Laposnya, az eltűnt magyar többségű telep – felszedett sínek, tönkretett út és felperzselt kastély a Maros megyei településen

„A ruszin munkások parafinnal kikent, deszkából készült vályún eresztették le a méteres fákat, mi kihalásztuk a patakból, és szállítottuk tovább a vasútig” – mesél egykori feladatköréről az öreg. A serdülőkorú Ádám akár szerencsésnek is mondhatja magát: míg mások kétkezi munkával vágták a fát, ő az ökreivel kuláknak számított. Ezért elesett a másoknak időnként járó juttatásokról, mint amilyen a gyócs, a posztó vagy a bakancs volt. Élelemből is kevés jutott, ezért rákényszerült fát lopni, és ezzel éjjelenként bekopogott Ioan Gligához, a Libánfalváról származó kantinoshoz – a gyerekek magyarul jól beszélő János bácsijához –, aki cserében falnivalóval kínálta.

– meséli a 71 esztendős férfi. Úgy emlékszik, 1988-at írhattunk, amikor utoljára látta a diktátort Laposnyán. Az addigiaktól eltérően egy félresikerült, őszi vadászat volt, amelyen Nicolae Ceauşescu nem hogy nem lőtt, de még csak nem is látott medvét! Mitru bá és a szakmabeliek nem lepődtek meg. A Bukarestből és Marosvásárhelyről kivezényelt kékszemű legények el nem tudták képzelni, hová tűnhettek a beetetett, beszoktatott nagyvadak. „1988-ban már annyira féltették Ceauşescut, hogy a szekusok az erdőben is képesek voltak élő kordont alkotni, nehogy rátámadjon valaki. Állandó nyüzsgésükkel és fontoskodásukkal elijesztették az állatokat, amelyek nem voltak hajlandók az államfő puskacsöve elé vonulni” – meséli a kívülállók számára mókás, de akkor a diktátor dührohamát kiváltó történetet Dumitru Todoran.

Az idők során a kisvasutat számos szárnyvonallal gyarapították. A sínpárok összhossza az 1948-as államosításkor 73 kilométerre, majd a ’60-as években 115-re nőtt, így könnyítették meg a fa szállítását a mellékvölgyekből.

A fapados személyszállító kupékon és tehervagonokon kívül Szászrégenben egy másfajta járgány is állomásozott: a bukaresti Malaxa-műveknél 1935-ben gyártott királyi motorkocsi. „Amikor Károly román uralkodó vadászni jött, Régenben vonatot váltott, és átült a Herbuson őt váró keskeny királyi gépre. Alig néhány éves gyermek voltam, de most is emlékszem, mekkora élmény volt számunkra, amikor a királyi motorkocsi, vagy a gőzös által vontatott szerelvény az orrunk előtt átpöfékelt” – meséli a Görgényszentimre szomszédságában fekvő Kásván felnőtt Ioan Husar. A nyolcvanan túl lévő, máig aktív újságíró azt is tudni véli, hogy a kis magyar világban Horthyt is ugyanazzal a fűtött vágánykocsival utaztatták újonnan elkészült kastélyához. A színromán falu gyerkőcei sokat nem tudtak a kormányzóról, csak azt, hogy nagyon fontos személy lehet, ha már az iskolában is kötelező módon naponta rá kellett zendíteni a Horthy Miklós katonája vagyok nótára.

A kormányzó elődei nyomdokaiba szeretett volna lépni, ezért egy kilométerrel fennebb saját vadászkastélyt építtetett. Ez inkább egy nagyobb tiroli menedékházra hasonlított, amelynek huszonöt tágas helyiségébe akár másfélszáz vendéget is el lehetett szállásolni.

– mondja. Látva kételkedő tekintetemet, ráerősít. ,,Igen, igen, ezt meghagyták a hatalomváltás után is. Arra is emlékszem, hogy az épületben hetvenkét ilyen ajtó volt. Sem több, sem kevesebb. Minden szobát külön csempekályha fűtött. Mindeniket egy-egy állatmotívum ékesítette, olyan példányok, amelyek a Görgényi-havasokban éltek.”

Felesége, Margit néni szintén tizenéves lányként járt a kastélyban. Valamiféle ünnepnap volt, amikor a csemeteültetés után a magyarói származású gondnok behívta a környéken szorgoskodó lányokat, és megmutatta az épület belsejét. Az akkori 16 esztendős kisasszonyt legfőképpen a faragott mennydíszek ragadták meg.

