A patkószegtől a főúri nyeregig

Bölkényi Kiss Károly

Négy évvel ezelőtt elkezdett munkám – amiből most ízelítőt nyújtok – nem az erdélyi magyar falu és mezőgazdaság története, hanem az erdélyi magyar mezőgazdasági örökségé. Célom felhívni a figyelmet az erdélyi mezőgazdasági örökség kincseinek összegyűjtésére és rendszerezésére. Örökségünk sokrétű: főúri levéltárakban, leltárakban, monográfiákban, adásvételi szerződésekben, adománylevelekben, útleírásokban, emlékiratokban, felmérésekben, nyilvántartásokban, állami levéltárakban, statisztikákban, tudományos munkákban, egyházi nyilvántartásokban, vizitációs jegyzőkönyvekben, falusi törvények lejegyzésében, főúri levelezésekben, régi újságokban, folyóiratokban, kalendáriumokban, falusi jegyzőkönyvekben, határjárási jegyzékekben, adónyilvántartásokban eddig ilyen céllal fel nem kutatott lelőhelyeken tárhatjuk fel. Fiatal kutatóknak szeretnék irányt mutatni, hogy merre keressék erdélyi magyar mezőgazdasági örökségünket. A patkószegtől a főúri nyeregig falvaink minden leírt és még megtalálható mezőgazdasági tárgyainak emlékeit kell összegyűjtenünk.

Erdélyi hungarikumok

A mezőgazdasági örökség feltárása egyik alapja lehet mezőgazdaságunk jövőbeni fejlődésének. Megtanít arra, hogy jobban értékeljük elődeink értéket teremtő munkáját. Meggyőződtem arról, hogy ha a honfoglalást követő évezredben mezőgazdaságunk nem lett volna kitéve számtalan pusztításnak, agrárágazatunk ma az európai élvonalban lenne. Ezt a hatalmas örökséget nekünk, agrárszakembereknek kell összegyűjteni. Napi 6-8 órában több mint négy éve vállaltam fel ezt a hatalmas munkát, amiből eddig mintegy 3 ezer oldal íródott meg. Kezdetben a nagyobb uradalmak, a rangosabb növények termesztése, az értékesebb állatok tartása, a tenyésztési adatok feltárása volt a célom. De gyűjtőmunkám során megnyíltak az erdélyi magyar mezőgazdasági örökség összes kapui. A mindennapi gyakorlat és olvasmányaim ötvözése nyomán kirajzolódik az út, amelyet Erdély mezőgazdasága évszázadok alatt tett meg.

A Magyarországról elindult hungarikum-mozgalom kiváló alkalmat nyújtott, hogy erdélyi örökségünket alaposan felfedjük. A magyarországi gyűjtéssel párhuzamosan 2011-ben indítottam útjára Erdélyben a mezőgazdasághoz kapcsolódó értékeink számítógépes nyilvántartásba vételét. Amint gyűltek az erdélyi hungarikumnak vélt növények, állatok, iskolák, könyvek, tanárok, szakemberek nevei, felötlött bennem, miként írjuk körül a mi hungarikumainkat. A válasz viszonylag egyszerű: mindazt, amit a magyarok a mezőgazdaság terén megalkottak Erdélyben, legyen hungarikum. Felvetődött a transylvanicum elnevezés is, de elvetettem, mert transylvanicum az, amit az itt lakó szászok, svábok, románok, ukránok, zsidók, szlovákok, bolgárok alkottak meg. Ehhez minden népnek előbb össze kéne raknia saját örökségét.

Miközben gyűltek a hungarikumok, mégsem voltam megelégedve. A Magyarországon megjelent hungarikum-törvény kérdésessé tette, hogy milyen szempontok szerint tudnánk meghatározni az erdélyi mezőgazdaság kiemelkedő elemeit. A felvetett kritériumrendszer alapján úgy gondoltam, szerencsésebb lesz, ha Az erdélyi magyar mezőgazdaság öröksége címet viselné a rendszerváltás óta először összeálló gyűjtemény. Bevontam a gyűjtésbe a teljes történelmi Erdélyt Székelyfölddel, Mezőséggel, Kalotaszeggel, Barcasággal, Aranyosszékkel, Erdély-Hegyaljával és Szolnok-Dobokával. De adatokat gyűjtöttem a mai Bánságról, a Partiumról, a Szilágyságról és a történelmi Máramarosról egyaránt. Nem hagyhattam ki a moldovai és bukovinai csángók mezőgazdasági vonatkozásait sem. Úgy döntöttem, a munkám során használt Erdély megnevezés a politikai Erdélyt jelenti, amelyben benne vannak a már felsorolt tájegységek.

