Csillagok útján – Benkő László és Mihály Tamás emlékére

Tízéves lehettem, amikor szüleim bakelitlemezei között keresgélve Honthy Hanna Csárdáskirálynője, Szécsi Pál violás slágerei, Poór Péter fekete vonata és Koós János zongorás kislánya között ráakadtam a Trombitás Frédire. Onnantól kezdve cipősdobozokon, nagymama lábosain, nejlonzacskóval lekötött korondi kancsókon ütöttem a Rettenetes emberek ritmusát, iskolába menet a Ha én szél lehetnék dallamát fütyörésztem. Felfedeztem a Zenét. Azt a fajtát, amit az elkövetkező évtizedekben szinte megállás nélkül hallgattam.
Az omegás Presser Gábor és Laux József (a szövegíró Adamis Annával) 1971-ben a hungáriás Barta Tamással és a Metróból kilépő Frenreisz Károllyal megalapította Magyarország első szupergruppját, a Locomotiv GT-t. Az Omega túlélte a törést, Hűtlen barátok című dalukban elbúcsúztak más utakra lépő társaiktól, és folytatták a Művet. A két együttes gyakorlatilag egy tőről fakadt, rajongóik válaszút előtt álltak. A mi kis zenei miliőnkben baráti társaságunk is kettévált: sokan esküdtek továbbra is a Benkő László által vezetett együttesre, mások – köztük jómagam is – inkább az intellektuálisabb, érzelmesebb Presser-féle LGT felé fordultak. Közben persze továbbra is hallgattam az Omega dalait. Igaz, nehezen békéltem meg Kóbor János kissé furcsa hangjával. Később ő is bevallotta, sosem készült énekesnek, de mivel a kezdetekben az Omega is angol nyelven zenélt, és ő tudott a legjobban angolul, kézenfekvő volt, hogy ő énekelje a dalokat. Somló Tamás tenorja, Presser basszusa, Karácsony János csengő hangja jobban feküdt nekem, így az LGT-sek táborát gyarapítottam. De az Omegának sem fordítottam hátat soha.
Bár

A múlt század 70-es éveinek közepén aztán beköszöntött az Omega „űrkorszaka”. Számunkra éppen jókor, hiszen a kamaszodás útján jártunk, amikor csillagközi utazásokról álmodtunk, és hittük, hogy az „idegenek itt járnak közöttünk.” Hatalmas élmény volt felfedezni gondolatainkat az Omega zenéjében, szövegeiben. Sejtelmünk sem volt például arról a turpisságról, hogy a Gammapolis és a Csillagok útján albumok szövegeinek nagy részét az Illés-, majd Fonográf-tag Bródy János írta. Mind az együttes, mind a szövegíró titoktartást esküdött, így aztán csak évtizedekkel később derült ki, hogy a lemezeken szereplő Várszegi név mögött tulajdonképpen a Tini becenevű „koszorús költő” rejtőzik. Ki gondolta volna, hogy az addig fákról, madarakról, színes ceruzákról regélő Bródy képes ráhangolódni egy teljesen más elvárásokat támasztó együttes zenéjére? Persze ez nekünk mindegy volt, írhatta volna akár a szomszédban lakó Hiricskó bácsi is, imádtuk ezeket az Omega-űrlemezeket szövegestől, zenéstől, borítóstól.

A csendes, visszahúzódó, komorabb Mihály Tamást (1947–2020) viszont az együttes „komoly zenészének” mondhatjuk, akinek apja zeneszerző, anyja brácsaművész volt. Az első, Angliában felvett Omega-album az ő hangján szólal meg, mivel Kóbor akkor nem tudott kiutazni a zenekarral.
A 2000-es évek elején rövidre sikeredett budapesti életem során véletlenül felfedeztem magamnak egy kiváló fagyizót a Váci utca közelében. Gelato volt a neve, a finom fagylaltot igencsak hozzáférhető áron árulták. Sok-sok évvel később, amikor Mihály Tamás 2014-ben megjelent Basszus! Omega! című könyvét olvastam, tudtam meg, hogy az üzlet tulajdonosa éppen az Omega basszusgitárosa volt. Ettől utólag még jobban esett az ott elfogyasztott tömérdek jégkrém.
Benkő Lászlót hetekkel ezelőtt már eltemette a bulvársajtó. Pedig akkor még tortát reggelizett családja körében a kórházi ágyon. Kissé jobban lett, de az elkerülhetetlen bekövetkezett. Halála után három nappal villámcsapásként érkezett a hír, hogy a basszusgitáros Mihály Tamás – akiről szinte senki sem tudta, hogy beteg – követte őt. A csillagok útján célhoz értek, és immár volt zenésztársaikkal, Somló Tamással és Laux Józseffel alakíthatnak égi zenekart. De életműveik a földön, körünkben élnek tovább. És ez „egy életre szól”…