Vissza Erdélybe, immár a műtárgyak számára is – saját néprajzi múzeumot készül nyitni egy marosvásárhelyi orvosházaspár

Madaras Sándor és felesége, Kristály Dóra választása azok után esett a kevesebb mint másfélszáz házszámmal rendelkező zsákfalura és annak Kakassy-kúriájára, miután több tehetős székely település polgármestere visszautasította a múzeumlétesítés ötletét. Pedig az orvosházaspár ingyen ajánlotta fel gazdag néprajzi gyűjteményét, az önkormányzatnak mindössze a megfelelő épületet kellett volna a tárlat rendelkezésére bocsátania.

Pedig felajánlottam a marosvásárhelyi önkormányzatnak is, a nyárádszeredainak is, amelyek tehetősebbek. Hiába. Mit számít, hogy Szeredában a Bocskay-szobron és a templomokon kívül a turistának nincs mit megnéznie. Ott áll üresen az egykori árvaház hatalmas épülete, javasoltam, alakítsuk múzeummá. Legalább egy részét… Nem lehet. Vagy kérdezem: egy-két kivétellel Szováta és Parajd milyen kulturális látnivalókban dúskál?” – háborog az illetékesek közömbös hozzáállásán a műgyűjtő.
A sorozatos elutasítások után Madaras gondolt egy merészet, kinézett egy megfelelő ingatlant, a zsebébe nyúlt, megvásárolta, majd felújította. „Soha nem fog megtérülni a befektetés. De legalább tudom, hogy valami hasznosat, jót tettem” – állítja az orvos és műgyűjtő, aki több kulturális esemény mecénása is egyben.
A Bukarestben született Madaras Sándor tizenévesen kezdte el a műgyűjtést. Kilencedik osztályos középiskolásként megismerkedett Nagy Pál festőművésszel, majd általa további néhány marosvásárhelyi képzőművésszel. Először kis rajzokat kért tőlük, majd kereső fiatalemberként vásárolni kezdte festményeiket.
A megrögzött gyűjtő hozzáteszi, nem kíván a szakemberekkel vetekedni, de azt már régóta képes megállapítani, hogy egy eladásra kínált tárgynak van értéke, vagy mindössze lomtárba való. Éppen ezért mielőtt vásárolna, válogat. Pénzét régiségbe és nem az ócskaságba fekteti.

„Hazatelepítené” az erdélyi ritkaságokat

Az ismert idegsebész nemrég közösségi oldalán fordult felhívással a világ magyarjaihoz, hogy amennyiben szívügyüknek érzik, próbálják meg visszajuttatni Erdélybe az innen „valamiféle úton elkerült” műtárgyakat. Madaras elsősorban festményekre, szobrokra, szőnyegekre, etnográfiai tárgyakra számít, amit a feleségével együtt létrehozott Madaras–Kristály Egyesületen keresztül próbálna intézni.

Madaras azt is előrevetíti, hogy a műtárgyakat miután öröklik a gyermekek – akik, ha szüleik nem nevelték beléjük a hagyományok iránti ragaszkodást –, lehet, hogy kacatként kezelik és kisöprik.
Arra a kérdésre, hogy naivság-e abban bízni, hogy felhívására a műgyűjtők hajlandók lemondani egy-egy számukra kedves – és olykor drága – tárgyról, Madaras Sándor nem ismeri a választ. Azonban úgy véli, ha nem teszi közzé felhívását, talán senkinek nem jut eszébe az adakozás. Így viszont lát némi reményt… Precedens ugyanis már akad. Amikor egy Németországban élő idős személy tudomást szerzett, hogy az erdélyi orvos Barabás István-kiállítást szervez, elküldte a tulajdonában lévő vásárhelyi festő egyik alkotását, amelyet évekkel azelőtt vittek ki az országból. „A néni kérés nélkül, ingyen küldte el a rendkívül értékes műkincset. Amint levelében írta, szívesen juttatja vissza oda, ahol annak a helye van, mert az unokáinak amúgy sincs mit kezdeniük vele” – meséli az orvos. Hogy még lesznek-e ilyen személyek, mint a Németországba kitelepedett hölgy, Madaras nem tudja. De bízik benne. Arról is van elképzelése, mi legyen a hazapostázott hatszázadik szenes vasaló vagy a kevésbé értékes tárgyak sorsa. Mint mondja, ezeket lehetne értékesíteni, majd a befolyó összeget valós értékek megvásárlására fordítani.

