Omega-történet: Benkő László a régi csibészek útjairól

Csehszlovákiába a piros útlevéllel egy évben négyszer mehettünk, nyugatra nagyon megnézték, mikor engedték ki az embert. Fizikailag tehát nem lehetett kimenni a nagyvilágba, de a másik világ képe az éteren keresztül beszűrődött: Soprontól Budapestig lehetett fogni a külföldi adásokat. A „legvidámabb barakk” határait elaknásították ugyan, de a külső világ képe eljutott hozzánk, amit gondolatban felnagyítottunk, a valóság az álom és a realitás között lehetett.

Az első magyar együttes Londonban

Az enyhüléssel egyre fontosabbá vált a Magyarországról alkotott kép. Ennek egyik pillére volt például, amikor Ferencsik János vezetésével az Állami Hangverseny Zenekar Londonban léphetett fel nagy sikerrel.
A Magyar Rádió nemzetközi osztályán az angol–amerikai szekció munkatársai az itthoni életet figyelték, jelentéseket küldtek ki hazájukba, ezekben különös gondot fordítottak a fiatalokra. Így merült fel az ötlet, hogy egy magyar együttes lépjen fel az angol fővárosban.
Az álom 1968 májusában teljesült, elutazás előtt még a Gellért Szállóban az újságírókkal találkozott a zenekarunk. Remegett a lábam életem első fontos sajtótájékoztatóján, egy papírra leírtam a néhány szavas mondandómat, amit minden bizonnyal élőszóban is tudtam volna tolmácsolni, de nem akartam elszúrni semmit. Érthető,

Hihetetlen volt a közönség, ösztönösen ráéreztek zenénkre, megtaláltuk a közös hangot, mintha a budai E épületben vagy az Omega Klubban léptünk volna fel. Volt egy érdekes jelenség, az autópályák kereszteződéseinél megálltak az utazó együttesek, ahol már nagy tömeg leste a sztárokat. Később már minket is vártak. Külön színfoltja volt a fővárosnak egy rockszálloda, ez lett a törzshelyünk. Két szinttel a föld alatt voltak a bulik egy tökéletesen hangszigetelt teremben, hogy a többi lakót ne zavarják. Az előtérbe többféle hangszert helyeztek el. Ha valaki megérkezett, s kedvet érzett hozzá, szabadon használhatta azokat.
Egyik koncertünk után történt meg a csoda, odajött a szervező menedzser, s felajánlotta, lemezre rögzíti a hallottakat. Nem kellett messze menni, a színpad mellett egy teljes stúdió működött. Ez furcsa volt, Magyarország egyetlen lemezstúdiójában, a Rottenbiller utcában hónapokat, éveket kellett várni, hogy sorra kerüljünk. Nem sokat haboztunk, igent mondtunk, s később kint meg is jelent a lemezünk a Decca gondozásában.

A magyar rocktörténet első nagylemeze, londoni nyomásra

Itt kell beszélni a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerepéről. Politikai indíttatásból nem akarták, hogy a rockzenekarok kerüljenek előtérbe, mivel ekkor még a dixieland volt a támogatott, veszélytelen műfaj (magam is másfél évig zongoráztam a Benko Dixielandben). Erdős Péter, az akkori könnyűzenei korifeus általában kislemezeket vett fel a zenekarokkal, évente mindegyikkel hármat. Ez kemény korlát volt: szűkítette a koncertrepertoárunkat, önálló műsorral nem állhattunk színpadra, s visszavetette a szakma fejlődését is.

Világosan emlékszem egy koncertre, valaki a zenekari árokban élénken figyelt minket, s végig jegyzetelt. Néha az orgona mellől lesandítottam, de nem zavartatta magát. Legközelebbi koncertünkön meglepetten láttuk, hogy a kivetítőn mi kétszer szerepelünk, az előzenekar tökéletesen alakított minket, mivel az ügynöknek vélt figura lerajzolta ruháinkat, frizuráinkat, gesztusainkat. Visszaköszönt, ahogy Kóbor János forgatta a mikrofonját, vagy Elefánt feldobta a gitárját, dublőreink mindent hűen utánoztak. Szerencsére más gúnyában léptünk fel, különben tudathasadást okoztunk volna a közönségnek. Természetesen itt is piacra dobtunk lemezeket, az otthoni korongokat a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat berlini boltja árusította. Más helyi együttesek is műsorukra tűzték nótáinkat, például a Gyöngyhajú lány igazi sláger lett.

