Rivaldafény, forgószínpad Szatmárnémetiben – százharminc éve épült fel a város új teátruma

(Kolozsváron, a Farkas utcában épült az első 1821-ben), 1892-ig ez adott otthont a város színjátszásának.
A korszak jelentős művészei fordultak meg benne, háromhónapos vándorszínészi pályafutása alatt Arany János is játszott itt. Igazgatói között találjuk 1865-ben Szigligeti Edét, aki fél évszázadig tartó drámaíró pályája alatt több mint száz darabot írt. Több évtizeden át lakták be a színjátszók az épületet, örvendeztették meg a színházszerető közönséget magyarnyelvű előadásokkal, mígnem a színház kezdett elévültté válni.
Szatmárnémeti polgármestere 1872-ben Böszörményi Károly ügyvéd lett, aki nemzeti érzelmű, felvilágosult személyként az 1848-as szabadságharc alatt nemzetőri hadnagy volt. A közügyek terén szerzett érdemei elismeréséül 1883-ban megkapta a királyi tanácsosi címet, később pedig a Ferencz József-rend lovagkeresztjét. Abban az időben ült a polgármesteri székben, amikor a minden téren előretörő nemzeti haladás a városokat is a rohamos fejlesztés irányába sodorta. Kortársai szuperlatívuszokban beszéltek róla. Úgy emlegették, hogy „az ő bölcs mérsékletére és takarékosságára volt szükség, hogy a városi háztartás meg ne rendüljön”. Hosszú időn át volt a szatmári református egyház főgondnoka és a főgimnázium igazgatótanácsosa, „az egyházi és iskolai téren szintén nemes és önzetlen buzgósággal működött”. Polgármestersége idején épült az új városháza, vashíd, méntelep, a laktanyák és a villanyvilágítás első körlete, és nem utolsósorban Szatmárnémeti új kőszínháza.

Az épület emeletes, 365 férőhelyes, ehhez hozzácsatolható a kakasülő 75 helye.
A Voyta által tervezett színházat 1892-ben avatták fel, ebben már állandó színház működött a második világháborúig. „Szatmár város történetében 1892. január 14. díszes lapot fog betölteni… A színház előtti tér, ma jóval az előadás kezdete előtt – dacára a kedvezőtlen időjárásnak – tömve volt kíváncsi tömeggel, mely, ha részt nem is vehetett a megnyitó előadáson, legalább távoli tanúja akart lenni az ünnepélyességnek. A közönség az alatt sűrűn hullámzott a színház előcsarnokába, s fél nyolc órakor, amikor az előadás kezdetét vette, megteltek az ülőhelyek s páholyok…” – írta a 130 évvel ezelőtti nyitóeseményről a korabeli sajtó. A színház számára készült első villanytelepről nemcsak az épületet, de a színház utcáját és a régi városközpont néhány fontosabb útját is megvilágították. Felavatása idején a legkorszerűbb színházépületek közé tartozott, forgószínpaddal is rendelkezett, ami abban a korban különlegességnek számított. Olyan művészek fordultak meg színpadán, mint Beregi Oszkár, Márkus Emília, Jászai Mari, Neményi Lili, Borovszky Oszkár, Poór Lili, Gróf László.

Ezzel több mint egy évtizedig megszakadt a hivatásos szatmári színjátszás története, mígnem 1957-ben egy fiatal és lelkes alkotógárda Harag György vezetésével szinte a semmiből újrateremtette a szatmári színjátszást.

Harag és csapata

Az erdélyi színháztörténet egyik legismertebb és sokat emlegetett része, amikor

Az alapítók nemzedékéhez tartozott Csiky András, Ács Alajos, Köllő Béla, Török István, Vándor András, Elekes Emma, Soós Angéla, Nyíredi Piroska, Nagy Iza. Az évfolyam színinövendékei 1953-ban pályakezdésükhöz közeledve úgy döntöttek, nem akarnak különválni és egyenként elhelyezkedni, hanem saját színházat alapítanak. Az engedélyeztetést együtt járták ki: különböző pártirodákban, hivatalokban kilincseltek. Harag György szerint Bukarestbe is együtt utazott fel a fiatal társulat. A szükséges engedélyek beszerzése után 1953-ban Haragot kérték fel társulatvezetőnek, főrendezőnek. Harag azonnal igent mondott, és csatlakozott a Nagybányán színházat alapító lelkes és összetartó fiatal színészgárdához. A közönség imádta őket, és az önálló kísérletezés, az elmélyült szakmai munka még jobban összekovácsolta a társulatot. Olyan közösség jött létre, amelyik Harag szerint „úgy élt, mint később a Living- vagy a Grotowski-csapat”. Csakhogy adódott egy súlyos probléma: a társulatnak nem volt Nagybányán színháza, a moziból átalakított épületben játszottak, össze voltak zsúfolva a román tagozattal, szakmai továbbfejlődésük egyre nehezebbé vált. Hamarosan felvetődött a Szatmárnémetibe való átköltözés gondolata, ahol a háború miatt már egy évtizede szünetelt a magyar nyelvű színjátszás. Időközben rendbe hozták a bombatalálatot kapott színházi épületet is. A komoly színházi hagyományokkal rendelkező szatmári közönség már nagyon hiányolta a magyar társulatot, a fiatal gárda számíthatott az örömteljes fogadtatásra.
A Tartományi Párt- és Végrehajtó Bizottság 1956. szeptember 15-én elfogadva a Harag-féle társulat kérését áthelyezte azt Szatmárnémetibe. 1957. április 1-jéig a társulat még a Nagybányai Állami Színház szatmári magyar tagozataként működött hivatalosan. Nehéz indulás után kezdtek csak sikereket elérni: Harag György arról számol be Négy évad mérlege című írásában, hogy a társulatot eleinte idegenkedve fogadta a szatmári közönség: mindössze hatvan-hetven ember nézte meg az előadásokat, amíg a legendás Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás meg nem hozta az áttörést, és avatta a közönséget az intézmény hű „szövetségesévé”.

Szatmár hamar pezsgő színházi műhellyé vált. Hőskorában a legjobb romániai magyar társulatok sorában tartották számon a vásárhelyi és kolozsvári mellett. Harag György 1960-ig állt a társulat élén.
Az épület a 130 év alatt több nevet is viselt: Városi Színháznak, Nottara Színháznak, Kölcsey Színháznak, Állami Magyar Színháznak is hívták, mielőtt Északi Színház lett belőle. A magyar társulat tisztelegve a színházalapító emléke előtt 1993-ban felvette Harag György nevét.