Ezt nem csak én mondom, hanem sokan mások is így vélik. Véletlenek nincsenek” – állítja a lehető leghatározottabban Laczkó-Szentmiklósi Endre, történelem szakos tanár. A remetei iskola volt igazgatója mondandóját a szemtanúk vallomására alapozza. A szabadidejében sokat barangoló pedagógus még a ’80-as évek első felében megismerkedett két libánfalvi, azóta elhunyt erdésszel, az egymással névrokon Vasile Matei-jal és Ştefan Matei-jal, akik tudomást szereztek a szeku elődjének számító Siguranţa akciójáról.

A szintén egymással csak névrokonságban álló Portik Irén, Portik-Bakai Anna és Portik-Hegyi Rozália arról számolt be, hogy mire végeztek a takarítással, a vadászkastély előtt megállt egy sötét színű autó, amelyből három fekete kabátot viselő férfi szállt ki. Beléptek az épületbe, és a petróleummal átitatott rongyokat a kályhákba dobták. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak. Ugyanezt a változatot hallotta megboldogult nagybátyától Laczkó-Albert Elemér is. Gyergyóremete polgármesterének bácsikája, Laczkó István szinte az egész életét juhászként, a hegyen, Remete és Laposnya közt ingázva élte le. A tragédia megtörténtekor is a közelben tartózkodott, utána is sok mindent látott, hallott.

A rom az úttól mindössze ötven méterre hever. A nagyra nőtt bozótból ma álcázott bunkerként kandikál ki az épület alagsora, és néhány kőfala. A Siguranţa és a Szekuritáté utódintézménye, a Román Hírszerző Szolgálat, a SRI soha nem fogja felvállalni a sekus elődök gaztetteit, ahhoz viszont nem fér kétség, hogy Horthy Miklós és a kis magyar világ emléke az 1950-es években tomboló vörös terror alatt még túl frissnek és egyesek számára nagyon zavarónak számított.

Vérre menő harcok, látványos békülések

Egyébként a Mitru Păstrăvarul által emlegetett görgényvölgyi etnikai harmóniát, a kastély felgyújtásán kívül, időnként egyéb balesetek is kikezdték. A legfrissebb sebet 1990 márciusa okozta – erre mindenki emlékszik. Azt viszont kevesen tudják, hogy már a 19. század elején is egymásnak feszültek az emberek – igaz, inkább gazdasági okok miatt.

„Ebből komoly zendülés lett – mondja Laczkó-Szentmiklósi Endre. – A székelyek elűzték a bosnyákokat, de a Bánffyak sem hagyták alább, perbe hívták a községet. A bíróság a gróféknak adott igazat, és kártérítés megfizetésére ítélte a remeteiket. A községnek el kellett adnia erdejének egy részét ahhoz, hogy legyen miből törlessze a summát.” Hogy mi lett az 1820-as zendülés vége? Kitermelték-e az erdőt vagy sem, és ha igen, akkor kivel, Gyergyóremetének és környékének helytörténésze nem tudta kideríteni.

Szintén a 19. század elejéhez köthető a Görgény mentén, a szászrégeni vásárból gyalogosan hazatérő gyergyói tutajosok és örmény kereskedők kifosztása és meggyilkolása a hegytetőn kialakított hagyományos pihenőhelyen. Innen ered a forrás, a Tolvaj-kút neve. Mint ahogy a Remetére beereszkedő útnak az egyik kanyarját is azért hívják Zsidó-kanyarnak, mert a második világháborúban itt Gyergyó és vidéke zsidóságával ásatták a sáncokat és kövezték az utat.

Sokkal több adat és emlék maradt fenn viszont az 1962-es, libánfalviak és remeteiek közti összetűzésből. Az alkohol hatása alatt lévő román és magyar erdei munkások már a laposnyatelepi kantinban összeszólalkoztak, majd kiérve a Székely-patakra, az időközben legurított pálinkamennyiségtől még nagyobb erőre kaptak és egymásnak ugrottak. „Előkerültek a fejszék, karók, aztán a mieink jól ellátták a libánfalviak baját. Egyiküket meg is vágták, szerencsére nem halt bele, így csak féléves börtönbüntetés lett a vége” – mondja Borbély Márton, akinek két öccsét, Antalt és Jánost, valamint társaikat, Antal Pétert és Pál Vilmost találta bűnösnek a szászrégeni bíróság.