Szovjet tiltólistán

Ezután még inkább kitágult a világ, a hetvenes években Palma di Mallorcára indultunk. Barcelonában szerettünk volna találkozni Cziborral és Puskás Öcsivel is, akiket még itthonról ismertünk, de a 80-as évekig még hazaárulónak számítottak, így az összejövetel elmaradt. A szigeten tartott fesztiválon nagy sikert arattunk, s különdíjat is kaptunk. Először nem értettük igazán, miért zavarnak vissza a színpadra, hogy az Olyan szépen mosolygott számot játsszuk el ismét, a közönség közben tombolt, s velünk is tudatták a dicső elismerést. Mivel a fesztivált nyár elején rendezték, a népszerű dalok a spanyol tengerparttól Szicíliáig mindenütt szóltak.
Na és a Szovjetunió! Budapesten a Népstadionban nem engedtek minket fellépni, tartottak a túl sok fiatal kordában tartásától, viszont a Sportcsarnokban és a Kisstadionban rogyásig szerepeltünk. Néha a Kisstadionban ötször játszottunk egymás után – a hetvenes évek végén. Egyik este egy szovjet delegáció is felbukkant a jellegzetes erkélyen, a VIP páholyban, ahol az Országos Rendező Iroda vezetőjével, s egy jókora demizson vodkával foglaltak helyet. Mi is rátettünk egy lapáttal, egy látványos nyitányrésszel kezdtünk, Kóbor János egy láthatatlan kötéllel a tetőről ugrott le,

Moszkvába mégis egy kulturális delegációval kerültünk ki, Major Tamás, Gobbi Hilda, Psota Irén, Boncz Géza, Nádas Bumbi, Markos utazott együtt velünk. A Lenin-mauzóleumban tört ki a botrány, s hiába intett bennünket Major és Gobbi, Boncz odaszólt a romos szovjet vezérnek: „Ide figyelj!…, Bármit dugtál, három!” utalt Lenin összekulcsolt kezére és az ismert pénzjátékra. Elszabadult a pokol, botrány lett, s ha nincs a híres szovjet énekes, Joszif Kobzon, biztos bekasztlizták volna az egész bagázst, és nem beszélgethetnénk most itt.

Egykori orosz szeminaristák kitüntetése

A gorbacsovi peresztrojka idején melegítették fel ismét kinti szereplésünket. Eric Clapton és a Sting társaságában hívtak meg iskolakezdésre, a Vörös téren léptünk volna fel külön-külön. Megrémültünk, a tévéből november hetedikéken látott hatalmas térre százezrek fértek be, s inunkba szállt a bátorságunk. Eric Claptonnal elutazása előtt Pesten találkoztunk, s megígérte, hogy Varsóból még üzen, lesz-e koncert. Nemleges volt a válasz. Viszont később, 2013-ban egy hatalmas sportcsarnokban léphettünk fel az orosz fővárosban. Ehhez is kapcsolódik egy sztori. Az első sorokat ortodox egyházfők foglalták el. Később fény derült a rejtélyre, amikor meghívást kaptunk az említett egyházi méltóságokhoz a Megváltó Krisztus-székesegyházba, hogy átadják nekünk a Mihail Alekszandrovics Romanov Nagyherceg Emlékérmet.

Székelyek vásárolták fel Ploieşti-en a koncertjegyeket

A kapcsolat és a hihetetlen ragaszkodás a határon túl élő magyarsággal átszőtte életünket. Ők is velünk együtt élték fiatalságukat, s amikor egyre többet tudtunk velük találkozni, e kapcsolat sokat jelentett számunkra.
A titói Jugoszláviában is sokat játszottunk, a magyarlakta területeken, valamint a tengerparton rendeztek koncertsorozatot. Nagyon színvonalasak voltak a jugó rock zenekarok, ők már korábban megérezték a szabadság ízét, s Nyugaton is előttünk futottak be, a Jugoton jól menedzselte őket.