Máramarossziget: kicsiny börtön hatalmas szenvedéstörténete

A görögkatolikus egyház három püspöke lelte itt a halálát, de a falak között raboskodott Márton Áron is.

Hiába vannak kapcsolatban Kelet-Európa valamennyi olyan múzeumával, amely a kommunizmust mutatja be, mert hely- és pénzhiány miatt Máramarosszigeten nincs lehetőségük időszakos kiállításokon megismertetni a közönséggel a lengyel vagy a magyar kommunizmus rémtetteit.
A szűkös anyagi keretek miatt a múzeum túl statikus: hiányzik belőle Kelet-Európa egyik legmodernebb kommunizmusmúzeumának, a budapesti Terror Házának az interaktív kiállítási nyelve, amely főleg a fiatalabb nemzedékeket tudná lekötni, megszólítani. Látogatóban azonban így sincs hiány. Ottjártamkor éppen szatmárnémeti román elemista osztályok diákjai bámészkodtak a cellák között, pedig az így szabadjára engedett gyerekek sokat nem maradnak e tragikus múltú helyszínen, ha szakavatott oktató nem tudja lekötni a figyelmüket. Igaz, az évi 100–150 ezres látogatóközönség igen sokszínű. Közülük is kiemelkedik a kommunizmus idején meghurcoltak és hozzátartozóik nagy tábora, akik nemcsak alkalmi múzeumlátogatóként jönnek el, hanem évi rendszerességgel nagyobb nyári találkozón is részt vesznek. Idén erre június hatodikán kerül sor, akkor a közös börtönlátogatás és beszélgetés a Szegények temetőjében megtartott egyházi emlékezéssel egészül ki. Eredeti tervek szerint az idei találkozó a pápalátogatás idejére esett volna: a görögkatolikus egyház Máramarosszigetre is meghívta Ferenc pápát, de a katolikus egyházi vezető zsúfolt romániai programja miatt erre nem kerülhet sor.

Kommunista hóhérok

A három szinten húzódó cellák állandó kiállításai már a földszinten, a térképek termében ízelítőt nyújtanak a romániai kommunizmus igazi arcáról. Az egész falnyi térkép és a kisebb tematikus térképek többféle szempontból szemléltetik a román Gulág szörnyűségeit, amelyben

Itt zárt osztályokon kezelték az amúgy teljesen normális, a kommunizmus ellen lázadó politikai foglyokat. Az ilyen típusú pszichiátriai osztályok főleg a Ceauşescu-rendszer évtizedeiben terjedtek el, amikor hivatalosan nem léteztek politikai foglyok, így akiket titokban nem vert agyon a Szekuritáté, annak elmegyógyászati kezelést írtak fel.
Kísérőm szerint a levéltárak megnyitásával a kommunista múlt számos területe jól kutatható, de még mindig vannak fehér foltok. Többek között a pszichiátriai kezelések területe, ahol nem lehet hozzájutni az egészségügyi dossziékhoz, hiszen a Szekuritáté által felügyelt „kezeléseket” szakorvosok végezték, akik közül többen ma is aktívak, így ez a pászmája egyelőre kutatásra vár.
A néhány évvel ezelőtti történészi nekilendülés a teljes romániai börtönarchívumot őrző Országos Börtönigazgatóság jilavai levéltárában is megtorpant, miután személyiségi jogokra hivatkozva a szakemberek hozzáférését az archívumhoz jelentősen korlátozták. Mindez azután történt, hogy a két leghírhedtebb, még életben lévő börtönigazgatót, Alexandru Vişinescut és Ion Iosif Ficiort elítélték. Azóta meghaltak.

A máramarosi börtön 1950–1955 közötti igazgatója jellemzően az a Vasile Ciolpan nevű félanalfabéta erdőkitermelő munkás volt, aki három elvégzett osztállyal „tornászta fel” magát a negyvenes évek végén politikai agitátorból börtönparancsnokká. A 2004-ben elhunyt kommunista hóhérnak még a munkáját felügyelő egyik szekustiszt is megelégelte kegyetlenségét, és 1955-ben a viselt dolgairól jelentést küldött Bukarestbe. Így váltották le az időközben köztörvényes börtönné váló máramarosszigeti fogház igazgatói székéből. Noha a kilencvenes és a kétezres években még életben lévő egykori politikai foglyok jól ismerték a börtönigazgató viselt dolgait, Vasile Ciolpannak egyetlen hajszála sem görbült meg, senki nem vonta felelősségre.

