Pattogó tüzű, cserépkályhás Mikulás-esték

A nagyobbik, kilencéves kislányt Zsuzsikának, a kisebbiket, az ötévest, Sárikának hívták.
November végére járt, amikor a napsugarak még langyosan simogatják az emberek arcát, de már elkél a sapka és a sál. Zsuzsika éppen a házi feladatát írta arról, hogy melyik évszakot miért tartja szépnek, Sárika a babáival játszott.

A húgoméknál három babaház is van, mindig azokkal akar játszani, ha ott vagyunk vendégségben”.
Zsuzsika elkezdett álmodozni, és többé már nem figyelt arra, hogy mit beszélnek a felnőttek. „Jaj, a babaház! El is feledkeztem róla, sóhajtott, pedig mennyire szeretném! Tényleg, nemsokára jön a Mikulás! Hátha mégis elhozza nekem, ha egy szép, szívhez szóló levelet írok neki. Megírom, hogy milyen jól tanultam, mennyit segítettem édesanyámnak, és még Jeromost és Jónást is elvittem sétálni!” Hirtelen talpra ugrott, és kiszaladt a konyhába. Gyors, határozott mozdulattal nyitotta ki az ajtót, és elkiáltotta magát: „Tudom már, édesanyám! A Mikulástól kérek babaházat!”
Ilonka néni és az édesanyja is rémülten néztek rá, megijesztette őket Zsuzsika hevessége. „Drága kislányom, hogy te milyen elszánt vagy! Beszélünk erről később, most itt van Ilonka néni, hadd váltsunk még egy pár szót” – csitította a lányát, megölelte, megigazította ruhácskáját, és puszit nyomott az arcára.
Másnap Zsuzsika feldúltan jött haza az iskolából. „Édesanyám, nincs is Mikulás! Azt mondták a nagyok, hogy az egész csak hazugság. A szülők veszik az ajándékokat, és nem a Mikulás hozza!” Amikor a húga látta, hogy Zsuzsika mennyire indulatos, sírni kezdett. Az édesanya alig tudta megnyugtatni őket. Zsuzsika durcásan az ablakhoz szaladt, és kikönyökölt. Abban a pillanatban egy taxi állt meg a tömbház előtt. És ha hiszitek, ha nem, kiszállt belőle a Mikulás. Zsuzsika csak hebegett, habogott, alig tudta kimondani, hogy mit is lát. Egy perc múlva csöngettek az ajtón. Zsuzsika lélekszakadva odarohant, és sarkig tárta.

A kislányhoz fordult: „Zsuzsika, nagyon ügyes kislány vagy, és meghatott a kérésed. Tudom, hogy régóta vágysz rá, de soha nem követelőztél. Hat nappal hamarabb érkeztem, mert még sok helyre kell eljutnom. Maradj ezentúl is ilyen kedves, segítőkész és szorgalmas”. Letette az óriási dobozt az előszobában, megpuszilta Zsuzsika feje búbját, elköszönt és elment.
Zsuzsika izgatottan bontogatta a csomagot. Minden képzeletet felülmúló látvány volt! A világ legszebb babaházának lett a boldog tulajdonosa. Észre sem vette, hogy újra csöngettek, és Ilonka néni állt az ajtóban. „Zsuzsika, a te hangodat hallottam a lépcsőházban?” – kérdezte. Zsuzsika buzgón bólogatott: „Igen, az enyémet! Olyan boldog vagyok! Teljesült a kívánságom! Gyere, Sárika, játsszunk!”
Azt már nem látta, hogy az édesanyja könnyes szemmel öleli meg Ilonka nénit, és azt suttogja neki: nagyon köszönöm.

Mikulás és a pozsonyi kifli

Kőrössy Réka,
Erdélyből elszármazott, Floridában élő értelmiségi

Édesapám szólt nekem, hogy köszöntsem fel nagybátyámat. Mindig nekem kellett szavalnom, köszöntőt mondani, így hát odaálltam nagybátyám elé és elmondtam a betanult szavakat: „névnapodon Miklós bátyánk szeretettel köszöntelek.” Ennyi lett volna, de az ünnepi hangulatban még hozzátettem: „ha majd egyszer öreg leszel, Mikulás lesz belőled.” Közben nagymama behozta a nagy tál pozsonyi kiflit a konyhából, kínálta nagybátyámat, aki párat betett a kabátja zsebébe, mert kinn várta a szán. De mielőtt kilépett volna a házból, egy könyvet nyomott a kezembe. A szán elment, a ház csendes lett. Gyorsan a szoba egyik sarkába bújtam a könyvvel és az öt kiflivel. Dobogó szívvel nyitottam fel Aesopus Meséit. Az első oldalon ez állt: „Rékának, a Mikulás”. Kívánom, hogy idén is hozzon a Mikulás mindenkinek valami nagyon szépet.

