Elfelejtett szucsávai szavazatgyűjtők – elodáznák a villanyoltást a bukovinai magyarok

Igaz, nekik sem a Madéfalváról és környékéről kirajzott ősökhöz, sem a meneküléshez nincs közük. Tőlük senki nem kérdezte meg, hogy életüket román környezetben szeretnék-e leélni. Egyszerűen csak jött az utasítás, és az egyetem elvégzését követő kihelyezés, amit csak kivételes és szerencsés esetben lehetett kicselezni.
Fura, de az RMDSZ létrehozása előtt a maroknyi szucsávai magyarság tagjai sem tudtak egymásról. Mindenki élte a maga gondterhelt életét, az emberek nem keresték egymás társaságát. Előfordult, hogy évtizedekig egyazon lépcsőházban laktak, de nem tudta egyik a másikról, hogy magyar. Amikor egymásra találtak, kiderült, mennyire hiányzik a közösség, az anyanyelv, a hagyományápolás. Sokaknak, de nem feltétlenül mindenkinek. Volt, aki évekkel ezelőtt szinte a semmiből jelent meg, aztán ahogy felbukkant egy ünnepi eseményen, ugyanúgy el is tűnt. Másnak meg a román párja is szívesen látogatja a magyar rendezvényeket. Embere válogatja…   

Választási matematika és illemtan

Igencsak érdekes története van a szucsávai magyarok politikai pályafutásának. A többi területi, megyei, városi vagy falusi szervezethez képest az itteni RMDSZ-t 13 éves késéssel hozták létre: 2003-ban egy orvosnő és egy vegyészmérnök, Hapenciuc Klára és Ladó Zoltán, az előbbi ukrán származású férjének javaslatára úgy döntött, itt az ideje „hivatalosítani a dolgokat”. Bár a jó humorú Ladó azt javasolta, hogy inkább valamiféle sportegyletbe szerveződjenek, és hagyják a politizálást, mert nem nekik való. „Az elején tényleg úgy tűnt, nem nekünk való. Elmentem a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésére, és az ott elmondottakból és történtekből nem értettem semmit” – idézi fel a tulipános láda megnyitásának pillanatát a doktornő. Azóta csaknem 18 év telt el, és a szucsávai RMDSZ – amely magába foglalja a szomszédos Botoșani megyeit is – nagykorúvá vált. Noha a tagság számát illetően a merítési lehetőségek meglehetősen szűkre szabottak, a szervezet mégis büszke lehet magára, mihelyt a magyarellenességéről elhíresült valamikori futballultra és temetőgyalázó, a parlamentbe került George Simion azért jelentette fel az RMDSZ-t, mert a párt „meglepően túl sok szavazatot” szerzett.

– replikázik Hapenciuc Klára tiszta vizet öntve a pohárba mindazok számára, akik nem tudják mire vélni a „regáti csodát”. Azt, hogy miként kerülhetett a tulipánra lényegesen több pecsét, mint az itt élő magyarok száma. Az RMDSZ képviselőházi listájára megyeszerte 612-en voksoltak, míg a szenátusira ennél is többen: 718-an. A keleti szomszéd, Botoșani is hozta a „formáját”: 322, illetve 424 szavazatot gyűjtött a kosárba.

– sorolja a tevékenységi naplót Ladó, aki a bukovinai székelyek fölött atyáskodó tábornokról elnevezett civilszervezet elnöke is egyben.
Istensegítsen, Fogadjistenen, Hadikfalván, Józseffalván és Andrásfalván mára teljesen elfogytak a székelyek. A magyar kormány az 1800-as évek végén, az 1900-as esztendők elején a nagyját „hazatelepítette”. A kevés, aki maradt, kihalt. Az egyetlen őshonos bukovinai magyar, akiről az RMDSZ-nél tudnak, a Fălticeni-ben élő Rozsnyai Gizella, akinek apai nagyanyja az elsőként, 1776-ban alapított Istensegítsben élt. A nyugalmazott testnevelő tanárnő Kolozsváron született, azonban a sors visszahívta (vagy küldte) elődei földjére.
„Mindössze 8,53-as átlaggal sikerült végeznem a főiskolát, ezért már csak Máramaros vagy Moldva valamelyik vidéki iskoláját választhattam. Mivel a máramarosiak részegeskedők hírében álltak, a moldvaiakról meg azt tudtuk, hogy vallásosak, inkább a Szucsáva megyei Bogdăneşti-et választottam” – meséli a tanárnő, aki 1977-ben került a kincses városból a bukovinai faluba.

Istensegítshez már nem sok minden köti, hiszen a nagyszülők rég elkerültek innen.
A temetőkben fellelhető piros–fehér–zöld szalaggal átkötött kis koszorúk jelzik, az Erdélyben vagy az anyaországban élő leszármazottak még vissza-visszajárnak az öt település valamelyikébe, de a szocializmus által Bukovinába vetett magyarokat nem keresik fel. Pedig nemcsak a felsorolt öt falu, hanem az Andrásfalva melletti Oszolj-domb, a Ráró-hegység, a Sólyom-kő vagy a Gura Humorului névadó folyója, a Hamar vize is jócskán rejteget magyar vonatkozású történelmi emlékeket.