A romániai Gulág

A börtönben 1950–1955 között raboskodók közül ma már senki nem él. Egy kolozsvári görögkatolikus pap, Eugen Popa volt az utolsó, aki 2004-ben halt meg. Számos ismert személyiség raboskodott itt, akiknek a celláját pontosan beazonosították a kutatók. Iuliu Maniu, Ion Mihalache, Gheorghe Brătianu vagy a magyarok közül Márton Áron püspök, Boga Lajos gyulafehérvári vikárius és Czumber Lajos szatmári ordinárius csak néhány név a sok közül, akik több évet ültek itt bezárva, vagy a falak között hunytak el. Összességében az itt raboskodó kétszáz ember csepp volt a kommunista megtorlás tengerében, hiszen

mintegy hatszázezer embert ítéltek el, de több százezer embert ítélet nélkül vettek közigazgatási őrizetbe, sokat munkatáborokba hurcoltak, vagy kényszerkitelepítések áldozataivá váltak.
A romániai Gulág-rendszer bemutatása a szigeti kiállítás nagy erénye. Aki ide ellátogat, pontos képet kaphat arról, milyen is volt a kommunizmus igazi arca. A kisebb-nagyobb tematikus cellák sorában a kollektivizálástól a hadsereg, a rendőrség és az igazságügy kommunista átalakításán át az ötvenhatos magyar forradalom romániai megtorlásain át egészen a nyolcvanas évek „aranykorszakáig” igen szerteágazó a látnivaló képes és tárgyi kínálat.
A börtönmúzeum előcsarnokának falaira több ezer fénykép került fel az ország különböző börtöneinek és lágereinek egykori politikai foglyairól. A börtönmúzeum számítógépes archívumában a történészek segítségével bárki megkeresheti elítélt hozzátartozóját, amennyiben rendelkeznek róla adattal. De azt is szívesen veszik, ha a kutatók által eddig nem ismert foglyokról juttatnak el Máramarosszigetre fényképet. Az épületeket közrefogó börtönudvar falain eddig 8500 meghurcolt és elhunyt ember neve szerepel.
Az elérhető levéltári forrásokban közben gőzerővel folynak a további kutatások: a Szekuritáté irattárában, a kommunista párt archívumaiban és más helyeken folyamatosan bukkannak fel az újabb áldozatok nevei. A levéltári forrásokat szervesen egészíti ki az oral history műfajában feljegyzett több ezer órányi személyes visszaemlékezés a még élő áldozatokkal és családtagjaikkal.

Gyenge történelemoktatás

Fürtös Róbert nagy előrelépésnek tartja a kommunizmus bűneit kutató szakemberek részéről, hogy az utóbbi 15 évben kisebb könyvtárnyi kiadvány jelent meg a kutatások eredményeiről. Szűkös anyagi forrásaik segítségével ezek egy részét saját intézetük adja ki. Egyértelmű, hogy a további munka hatékonysága érdekében sokkal nagyobb állami támogatásra és az állami intézmények teljes nyitottságára lenne szükség, hogy a már említett egészségügyi archívumok mellett hozzáférhessenek az egykori rendőrség, illetve a határőrség irataihoz is. Ez utóbbi azért lenne fontos, mert a román–jugoszláv határszakaszon az egykori román határőrség tömegesen lőtte a Dunába a menekülni próbáló határsértőket, a holttestek zöme a mai szerb oldali falvak névtelen sírjaiban vannak eltemetve.
„Ma már van honnan tájékozódnia annak, aki meg akarja ismerni a kommunista rendszer bűntetteit.

A heti egy vagy legfentebb két történelemóra önmagában kevés, és ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kommunizmusról szóló tananyag valamikor a tanév utolsó egy-két hetére, illetve utolsó napjaira van betervezve a történelemkönyvekben, jól jelzi, mekkora a politikai igény arra, hogy a fiatal nemzedékek érdemben értesüljenek e kor szörnytetteiről” – magyarázza vendéglátóm, aki szerint a történelemtanáron múlik, mennyire veszi komolyan közelmúltunk bemutatását.

Jeltelen sírok

A halálgyárként működő politikai börtönök üzemeltetői arra is betegesen vigyáztak, hogy a raboknak ne csak a földi élete, hanem a halála is mély titokban maradjon. A Máramarosszigeten meghalt rabokat kezdetben a város négy temetőjének valamelyikében hantolták el éjnek idején. De miután ez sem bizonyult eléggé titkosnak, a Szegények temetőjét választották ki temetkezési helyként. A sírokat nappal ásatták egy szomszédos köztörvényes börtön rabjaival, a temetkezés pedig az éj leple alatt történt. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet kutatója, Marius Oprea történész 2006-ban a Szegények temetője több parcellájában ásott egykori politikai foglyok hamvai után kutatva. Próbálkozása azonban sikertelen maradt, mert

Munkájukat nehezítette, hogy ugyanebbe a temetőbe temették jeltelen sírokba a testileg és lelkileg sérült gyerekek helyi árvaházának lakóit is, ezért az ásatások során szinte mindenhol gyerekcsontokra bukkantak.