1990 márciusa meg az utána következő időszak újabb mérföldkőnek számít a környék életében. A Laposnyától nyugatra elterülő görgényvölgyi román falvak pópáik és politikai vezetőik által elbutított lakói aktív résztvevői – és ebből kifolyólag szenvedő alanyai – voltak Marosvásárhely fekete márciusának.

A földrajzilag középen fekvő, akkoriban még vegyes etnikumú lakossággal rendelkező Laposnyatelep a gyűlölet és bizalmatlanság csapdájába esett. Amint Dumitru Todoran meséli, nem sokkal a marosvásárhelyi utcai harcok után azzal szembesült, hogy autójával nem tud hazatérni. Sem leereszkedve a Görgény patakkal párhuzamosan haladó legrövidebb úton, sem a hegyen átkelve és Hargita megyén keresztül kerülve.

„Amikor haza akartam menni az otthonomba, jóval Laposnya alatt kidőltött rönkök torlaszolták az utat, mögötte »határőrök«. Mi a gond, emberek? – kérdeztem. Mondták, hogy őrt állnak, nehogy átjöjjenek a Bakta-tetőn a székelyek és megtámadják a görgényi falvakat! – válaszolták. – Elment az eszetek, azokkal úgy élünk, mint a testvéreinkkel! – vágtam vissza. A mieink viszont csak mondták a magukét. Gondoltam, visszatérek Laposnyára, majd átkelek a hegyen, és kerülök Ditró irányába. Mielőtt beereszkednék Remetére, ott is úttorlasz fogad. Ez meg mi a csuda? – kérdeztem. Meg kell védenünk a falut meg a Gyergyói-medencét a görgényvölgyiektől – érkezett a válasz. Ez nem igaz, mondom, ti is pont olyan hülyék vagytok, mint a mieink? A franc akar titeket megtámadni!” – idézi fel a több mint három évtizeddel ezelőtti „élményeit” Mitru bá. Amelyek akár komikusak is lehetnének, ha nem lettek volna tragikusak.

A bizalmatlanság nagy és alattomos úr, amely hónapok, vagy akár évek múltán is képes munkálkodni. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint Laczkó-Szentmiklósi Endre története a látogatóba érkezett pécsi újságíróval és a libánfalvi román parasztokkal. A Dunántúli Napló fiatal riportere egy anyaországi csoportot kísért el 1990 nyarán székelyföldi kiruccanására. Egyik nap azzal a kéréssel fordult az akkor még harmincas éveit taposó iskolaigazgatóhoz, hogy kalauzolja át őt a hegyen a néhány hónappal korábbi, marosvásárhelyi márciusi események negatív hőseihez, a libánfalvi és hodáki románokhoz. „Azzal próbáltam hárítani, nem biztos, hogy ez jó ötlet magyarként megjelenni abban a román közösségben. De gyávának sem akartam tűnni, így, ha reszketve is, eleget tettem a kérésnek, és vele tartottam tolmácsolni. Addig, amíg a kolléga magyar rendszámú kisautójával meg nem álltunk egy libánfalvi boltban cigarettát vásárolni, nem is volt baj. Amikor a pult előtt megszólaltam, és a vállamon éreztem egy rendkívül nehéz öklöt, megdermedtem. Attól tartottam, ha megfordulok, kapok egy istenes balegyenest. De nem. Az illető csak annyit kérdezett, kik vagyunk, és mit akarunk itt. Az igazat mondtam. Alig tudtunk szabadulni. A helyi románok azt se tudták, miként járjanak a kedvünkbe: az egyik borral kínált, a másik pálinkát hozatott, mindenkivel kellett koccintani, barátkozni, ölelkezni” – eleveníti fel élete egyik legkellemesebb csalódását a remetei tanár.

A hegy és az etnikai hovatartozás által elválasztott két közösség közti szálak azóta összefércelődtek. Ha a zötykölős, keskeny erdei utat szélesebb aszfaltcsík váltaná, még inkább összevarródnának. És akkor talán a szelemfaluvá degradálódott Laposnya is visszanyerhetné egykori vonzását.