Kevés a múzeum, még kevesebb a látnivaló

Amit viszont még nem hordtak el Erdélyből, az nem található meg a múzeumokban, tájházakban? – tevődik fel a kérdés. Sok minden van, és sok minden hiányzik – véli a műgyűjtő. Vagy nincs kiállítva. Talán ezért is tartja a marosvásárhelyi Tholdalagi-palotában berendezett etnográfiai múzeum kiállításait „szánalmasan gyengének”. „Ha egy édesanya azzal a céllal viszi be a gyermekét, hogy bemutassa neki a székely nép életét, nehéz helyzetbe kerül. Mert mit talál ott? Egy régi főtéri kirakodóvásárt, két-három székely népviseletbe öltöztetett bábut és pár kerámiát. Ebből a gyerekek nem tudják megismerni a székely népművészetet” – vélekedik a tárlatról.
A szászrégeni etnográfiai múzeumról ennél is lesújtóbb a véleménye.

– állítja. Azt sem tartja kizártnak, hogy számos értékes tárgy a múzeumok raktáraiban porosodik. Ez viszont egyetlen látogatónak sem jelent vigaszt, mert a betérőt aligha érdekli, mi van a láda mélyén. Azt sem érti, annak, aki csíki vagy kászoni kályhákat szeretne megcsodálni, miért kell Nagyszebenbe utaznia, amikor a Székelyföld számos szögletében – Korond csak az egyik – készítettek kályhacsempéket. Vagy ott vannak a híres Küküllő menti borok – szintén múzeum nélkül. Mint ahogy hiányoznak a mezőgazdasági múzeumok is a csernátoni Haszmann fivéreké mindössze szabályt erősítő kivételt képezve egy olyan országban, amely sokáig a mezőgazdaságból élt. De skanzenből is alig találni Erdélyben: a szebenin, gyimesin és máramarosszigetin kívül, ha létezik is, a népszerűsítése egyenlő a nullával.

Az iparosodás által kiölt székelykapuk

„Arra a következtetésre jutottam, hogy változó világunkban a klasszikus értékek könnyűszerrel elvesztődhetnek. Ha nem lépünk időben, és nem mentjük át ezeket, az utánunk jövő nemzedékeknek esélye nem lesz ezekkel megismerkedni” – kongatja meg a vészharangot Madaras. Ebben viszont nemcsak azok ludasok, akik eltüntették Erdély néprajzi örökségét, hanem azok is, akik „ülnek rajta”. Nem érti például, hogy a vidéki iskolák folyosóit a múltból átörökített pannók helyett miért nem ékesíthetnék a helyi jellegzetességek. Mint ahogy azt sem, hogy az osztályfőnökök, történelemtanárok miért nem fektetnek nagyobb hangsúlyt a helytörténetre, hagyományismertetésre. Ha az adott település padlásait tényleg kiürítették, és ez lenne az iskolák szegényes díszítésének oka, az egyesület készen áll a hazahívott anyagból bizonyos tárgyakat elajándékozni.

Példaként a Kis-Küküllő vidékét említi. Gyulakután és környékén akkora sebet hagyott a szocializmus erőltetett iparosítási politikája, hogy a vidék a mai napig nem volt képes abból kigyógyulni. „Keresem a székelykapukat, és nem találom sem Gyulakután, sem 20 kilométeres körzetében. Mindenütt vasból készült bejáratok, kerítések köszönnek ránk. Miért? Mert tartósabbak, és annak idején az ehhez szükséges alapanyagot innen-onnan ki lehetett lopkodni. Egy mai gyermeknek pedig ez természetes. Ahogy távolodunk, Makfalván, Kibéden, Sóváradon ismét találkozhatunk a hagyományos portákkal” – szemlélteti a tájegységen belüli eltéréseket.
Hasonló helyzetet lehet tapasztalni a temetőkben is, ahol a Küküllőből származó kőből faragott fejfákat vaskeresztek váltották fel. A térségnek azonban van egy kimagaslóan pozitív példája is: Székelyvécke. Fekete Pál polgármesternek és anyaországi barátainak köszönhetően számos kis parasztházat mentettek meg, és ezzel sikerült visszaadni a település száz-kétszáz évvel ezelőtti arculatát.