A bátrak meséje

– Miközben arról hallani, hogy tizenkét új határátkelőt létesítenek Románia és Magyarország között, több sajtótermék hasábjain megjelent a felhívás, amelyben személyes történeteket kérnek a készülő dokumentumfilmhez. Miért fontos, hogy a Ceauşescu-rendszerbeli román–magyar határszakaszon történtekről beszéljünk?

– Az új határátkelők tervének örülök, de emlékeznünk kell azokra is, akik az életüket adták ezen a határszakaszon. Kibeszéletlen szegmense ez a román–magyar viszonynak. Amikor pedig a világban utazva szóba kerül, a világ szerencsésebb felén élő emberek el sem tudják képzelni, hogy két volt szocialista állam között ilyen durván őrzött és súlyos atrocitásokkal „működő” határszakasz volt. Túl sokan meghaltak a román–magyar határon ahhoz, hogy ezt elfeledjük, másrészt felnőtt egy generáció, amelynek már nincs gombóc a gyomrában az országhatárhoz közeledve. Emlékeztetni kell őket és a korábban születetteket is, hogy nem volt mindig így. Ezt a kibeszéletlen történetet akarom megfilmesíteni. És úgy tűnik, hogy van rá igény is, mert a felhívások megjelenése óta ömlenek a sztorik.

– Az egykori illegális határátlépések szereplői vagy hozzátartozóik vállalják saját történetüket és identitásukat?

– Még nagyon sok emberben él a félelem. Volt, aki úgy írt nekem kézzel levelet, hogy a végére odaírta: „most gyorsan abbahagyom, jön haza a fiam, ő nem akarta, hogy ezt leírjam”. Vagyis még a fiatalabb generáció tagjai közt is akadnak, akik félnek elmondani. Nagyon sokan úgy írják a levelet, hogy a történetük szerepelhet, de azt kérik, nevük ne legyen felismerhető. Szép számmal vannak nagyon megrázó történetek is, olyan dolgokat tudunk majd megmutatni, amelyek egyáltalán nem köztudomásúak. Keressük például azt a határőrt, aki előtt Nadia Comăneci tornagyakorlatokat végzett a fagyott tarlón. Több forrásból is úgy értesültem ugyanis, hogy amikor néhány héttel a rendszerváltás előtt egy hatfős embercsempész-csapat átjuttatta őt a magyar határra, a magyar határőr nem hitte el, hogy tényleg ő a többszörös olimpiai bajnok, történelemben először tízes osztályzatot elérő egykori tornász Nadia Comăneci, ezért helyben kellett igazolnia kilétét. A jelenet egyúttal jól jelzi a határszakasz abszurditását is. Még ma is vannak olyanok, akik nem tudják, hogy mi lett hozzátartozójukkal. Sejtik, hogy meghalhattak a határon, de semmire nincs bizonyíték. A határon lelőttek nagy részét jeltelen sírba temették. Volt, aki átúszott a határon, átment, mindenféle változatok léteztek az egészen kreatív ötletektől a durva megoldásokig. Volt, aki beült a megerősített autóba és teljes gázzal áthajtott a sorompón. De létezik olyan érmelléki település is, ahonnan gyakorlatilag a teljes ifjúság átszökött. Elképesztő és vicces sztorik egyaránt akadnak, de a történetek többsége nagyon megrázó.

– A felhívásban egykori rendőröket és katonákat is keresnek. Jelentkeztek hajdani egyenruhások?