Adni-kapni egyaránt jó

Csákváry Éva
újságíró, a Bihari Napló volt munkatársa

E kedves szokást gyermekeim nagy szeretettel dédelgetik még a messzi Amerikában is. Az ott élő rokonságom is meglepetéseket szerez a kicsiknek, akik nagy izgalommal mesélik másnap az iskolában amerikai osztálytársaiknak, hogy nálunk, magyaroknál milyen kedves népszokás van, és szeretettel osztozkodnak a finom édességeken.
A Mikulás környéki hercehurcával kapcsolatban mégiscsak zsörtölődnék egy keveset. Sajnos, hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a Mikulásra szánt beszerzéseket. Egyre inkább az egymás túllicitálása a jellemző és nem az ajándékozás öröme. Hisz adni-kapni egyaránt jó. Nem kellene a boltokat kifosztani és a kislányoknak a legdrágább járó-beszélő babát, a fiúknak pedig a felülmúlhatatlan távirányítós ketyerét megvásárolni. Ez az ünnep nem erről szól: az igazi örömöt, amikor a gyermekek tapsikolva találják meg az éj leple alatt becsempészett ajándékokat, a meglepetés erejének köszönhetjük. Ne a sokasodó „csilivili” kerüljön előtérbe, hanem a szerető gondoskodás és az ajándékozás varázsa.
Ahogy telnek az évek, egyre inkább erősödik bennem a tudat:

hiszen az emlékek még most is oly elevenek, amikor a régmúltban a finom csokit szopogatva önfeledten nevetgéltünk azon, hogy drága jó apukámnak krumplit meg hagymát hozott a szakállas öregúr.
Akármennyit is elmélkedünk e témán, a végkifejlet mégis egyértelmű: tudunk örülni, örömet szerezni, és amíg ez így van, boldogok vagyunk. Az egyre inkább érzelemszegénnyé vált világunkban a boldogság a legfontosabb.

A kozmopolita Mikulás

Tódor Csaba
székelykeresztúri unitárius lelkész

A híreket is e köldökzsinórutcán viszik a szomszédok egymáshoz. E kicsi faluban mindenki szomszéd, s az egész nagyvilág életre kel minden továbbadott szusszanásban, ami hangként jön ki a szomszédokból. Olyan teremtésféle, dohos, nyirkos művelet, amikor a szuszogás megvastagodik, s pengeni kezd, hang lesz, majd szó, és gondolat fogan. Máskor pedig gyermek.
E régi faluban így keletkeznek a mítoszok. Mivel azonban a köldökzsinórutca körbejár az alszegben – itt nincs túlsó utca –, az egyik ház egy éppen nyitva felejtett szájhoz hasonlít. Ebből folyamatosan jön ki a lehelet. A szomszéd ház olyan, mint egy zárt ajak. Ebből nem jön ki semmi. Be van deszkázva az ablak, mert elmentek a mitikus hősök „némötbe”. Egyik autót mos, a másik fehér inget és a becsületét, hogy megadja az adósságát.
Erőst érdekes e kicsi falu, mellette van egy régi erdő, amit a helyiek Nagyerdőnek neveznek. A múltban a Nagyerdő látta el a falut ajándékkal: fával, fűvel és gombával. Csak annyit hoztak haza, amennyire szükségük volt az embereknek: koporsónak, gerendának, bölcsőnek, s a maradék szegydeszkából egy-egy lapítónak valót.

Erre föl a szomszédok összegyűltek a falu profán helyén, ami a templom mellett van. Elkezdtek beszélni és tervezni, hogy karácsonyra mit vesznek az ösztöndíjból: új tréningblúzt, aktív hangfalat, telefont, és van, aki disznót. Volt, aki kocsiban gondolkozott. A Mikulás is rájött valamire. Megkereste ángyója házát, ami ugyanolyan csiki-csuki ház volt, mint a szomszédé, s bement az elsőházba. Ott volt egy üres bölcső, és abba beléfeküdt.