A becsületesség és kitartás napjai

Számtalan eset szemlélteti, hogy a történelem sűrűjébe kerülő emberek egy része alig tehet róla, hogy nagy pillanatok nagy tanújává vagy egyenesen alakítójává vált. Gazda Árpád újságíró (képünkön) sem tartja magát hősnek, ám miközben nem tagadja, hogy időnként nagyon félt, ma is jó érzéssel eleveníti fel a becsületesség és kitartás napjait.

„A temesvári események tanulságaként mostanában leginkább az jut eszembe, hogy soha nincs vesztett ügy. Mert ha volt reménytelen helyzet, a temesvári napok egyértelműen azok voltak. Tőkés László és a körülötte lévő néhány ember azonban a lelkiismeretére és a szívére hallgatva, nem pedig előnyöket és hátrányokat mérlegelve ment előre a megkezdett úton, és lám, meglett az eredménye.”

Tháliától rádióig

Hogy ez az út a Ceauşescu-rendszer bukásához vezet, csak akkor tudatosodott a szereplőkben, amikor már bekövetkezett a bukás. Gazda Árpád szerint egyszerűen tisztességes, jó dolgokat akartak csinálni, amit a rendszer nem akart engedni. Számára a reformáció ünnepére 1988 őszén összeállított Dsida-előadással – amelyben a Thália Egyetemi Színpad néhány tagja is részt vett – kezdődött az a történet, amelynek során Tőkés László környezetébe sodródott, majd maradt. Egészen pontosan az előadás adventi megismétlését tartotta megengedhetetlennek a hatalom, a helyzetet pedig Szilágyi Zsolt – Tőkés László mai kabinetfőnöke, az EMNP korábbi államelnökjelöltje – temesvári garzonlakásában összegyűlve tárgyalta meg nyolc tháliás. Az igazi tét az volt, hogy vajon negatívan befolyásolja-e a Thália jövőjét az esetleges engedetlenség. „Demokratikus úton, szavazattal 6:2-arányban határoztunk úgy, hogy lesz második előadás.”

Esti egyetemre járó munkásként, templomba járó emberként ismerkedett meg Gazda Árpád a fiatal Tőkés László lelkésszel. „Hozzá szinte bármikor be lehetett térni, leülni, jókat beszélgetni a világ dolgairól. Nekem, az akkor nemrégen nagyvárosba kerülő, nyiladozó értelmű és érdeklődésű embernek nagyon fontosak voltak ezek a lehetőségek. Egymást vittük oda hozzá, így alakult az a mag, amely László ösztökélésére összerakta ezt a Dsida-előadást.” Az adventi fellépés valóban a Thália időleges betiltásához vezetett, és e botrány kapcsán hangzott el 1989 májusában első ízben Tőkés neve a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című adásában. A meghurcolt diákok védelmezőjeként a lelkész levelet írt Papp László püspöknek, akinek válasza azonban durván elutasító volt, amelyben megrója lelkészét, hogy templomi szereplésre használta fel a diákokat. Elevélváltást olvasták be a rádióba, innen kezdődött Tőkés személyének magyarországi mediatizálása.

A lelkész környezetében lévők természetesen tudtak Tőkés egyéb közéleti szerepvállalásairól is, hiszen az ő temploma igazi közéleti fórumot jelentett. Gazda szerint épp abban rejlett Tőkés forradalmisága, hogy semmiből nem csinált titkot. Az istentiszteletek végén a hirdetések címszó alatt beszámolt a gyülekezet tagjainak arról is, hogy az esperesi ülésen nyilatkozatot fogadtak el a falurombolás ellen, vagy éppen két nappal korábban beidézték a Szekuritátéra, ahol erre és erre próbálták rávenni. A Szekunak minden bizonnyal gondot jelenthetett ez az általános beavatás, hiszen gyakorlatilag lehetetlen volt azonosítani, ki juttatja ki az információkat a Magyar Rádiónak a több száz templomba járó közül. „A nyilvánosság eszközének tudatos alkalmazása mellett sok információt vissza is tartott, bizonyára azért, hogy szélsőséges helyzetben ne sodorjuk bajba sem őt, sem magunkat. Így például nem tudtunk a Panoráma-interjú elkészültéről, de arról sem, milyen módon jutnak ki a vele kapcsolatos információk külföldre. Később, amikor napokon keresztül vertek és vallattak a rendőrségen, majd a börtönben, szinte hálásan gondoltam erre az óvatosságára.”

Egy kilakoltatás tanúi

A temesvári parókiáról való elhelyeztetése után Tőkés László tulajdonképpen illegálisan maradt a gyülekezet lelkésze. Furcsa dolgok következtek, érkezett például az új lelkész istentiszteletet tartani, ám Tőkés öt perccel hamarabb megkezdte azt, már a szószéken állt, amikor utódja belépett a templomba. Felszólították a parókia elhagyására, amit elutasított, ebben az ügyben aztán bírói határozat született a kilakoltatásról, amelynek határidejét 1989. december 15-ében szabták meg. A december 10-i istentiszteleten Tőkés hívta a gyülekezetet, hogy legyen tanúja a kilakoltatásnak.