– Magyarországon elindult egy jó irányú folyamat: ha nem is büntetik meg mindig a bűnösöket, de legalább kellemetlen perceket szereznek nekik. Erre a legjobb példa a Biszku Béla-film esete, aminek elkészítése erkölcsileg talán vitatható, de a végső elszámolás szempontjából elfogadható megoldáshoz nyúlt. Fiatal kollégák egészen más témában interjút kértek Biszkutól, majd szembesítették múltbeli bűneivel. Gyakorlatilag átverték, de hasonló módszer használható súlyos bűnöket elkövető, a kommunista rendszert gátlástalanul kiszolgáló emberek esetében. Még nem sikerült olyan bűnbánó rendőrt találnunk, aki elmondja, miért verte a szerencsétleneket. Tudni kell ugyanis, hogy akit elkaptak a határon, nemcsak kopaszra nyírták és irtózatosan megverték, hanem miután hazament, hónapokon át hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, azzal a „tiszteletteljes kéréssel”, hogy verjék meg… Tudomásunk van olyan esetről is, amikor valakit ez az elnyújtott büntetés kergetett öngyilkosságba. Olyan rendőrt keresünk, aki a hátországban, tehát nem a határ mellett teljesített szolgálatot, és a sikertelenül menekülőket kellett rendszeresen megvernie. Bízom benne, hogy találunk egy nyugdíjast, aki ezt elmondja, de ha nem, másként, a megvertek segítségével találjuk meg, és legalább öt kellemetlen percet szerzünk nekik az életben azzal, hogy megkérdezzük: miért? Mondhatja persze, hogy parancsra, de legalább kelljen valamilyen magyarázatot adnia. A társadalom lélektana szempontjából ugyanis fontos, hogy bizonyos bűnökkel kapcsolatban feltehessünk kérdéseket, és ne lehessen mindent megúszni.

– Elsősorban kiktől érkeznek történetek?

– Naponta kapok levelet, van, aki könyvet írt a történetéből, nem adta ki, de nekem elküldte, és érdekes módon találtunk olyat is, aki sikeresen átszökött Magyarországra, ott karriert csinált, de újra Erdélyben él. Van egy csapatnyi ember, akiknek mindenféle előkészület nélkül, iszonyú szerencsével sikerült átjutni, ők azóta is ötévente találkoznak. Találtam olyan fiatalembert is, aki szerencsésen átjutott, de a magyar hatóságok visszaadták Romániának. Nem minden erdélyi magyart fogadtak szeretettel Magyarországon, számomra egyelőre ismeretlen rendszer szerint egyeseket visszaküldtek, másokat nem. Az állambiztonsági levéltárban annak nézek utána, hogy mi lehetett ennek az oka, ki volt az a tiszt, aki, bár látta, hogy szeme előtt verik a szerencsétlen székelyföldi fiatalt, mégis visszatoloncolta.

– Jelentkeztek már az átszökésben segítők?

– Nem találtam még olyat, aki arccal vállalná, hogy segített, ezek az emberek még ma is félnek. Vannak olyanok is, akik ebből pénzt kerestek, hivatásos embercsempészként működtek, és ezt nem akarják nyíltan vállalni. Megkerestem például azt a ma Ausztriában élő román nemzetiségű embert, aki a Nadia Comăneci-féle csoportot átvitte, ám teljesen elzárkózott, a nevét sem írhatom le. Olyan embereket még keresünk, akik a határ menti régióban élve, dolgozva esetleg útbaigazították az ott felbukkantakat. De olyanok is voltak – és emiatt is kényes a téma –, akik „feldobtak” embereket. A határőrök adott esetben ugyanis fizettek helyieknek a határsértők lefülelésében – és erre ma már senki sem büszke.

– A filmet a Székely Szeretetszolgálat készíti, de vélhetően nem csak székelyek történetével foglalkoznak.

– Természetesen nem. A filmet az általam vezetett Székely Szeretetszolgálat készíti, ami egy Magyarországon és Romániában is bejegyzett alapítvány. Azért hoztam létre, mert a különböző segélyszervezeti és újságírói munkám során azzal szembesültem: ha az erdélyi magyar a világ valamelyik pontján bajba és börtönbe kerül, két szék között a pad alá esik, mert a román diplomácia – finoman szólva – nem töri el a jármot miattuk, a magyar pedig nem tud mit tenni, mert esetleg nem magyar állampolgárok. A világ huszon-egynéhány országának börtönében jártam már, tudom, hogyan lehet bejutni, dolgokat elintézni. Akit tudunk, meglátogatunk, megpróbálunk segíteni rajtuk. Nem tisztem megítélni, hogy valaki bűnös-e, de aki bajban van, igyekszünk rajta segíteni, csak jusson el hozzám az információ. Emellett olyan filmeket is készítünk, amelyek közelebb visznek a múlt megértéséhez, ezért pályáztunk a magyar dokumentumfilm-alapnál.

