Hármas határ: román sorompó, magyar–szerb nyitás

Nagy a sürgés-forgás a magyar–szerb–román határ magyar és szerb oldalán. Erőgépek ássák a földet, egymást követő hatalmas teherautók szállítják a sódert, úthengerek préselik a frissen leterített anyagréteget. Az aszfaltozás ideje még nem érkezett el, de az építőtelep mesteremberei szerint hamarosan az is bekövetkezik. Az idő sürget, állítják, hisz a tervek szerint október elejére a két útcsíknak össze kell érnie, ugyanis az államközi egyezmény alapján még az ősz folyamán meg kell nyílnia a Kübekháza–Rábé határátkelőnek. Mindeközben a keleti szomszédnál érthetetlen csend és nyugalom honol: hiába előzte meg Budapestet és Belgrádot az útépítéssel, Bukarest számára a határnyitás nem képez elsőbbséget.

Lakossági nyomásra mind a szerbek, mind a románok a 21. századba való lépés után kezdték értelmetlennek érezni a kistérséget háromba szakító vasfüggöny fenntartását. De míg a két balkáni állam csak a mosolynyilatkozatok szintjére jutott el, Magyarország komolyan is gondolta, hogy eljött a nyitás ideje. Budapest egy percig sem köntörfalazott, nem bújt a gazdasági érvek vagy uniós álmok pufogtatása mögé. A határátkelő létesítésével lényegében a térség magyarságának képletes újraegyesítését tűzte célul. Az egymástól három-négy, legfeljebb öt kilométernyi távolságra fekvő Kübekháza, Magyarmajdány, Rábé, Óbéba a múlt század elején még a monarchiabeli Torontál vármegye törökkanizsai járása részét képzete.

Makra Péter a két, majdhogynem összenőtt falvacska, Majdány és Rábé polgármestereként mutatkozik be. Nem valami nagyzolásként, hanem a helyi szokás szerint; Szerbiában ugyanis minden falugazda ezt a címet viseli, holott ez lényegében egy falufelelősi tisztségről és a vele járó önkéntes munkáról szól.

„Egy elromlott dinár nincs a kezemben, amivel gazdálkodhatnék” – írja körül „hatalmát” a 180–200 lakó sorsáért önként felelősséget vállaló idős férfi. A maga hatvanan túli korával Makra a két zsáktelepülés ifjabbjai közé tartozik, hiszen a lakosság zöme a hetvenet is elrúgta. A közösség mégis türelmetlenül várja a határnyitást, amelytől rendkívül derűlátó módon a magyar föld megközelíthetősége mellett munkahelyek teremtését és ezáltal fiatalok visszaszivárgását reméli. A kincstári optimizmusnak némi valóságalapja is lehet.

A rábéiak és majdányiak számára egyértelmű volt, hogy Szegeden piacolnak, egyesek állítólag mégis a lényegesen távolabbi Nagykikindát válaszolták – a szóbeszéd szerint nem is érdektelenül. Ennek is megvan a magyarázata: az öregek tudni vélik, hogy a szerbek a magyar nemesektől elkobzott földekből hét-hét árit ajánlottak fel családonként azoknak a rábéiaknak és majdányiaknak, akik önszántukból választották új hazájuknak Szerbiát.

Drótkerítés egyeseknek, átjáróház a „ketteseknek”

Trianoni döntés ide, kerítés oda, a környékbeliek által viharsaroknak nevezett határon mindig is volt átjárás vagy legalábbis átszivárgás. A vajdaságiak arról regélnek, hogy 1989 előtt még kamionos határsértés is történt, amikor a kőkemény román kommunista diktatúrából a jóval engedékenyebb Jugoszlávián keresztül vezetett az út a szabad világba. A balkáni háború alatt az üzemanyagcsempészek számára meg igazi átjáróházként működött az Óbéba–Kübekháza–Rábé háromszög. Miután a csempészet megfékezése vagy legalábbis annak mímelése érdekében a hatóságok árkot ástak, az okos fiúk azt egy-két helyen bedeszkázták, autóik számára pallót ácsolva. És mint ahogy általában történni szokott, mindig a tisztes szándékkal rendelkező emberek „buktak le”.