Személyek, állatok, növények, népszokások

Alapvető kérdés volt, mit nevezzek erdélyi magyar mezőgazdasági örökségnek? E meghatározáshoz a legtöbb segítséget az erdélyi monográfiaírók adták: Borovszky Samu, Orbán Balázs, Bözödi György, Apor Péter, Böjte Ödön, dr. Csávossy György, Domokos Pál Péter, dr. Kós Károly, dr. Szentkirályi Ákos, dr. Somogyi Gyula, Vámszer Géza, Fényes Elek, Gegő Elek, Halász Péter, Imreh István, Jakó Zsigmond, Kádár József, Fürj Lajos, Pintér János, Bereczki Máté, Pesthy Frigyes, Petri Mór és még sokan mások. Minden megyéből azok a falvak szerepelnek, ahol kutatásaim során magyar örökséget találtam. Kikértem több neves magyar szakember véleményét. Nagy segítségemre volt dr. Csávossy György, dr. Albert Ferenc, dr. T. Veress Éva és Farkas Zoltán, akik munkámat helyeselték, és arra buzdítottak, hogy folytassam.

Már az elején egy címtár megalkotására volt szükség. Kutatásaim alapjául felvázoltam a mai erdélyi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi és a csángó moldovai megyéket, így lett összesen feltárásra váró 22 megye. Külön szócikket alkottam a volt erdélyi vármegyéknek vagy tájegységeknek: Alsó-Fehér, Nagy-Küküllő és Szolnok–Doboka vármegyék, valamint a tájegységeknek, Aranyosszék, Kalotszeg, Mezőség és Székelyföld. Az erdélyi magyar mezőgazdasági örökség végül 21 fejezetet tett szükségessé: Erdély híres magyar mezőgazdasági szakemberei; neves erdélyi magyarok, akik nem szakemberként alkottak maradandót az erdélyi mezőgazdaságban; erdélyi mezőgazdasággal kapcsolatos népművészet; erdélyi magyar mezőgazdasági iskolák, oktatás; erdélyi magyarok állatai; mezőgazdasági iparunk; mezőgazdasági egyesületeink; mezőgazdasági szerszámaink; mezőgazdasági törvényeink; javaslat erdélyi hungarikumokra; az erdélyi mezőgazdaságban használt mértékegységek; tájmúzeumaink; szövetkezeteink; mezőgazdasági jelképeink; mezőgazdasági nyomtatványaink; erdélyi magyar mezőgazdasági szokások; népi foglalkozások a mezőgazdaságban; erdélyi magyar termelvényeink; új egyedi elnevezéseink és erdélyi magyar uradalmak.

Magyar vagy román örökség?

Gyűjtőmunkám során sok esetben kellett döntenem arról, hogy mi az erdélyi magyar örökség. Az évszázadok során komoly összefonódások születtek az együtt élő népek között. Legnehezebb volt a magyar–német és magyar–román összefonódásokat kibogozni. Magyar–román viszonylatban sok dolgot tisztába tettem. A történelem folyamán az erdélyi magyarság nagyállatot-tartó és tenyésztő nép volt, a román nép pedig elsősorban juhászattal foglalkozott. Az erdélyi részeken zömében magyar nemesek voltak a nagy uradalmak és falvak tulajdonosai. A román nép Erdélyben az üressé vált magyar és szász telepeket töltötte fel betelepítéssel, vagy a hegyek elzárt részein élt, ahol a magyarság nem telepedett meg.

Tipikus jelenség a történelmi erdélyi községek nemzetiségi változásai. Szolnok-Doboka vármegye, Belső-Erdély vagy a történelmi Máramaros községeinek nagy része a tatárjárásig, majd a Básta és a Mihály vajda-féle pusztításokig 90 százalékban magyar lakosságú. A magyar földbirtokosok a középkorban telepítik be a román jobbágyokat. Ezekben a falvakban is minden esetben megkerestem a létező magyar udvarházakat, a szőlők és gyümölcsösök határneveit stb. A történelem folyamán az eredeti magyar vagy szász lakosságot román lakosság cserélte fel. Sok esetben csak a földbirtokosok maradtak meg magyarnak, körülöttük minden román lett. Viszont gyakori a románokból kialakult magyar nemesség, különösen Hunyad megyében. Ottani kutatásaim során vetődött fel a kérdés, hogy a megvalósítások, az örökség magyarnak tekinthető-e? Egyértelműen igen! Ha nincs a kezdeményező és kivitelező magyar birtokos, a román jobbágy önerőből nem lett volna képes erre. Tehát az udvarházak és kastélyok körül kialakult állattenyésztési és növénytermesztési tevékenységet mind magyar megvalósításnak kell tekintenünk. Tipikus példa erre az őralja-boldogasszonyfalvi Kendeffy-uradalom.