– A témába vágó anyagokat, könyveket is segítségül hívják a filmkészítés során?

– Minden témába vágó könyvet beszereztem, de a film más műfaj. Ami könyvben működik, nem biztos, hogy képernyőn is, ugyanakkor sok esetben előfordul, hogy a riporternek elmondják a sztorit, de kamera előtt, arccal már nem vállalják. Kellő munkával nem kell feltétlenül a megjelent történetekre támaszkodnunk, hanem sajátokat tudunk összehozni. És még egy dolgot meg akarok próbálni: el akarom játszani, ma hogyan működik a határ. Nagy valószínűség szerint nekiindulok gyalog a határnak és meglátom, milyen következményei lesznek. Mert ne felejtsük el: annak ellenére, hogy mindkét ország EU-tagállam, 25 évvel a rendszerváltás után is komolyan, bár nem durván őrzött határ húzódik a két állam között, hisz a schengeni határvonalat jelenti. Manapság nem romániai magyarok és románok akarnak átszökni Magyarországra, hanem a harmadik világ polgárai akarnak bejutni schengeni övezetbe, ezért ma is őrzik. Megnézem, a 21. században hogyan működik egy határsértés, ami a nyolcvanas években lelövéssel vagy agyonveréssel járhatott volna.

– Reméljük, nem esik baja az „expedíció” során. Mit érez a legnagyobb kihívásnak a film kapcsán?

– Legyőzni a 25 év után is létező félelmet. Erős kommunikációs vágyat is érzek: az emberek el akarják mondani ezeket a kibeszéletlen történeteket, amelyek nagyon sok ember életét tönkretették vagy gyökeresen megváltoztatták. És a félelem megmaradt akkor is, amikor már lehetne róla beszélni. Ősszel kezdjük a forgatást, decemberre elkészül, és bízunk benne, hogy különleges film lesz. Attól tartok viszont, hogy sok történet a film bemutatása után bukkan majd fel, ezért mindenképp szánunk neki valamilyen utóéletet. Mert akik most félnek jelentkezni, minden bizonnyal erőt merítenek a filmből, hisz úgy tűnik, hogy traumatikus események megfilmesítése után ez történik. Így volt ez a Biszku-filmet készítő szerzőpáros másik munkájánál is, ami arról szólt, hogy a szovjet hadsereg katonái hogyan erőszakolták meg a nőket Magyarországon. Nagyon nehezen találtak megszólalókat, majd a széles sajtónyilvánosságot nyert megrázó bemutató után rengetegen jelentkeztek. Az ilyen típusú munkáknak egyfajta terápiás hatásuk is van: akik félnek, láthatják, hogy mások képesek voltak legyőzni a félelmeiket, miután néhányan elég bátrak voltak a meséléshez.

Lukács Csaba

Újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa (határon túli magyarok, külpolitika, katasztrófák, háborúk, nagyinterjúk, politikai publicisztika területeken), a Vendég és Hotel szerkesztője. 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen. A Budapest Média Intézet újságíró szakán végzett 1995-ben. A Lánchíd Rádió, a Napi Magyarország, az Esti Hírlap, valamint a székelyudvarhelyi Prima Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek egykori tagja. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntese. Dokumentumfilmek szerkesztő-rendezője, a Haza a magasban (2002) és Diktátorok könyve (2011) című kötetek szerzője. Többek közt Táncsics Mihály Díjjal, Mikszáth-díjjal és Aranytoll-díjjal tüntették ki.