Jóval a háború után, már abban a korszakban, amikor magas rangú politikusok serege áltatta a népet a határ megnyitásával, Gergely József, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó újságírója egy rábéi terepmunka után a határnál még sosem járt újonc kolléganőjével szaladt ki az obeliszkhez néhány fotót készíteni. Mint meséli, sem csempészni, sem szökni, de még csak átsétálni egyik oldalról a másikra sem akartak, mégis peres eljárással és pénzbírsággal végződött a tíz-tizenöt perces „futókalandjuk”.

„Visszajövet szembementünk a szerb határrendészet terepjárójával. Megálltunk, bemutatkoztunk, szépen elbeszélgettünk, de fél szóval sem említették, hogy valamit rosszul tettünk. Aztán teltek-múltak a hónapok, és egyszer csak idézést kaptunk a törökkanizsai bíróságra. Állítólagos szabálysértésért 2000 dináros büntetést kaptunk, ami akkoriban körülbelül 30 eurónak felelt meg, s amit a perköltséggel együtt kénytelenek voltunk kifizetni” – osztja meg kellemetlen tapasztalatát a szerbiai magyar újságíró.

Fittyet hányva a teljesen értelmetlennek vélt tiltásra, a vajdasági oldalról fényképezni kezdjük a szinte derékig érő gazból kiemelkedő trianoni betontömböt. Annak körbejárásáról újvidéki és szabadkai kollégáink intésére lemondunk, megértve, hogy a fegyveres erők szemében az felérne egy többszörös határsértéssel. A szögesdrót magyar oldalán így is perceken belül ott terem a rendőrautó, és ezzel elkezdődik egy afféle kérdezz-felelek. Hamar észbe kapunk, hogy mi lényegében a kerítés másik oldalán állva a szomszédos országban vagyunk annak minden előnyével meg hátrányával, ezért gyorsan szerepet váltunk, és mi kezdjük faggatni az egyenruhásokat. Kiderül, hogy mostanság inkább rutinból járják a határvonalat; amióta ország-világ agyába véste, hogy Magyarország nem kér a migránsokból még átutazóként sem, az ingyenélés reményében vándorlók messze ívben elkerülik a földkerekség eme részét. Óhatatlanul kibukkan a kérdés: mi történik azzal, aki megérinti a kerítést? „Nem tanácsolunk ilyesmit!” – érkezik szinte kapásból a fiatal határrendőr válasza.

Arra már nincs érdembeli replika, hogy mi értelme a szerb és román határ találkozásánál befejeződő dróthálónak, ha három lépésnyi kitérővel, azt a román oldalról meg lehet kerülni. „Az már nem a mi dolgunk, a román kollégák felelőssége” – hárítanak a magyar legények, majd autóba vágják magukat, és magunkra hagynak a pusztában tovább fényképeződni.

Rábéra pakolt migránsok

Persze nem volt mindig ilyen nyugis a határ menti élet. Bő három évvel ezelőtt a helyiek egyből a migránskérdés kellős közepén találták magukat. Egy nap és egy éjjel úgynevezett menekültek hada tartotta rettegésben Rábé lakosságát. Míg a falubeliek otthonaikat bezárva, eltorlaszolva és elsötétítve reszkettek, a hangos csőcselék a főúton, a templom szomszédságában melegedett. Ennek egy akkor már lakatlan ház és annak faszerkezete esett áldozatul. A tengeren túlról érkezett mintegy 250 fős tömeg tűzrakással próbálta elütni a számára szokatlanul hűvös éjszakát. „Szerencsére másnap továbbvonultak Törökkanizsára meg Magyarkanizsára, így elkezdhettük a takarítást” – mesélik a helybéliek. Több év távlatából a környék egyik lakója, Szél Pál Róbert már viccesebbre fogja, pedig annak idején egyáltalán nem volt az. „Rendőri kísérettel, buszokkal érkezett a tömeg, én a nagy ricsajra lettem figyelmes. Előbb azt hittem, valamiféle lakodalmi menet van, aztán láttam, hogy egyáltalán nem szórakoztató a helyzet” – mosolyogja el magát. Mint hozzáteszi,