Viszont ez mit sem változtat a közösség életén. A gyakorlat azt mutatja, hogy a választások utáni osztozkodásnál az RMDSZ-nek akkor sem jut, amikor jár – és mindez nem a román politikum miatt.
Hapenciuc Klára már besétált egyszer-kétszer saját pártjának csapdájába, amikor felső utasításra a kilátásba helyezett vezetői beosztások betöltésére komoly válogató és győzködő munkát végzett, ahhoz, hogy végül megtudja, a szucsávai tisztségeket bukaresti posztokra cserélte el az elnökség. Érthető módon minderről nem szívesen beszél, elvégre az ő arcáról égett a bőr.

Könnyebb magyarnak, mint románnak lenni

Beszélgetésünk közben régebbi fényképek kerülnek az asztalra. Bálok, egyházi és világi ünnepek, születésnapozások, kirándulások elevenednek fel a kifakult felvételekről. Ami feltűnő, hogy szinte mindenik fotóról életvidám arcok mosolyognak. Az elnöknő neveket és sorsokat sorol. Több személyről kiderül, azóta vagy hazaköltözött Erdélybe, vagy egyszerűen nem látta a magyarkodás értelmét. Van, aki a munkahelyi sértegetéseket szerette volna elkerülni, mást az utcai megjegyzések tántorítottak el. A „Romániában élsz, beszélj románul!” ukáz a valamikor többnemzetiségű, toleránsnak tartott Bukovinában is jó ideig a nemzetféltők kedvenc szlogenjének számított. Mint ahogy a történelem átírása is e kategóriába tartozik. Elég megállni és fejet hajtani a környék világháborús kegyhelyei előtt: szinte kivétel nélkül mindenik csak a második világégés során elhunyt hősök előtt állít emléket. A bő száz évvel ezelőtti nagy háborúról és áldozatairól teljesen megfeledkeztek. „Azok

– adja meg a választ Ladó Zoltán.
A városközpontban tetten érhető a történelemhamisítás gasztronómiai változata is: az ínycsiklandozó kürtőst erdélyi román kalácsként kínálják. E formában tényleg kulináris különlegességnek számít. Különben amikor megszólal a bukovinaiakban a büszkeség, és kikérik maguknak, hogy őket senki ne nevezze moldvaiaknak, merthogy térségük a monarchia országrészét képezte, a dualista korszakról egy szót sem említenek. Ilyenkor csak Mária Teréziát és az osztrákokat dicsőítik megfeledkezve a monarchia másik tagállamáról. Amely a Kárpátoknál éppen Bukovinával volt szomszédos.
Óhatatlanul adódik a kérdés: terhet jelent-e a kisebbségi kereszt viselése? A válasz egybehangzó: nem. Sőt. „Ha nincs gond a magyarságtudatoddal, ha vállalod az identitásodat, semmiként nem jelent gondot” – állítja Hapenciuc Klára. Aki az elmúlt pár évtized alatt soha nem kényszerült arra, hogy elhallgassa vagy letagadja eredetét. Rozsnyai Gizellát soha nem bántották etnikai hovatartozása miatt. Pedig férjhez menetele után is megőrizte lánynevét, így mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem román. „Legfeljebb az volt a gondom, hogy nem tudták helyesen kiejteni, leírni a nevemet” – mosolyodik el a nyugdíjba vonult tornatanárnő.
Ladó Zoltán egyenesen azt vallja: sokkal könnyebb magyarnak lenni, mint románnak. Mint meséli, az egyetemen még ki-kinevették hiányosabb nyelvtudása és jellegzetes akcentusa miatt. Mire befejezte a tanulmányait, annyira belejött a román nyelvű kommunikációba, hogy a dékán állást kínált a jászvásári mérnökin. Oktatói pályafutása addig tartott, amíg ráébredt: nála butább emberekből nehéz okosabbakat faragni. Nyugdíjas éveit kollégái román nyelvű szakdolgozatainak lektorálásával és javításával tölti. A Facebookon meg azokat a hőbörgő honfitársait javítja, akik nemcsak a magyarok, de még a saját történelmüket sem ismerik.

Ha nincs jövő, ki óvja a múltat?

A világjárvány senkinek nem tett jót, az első két hullám Szucsáván viszont egyenesen pusztított. Emberi áldozatot ugyan nem követelt az RMDSZ-esek sorából, viszont a szervezeti életet lebénította. Különben mivel lehetne magyarázni a székhelyen 2019 karácsonyára díszített kis műfenyő jelenlétét 2021 őszén? Most már nincs is értelme lebontani, viszont felmerül a kérdés: 2031 karácsonyára lesz-e ki újból felállítsa?
„A gond, hogy sem a városban, sem a környékén nincsenek magyar gyermekek. Az iskola, a társadalom egynyelvűségre törekedett, sajnos én sem tanítottam meg őket magyarul” – sajnálkozik a nyugalmazott vegyészmérnök. A Szucsávára nősült kutató annak idején attól tartott, hogy ha erőlteti, csemetéi akár megutálhatják apjuk nyelvét, és ezáltal a kultúráját, nemzetét. Csakhogy, ha az itt maradt magyarok leszármazottjai nem tanulták meg a nyelvet, más nem fogja beszélni. Szucsáva ugyanis nem az a város, amely egyetemistákat vagy vállalkozókat vonzana az ország másik szögletéből.

– jegyzi meg Hapencic Klára utalva a brit trónörökös ízlésére, igényszintjére, Erdély iránti vonzalmára. Nemhogy fiatal magyar családok nem telepednek le Szucsáván, még a helyi románok is jobbnak látják elhagyni a vidéket. A település egyszer már elveszítette fővárosi rangját. Mint ahogyan a monarchiáját is. Mindez nagyon régen történt, sebei mégsem gyógyultak be.