm a Jóistennek. Ott tanultam meg hálát adni a nehézségekért.

– A következő állomás Szováta volt, ahol már a szakmát is intenzívebben gyakorolhattad. Hogyan kezdődött a valódi pszi­chopedagógusi munka?

– Csaba testvér először azt kérte, hogy a nevelőket vidámítsam fel egy kicsit. Elkezdtem családról családra járni és rájöttem: a nevelők néha annyira belefeledkeznek a napi munkába, hogy hónapokig a szomszéd lakásba sem mennek át szót váltani egymással.

– Bíztak-e egy ilyen ifjú hölgyben?

– Először kíváncsiak voltak, ki ez az agyturkász, de később megbíztak bennem. Kiderült, egy kis pajkosságra, játékosságra van szükségük és a gyerekek nélküli közös programokra. Örültek, hogy a problémás gyerekekkel ezután már nem nekik kell foglalkozniuk, hanem nekem.

– Mi a kihívás az ilyen gyerekek nevelésében?

– Mindig a legproblémásabb gyerekeket szerettem kiválasztani, mert náluk kicsi eredményt elérni már nagy kihívás. Ha egy hiperaktív gyereket sikerül öt percre leültetni, az már nagy erőt ad nekem. Ha látom, hogy valami aprócska pozitív változást értem el, akkor az lendületet ad.

– Évek óta szervezed Szo­vátán az Égig Érő Fesztivált a gyermekotthon számára. Mi a célja e rendezvénynek?

– Segíteni szeretnénk vele a gyengéket. Alkalmat kívánunk adni a gyerekeknek, hogy bebizonyíthassák, ők is értékesek. Lehet, hogy gyengébb tanulók, de jól tudnak faragni, szépen énekelnek, táncolnak, jó megjelenésük van a színpadon. A nevelők is meglepődnek, hogy a gyerekekben milyen értékek bújnak meg. Ez a tábor számomra mindig egy kiteljesedés. Sokan a tehetséges gyerekeket akarják felemelni, én a leggyengébbeket szeretném. Azokat, akikről már legtöbben azt hiszik, semmire sem képesek. Érdemes bebizonyítani, hogy igenis képesek.

– Hogyan született a gyermekeknek írt könyved?

– A Csillag ösvény című balatoni túrán midig én árultam a könyveket. Az idős nénikék folyton valami gyermekeknek szólót kerestek, de olyan nem volt. Kérdeztem Csaba testvért, miért nem ír ilyet. Erre azt mondta tréfából, hogy ezt rám bízza. Én pedig komolyan vettem a dolgot. Gondoltam, milyen jó lenne, ha az elmélkedéseit a gyerekek is olvasnák. A gyökeret kell táplálni. Ha az ő gondolataival nőnek föl, akkor teljesen másképp nézik a világot. Csaba testvér könyveinek részleteiből összeállítottam egy vázlatot. Ezekhez rajzokat és feladatokat készítettem, hogy a kötet interaktív foglalkozásra is alkalmas legyen, s a szülő, nevelő is használni tudja arra, hogy megismerje a gyereket.

– Nemrég a szovátai otthon házvezetője lettél, ez mekkora kihívás?

– Nagyon érdekes feladat, nem tudom, hogy ez a Jóisten akarata-e vagy sem. Valami újat szeretnék bevinni a rendszerbe. Házvezetőként úgy gondolom, én vagyok itt a legnagyobb szolga. Elsősorban az a célom, hogy a ház lakóit boldoggá tegyem. Ha boldog a nevelő, akkor a gyerek is boldoggá válik.

– Mi a véleménye, milyen vezető Böjte Csaba?

– Amikor az alapítványhoz kerültem, nem olvastam tőle semmit. Gondoltam, meglepem nagymamámat és megvettem egyik könyvét. A vonaton beleolvastam, és egyszer csak azt vettem észre, nem tudom letenni, falom az oldalakat. Megdöbbentem, hogyan lehet ennyire tisztán, ilyen őszintén írni. Olyan érzésem támadt, mintha minden mondatával hozzám beszélne. Büszke vagyok, hogy ilyen főnököm van. Jön, bátorít, felemel, megerősítést ad. Én megbízom benned! – mondja, s a bizalom nála azt jelenti, sokat vár el tőlem. Ezt a bizalmat kell fenntartani, mert ez a kulcsa a kitartó munkának.