Adatgyűjtő munkám során a rengeteg határnév közül azokat rögzítettem, ahol mezőgazdasági termeléssel és állattartással foglalkoztak. Fontos tisztáznom, hogy miért nem jelzem minden esetben a falvak birtokosait, akik évszázadokon keresztül ugyanazon települések határait birtokolták. A birtokos és a gazdálkodó birtokos között nagy a különbség. A birtokos nem minden esetben élte a falu életét. Az erdélyi magyar gazda minden időben értéket is termelt: a bánsági acélos búzával vagy a mezőségi jó minőségű búzával, kukoricával, rozzsal, burgonyával, a Csík vármegye „székely kincsének” tekintett pityókával, az öltözék alapanyagául szolgáló kenderrel vagy éppenséggel a takarmánynövényekkel nemcsak idehaza, külföldön is ismertek voltunk.

Batul, szelídgesztenye, kopasznyakú tyúk...

Mezőgazdasági kincsnek kell tekintenünk a régi erdélyi gyümölcsfajtákat: a batul, aranypármen, pónyik, sóvári, kormos alma, a gegesi párizsi körte, a décsei cseresznye, a nagybodófalvi meggy, az oroszhegyi szilva, a nagybányai, szászcsávási, misztótfalusi és karácsonyfalvi szelíd gesztenye. Az Érmellék kajszija és pálinkája, Arad-hegyalja kadarkája, Magyarádi bora, Pécska kenyere, Bihar és Érmellék szőlője és bora, a szilágysági sámsoni bor, az Erdély-hegyaljai, a rozsamáli borok vagy az enyedi plébános. A sor folytatható az Aranyos-menti, a kibédi és a perecsenyi gyökérzöldséggel, hagymával, a szárhegyi káposztával vagy más erdélyi értékekkel. Az erdélyi szürkemarha, a mangalica-sertés, az erdélyi kopasznyakú tyúk, a székely ló, a máramarosi szarvasmarha csupán néhány példa az igen gazdag állatfajból és fajtából.

A kastélyok, kúriák kívül-belül a mezőgazdaság fejlettségének a mértékét jelezték. Benn születtek az uradalmak művelésének módjai, a fejlesztések. Könyvtáraikban gazdag felhozatal volt mezőgazdasági szakirodalomból is. A kastélyhoz, kúriához kapcsolódó birtok kertjével, szőlőjével, gyümölcsösével, erdejével, tavaival, mezőgazdasági építményeivel, pincéivel és állataival a gazdálkodás teljesítményét mutatták. Ezek összessége alkotja az erdélyi magyarság mezőgazdasági örökségének gerincét. Kiemelkedő példa erre a bonchidai Bánffy-, a zsibói Wesselényi-kastély és számos más, Erdély-szerte fellelhető kastély és uradalom.

Minden megyében a magyar mezőgazdasági örökség nyomait kerestem. Egyházi levéltárakban, helyi feljegyzésekben gyakorta találkoztam ezzel a bejegyzéssel: „a kipusztult ősi magyar lakosság helyére oláhok költöztek”. Ezeket a falvakat is felvettem a magyar örökség nyilvántartásába, mert a magyar őslakosságnak mindenhol nyoma maradt. Hasonlóan fontos szerepe van kéziratos munkámban az erdélyi váraknak, ahol elsősorban a mezőgazdasági termékek raktározása volt fejlett, de a várak birtokain is előrehaladottabb mezőgazdaság folyt.

A gyűjtőmunkát természetesen folytatni kell. Feldolgozásra várnak az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár köteteinek mezőgazdasági vonatkozású szócikkei. Úgyszintén az Erdélyi Gazda összes száma a Nagyenyeden megjelent 1936– 1940 közötti évfolyamoktól az 1940 után, Kolozsváron kiadott lapszámokig. Örülnék, ha az általam elkezdett feltárási munkába a mezőgazdaságunk múltja iránt érdeklődő fiatal szakemberek is bekapcsolódnának.

(A szerző nyugalmazott mezőgazdasági mérnök)