A fiatalabbik azzal érvel, hogy a 80-as években sorkatonaként ő útlevélkezelő határőrként szolgált az osztrák, majd a jugoszláv átkelőknél, és megtapasztalta, mekkora galibát tudnak okozni az idegenek. „Nem jó dolog, és ezt nemcsak mi, hanem a kübekháziak többsége is így tartja” – teszi hozzá, mintegy felvállalva a közösségi szószólói tisztséget.

Egy házszámmal odébb, a csárdában teljesen másként, gazdasági szemszögből közelítik a kérdést. „Jöjjenek, lehetőleg minél többen! Ne legyünk zsákfalu!” – válaszolja Hegedűs Molnár Edit, a Kübecker Pajta főnöknője. Nyilván neki kimondottan érdeke, hogy minél nagyobb számban térjenek be a községháza melletti, ízléses kis csárdába.  A határnyitás ellenzőinek a véleménye mégis elgondolkodtató. „Nem kell ezen meglepődni, tudjuk, hiába vagyunk mi is magyarok, nem mindenki szeret bennünket odaátról” – hangzik a válasz a határ szerbiai oldaláról. És ezt nem akárki mondja, hanem egy vajdasági magyar kisebbségvédelmi jogász. Ótott Róbert szerint az anyaországiak eléggé jelentős részében még mindig előítéletek munkálkodnak a határon túl rekedt magyarokkal szemben. Mint megjegyzi, bezzeg annak idején, amikor mindenki a Vajdaságba járt át magának, családjának, barátjának, szomszédjának farmernadrágot meg vegetát vásárolni, annak örült, ha minél könnyebben, rövidebb úton, lehetőleg pár perc alatt és macera nélkül átjut a vámvizsgálaton.  Amikor alkalmazottjai véleményével szembesítjük, Molnár Róbert polgármester megjegyzi, semmiként nem jellemző a kübekháziak többségére a két közfoglalkoztatott álláspontja. „Több falugyűlést is szerveztünk, és az emberekkel megtárgyaltuk mindennek a színét is, meg a fonákját is. Egyértelmű, hogy sokkal több előnyünk származna, mint hátrányunk. Közbiztonsági szempontból településünk mindig is élenjáró volt. Én személy szerint nem tartok a határon túliaktól. Azzal, hogy a határnyitás után majd ellopnak egy-két tyúkot, nem hinném, hogy sokat változna az élet” – reménykedik a másfél ezres, rendkívül csinos település polgármestere. Molnár szerint Kübekháza különben soha nem lesz Röszke vagy Ártánd, itt mindössze napi háromszáz kisautó áthaladásával számolnak.

Csalódottság és jegelt álmok

Míg a vajdaságiakat a Trianon átkának megtörését jelentő öröm tölti el, a határ romániai oldalán élők körében nagy a csalódottság. Marossy Zoltán, aki Temes megyében több ízben is alprefektusi tisztséget töltött be, jól emlékszik, hogy a határnyitás már hosszú évek óta a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurórégió fórumának egyik főnapirendi pontja. Ennek ellenére Románia számára még mindig nem tűnik sietősnek az Európa felé való közeledés.

„Sokáig a schengeni kapuk megnyitásában reménykedtünk, és abban, hogy már nem is kell határátkelőt kialakítani, elég, ha ötven méterrel meghosszabbítjuk az aszfaltcsíkot. Most meg ott tartunk, hogy