„December 13-án megfenyegetett a Szekuritáté. Két hete már nem lehetett bejutni Tőkéshez, valaki viszont élelmiszercsomagot akart általam bejuttatni a házba. Sikerült is, de csak nagy konfliktus árán. Ahogy az épülethez értem, az ott parkoló autóban figyelő szekusok visszaráncigáltak az utcára, kiabáltak velem, igazoltattak. Akkor viszont megjelent az ablakban Tőkés Edit, aki velük kezdett kiabálni, hogy hagyjanak békén. Visszaültek a kocsiba, én meg feldobtam a zsákot az ablakba. Megfenyegettek, hogy ezt még megkeserülöm. Másnap, december 14-én a munkahelyemen kerestek, de én az egyetem miatt előzőleg fizetés nélküli szabadnapot vettem ki arra a napra, így nem találtak ott.”

Gazda nem tartozott az elsők közé, akik december 15-én a paplak elé érkeztek. Tőkés időről időre megjelent az ablakban, megköszönte a szolidaritást. A tömegben egyszer csak megjelent másodmagával Temesvár polgármestere, hogy tárgyaljon a lelkésszel. A bent elhangzó mondandók hitelességét igazolandó néhány embert magukkal is vittek a lakásba, közöttük volt Gazda Árpád is. „Tőkés életkörülményei felől érdeklődtek, majd megígérték, hogy beüvegezik az ablakokat, hozatnak fát, orvos láthatja a várandós Tőkésnét. Cserébe azt kérték, hogy László küldje haza az embereket. Mire ő azt válaszolta: a tömeg csak akkor megy el, ha eltekintenek a kilakoltatástól. Estére ugyan kiürült a tér, másnap én már korábban visszamentem, rögtön bementem a lelkészi lakásba, és az egész napot ott töltöttem.”

Börtön után, tévé előtt

A Tőkés melletti szolidaritás december 16-án alakult át rendszerellenes tüntetéssé, a Ceauşescu-ellenes szlogenek azonban aggódással töltötték el a bentlévőket. „Azt hittük, szekusprovokációról van szó, s a kilakoltatási ügy könnyen rendszerellenes izgatási üggyé változhat.”

Éjjel kettő körül határozták el, hogy megpróbálnak pihenni, a Tőkés-házaspár már két napja nem aludt, iszonyú fáradtak voltak. Előtte még megbeszélték, hogy ha megpróbálják rájuk törni az ajtót, felmenekülnek a templomba. „Ahogy elkezdődött az épület ostroma, egy létra segítségével menekültünk fel a sekrestyébe, Lászlóval, a feleségével és a sógorával, de elég hamar betörték a templom ajtaját, és elvittek bennünket. Már a kisbuszban elkezdtek verni, ez folytatódott a Szekuritaténál, ahol néhány katona vert tovább. Meglepően hangozhat, de nem fájt a verés. Ma sem tudom, miért nem: a magas adrenalinszint miatt, vagy a hit segített, hogy igazam van, én állok a jó oldalon. A 19-i nap volt a legnehezebb, akkor tíz órán keresztül vallattak, vertek és fenyegettek, hogy innen kezdve ilyenek lesznek a napjaim. Akkor nagyon féltem, hogy ilyen körülmények között meddig bírom még, elérkezik-e az a pillanat, amikor már olyat is kimondok, amit nem akarok.”

A maratoni vallatás után visszavitték a szobába, közben megkérdezték: mit akarsz, Magyarországra akarsz menni? „Végigfutott rajtam: 18 év börtönbüntetés vagy Magyarországon élni. S akkor azt mondtam, hogy igen, mennék. Visszavittek a szobába, lefeküdtem, s miközben rettegtem a további verésektől, a lelkiismeretemet is bántotta, hogy azt mondtam, ki akarok menni Magyarországra. Én, akit úgy neveltek, hogy itthon kell megtalálnom a boldogulásomat, megfutamodok. Ezt éreztem, és patakzottak a könnyeim...”

December 20-án változott a börtönőrök hangneme, a délutáni órákban már az is elhangzott, hogy talán kiengedik. Este aztán rabszállító autóval harmincas csoportokban kivitték a börtön utcájának végén lévő körforgalomig, s ott szabadon bocsátották őket. „Hazamentem, bekapcsoltam a magyar tévét, épp a Panoráma ment, amelyben Chrudinák Alajos tárcsázott valakit Temesvárról, aki beszámolt a helyzetről. Csalódásként értem meg, hogy még mindig csak Temesváron zajlanak az események. Úgy döntöttem, hazamegyek Kovásznára.”

A vonat 21-én reggel kigördült a temesvári nagyállomásról, majd megállt a kisebbik, déli állomáson. Hét szerelvény vesztegelt ott, tele dorongokkal felfegyverzett oltyánokkal, akiket a temesvári huligánok szétverésére hoztak. „Lehúzták az ablakokat, mi van Temesváron, érdeklődtek, mi meg elmondtuk nekik, hogy szó sincs huligánokról, forradalom van. A Ceauşescu-házaspár elmenekülését már én is otthon, Kovásznán néztem a tévében.”