Reményik Sándor, az ízig-vérig erdélyi költő

A kétszeres Baumgarten-díjas költő még megérte ugyan a második bécsi döntést, amelyet az általános euforikus hangulatban visszafogottan fogadott. Kántor Lajos megfogalmazásában „a nemzeti gyűlölködést érvelően elutasító Korszerűtlen – valójában nagyon is korszerű – versek az életpályát lezáró termés.”

Ahogyan Nagy Béla a sírnál mondott beszédében is megfogalmazta: a két világháború között, különösen az erdélyi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő költőt „az impériumváltás idején született, Végvári néven közölt versei, illetve a költészetét átható transzcendens érzület miatt a kommunista diktatúra idején a közismeretből méltatlanul száműztek”. Az ízig-vérig erdélyi költő rövid életének, negyedszázadnyi irodalmi munkásságának gyakran önpusztító útja a nemzetféltő és a magyar Erdély sorsáért aggódó versektől a Kós Károly által meghirdetett transzilvanista eszmeiségtől áthatott „korszerűtlen” versekig vezet – hangsúlyozta Nagy Béla.

Példaértékű élet

A kezdeti, már-már petőfies, harcias kiállás a magyar erdélyiségért néhány év múlva a megnyugvás és a megbékélés, a közös erdélyiség hangjává szelídül. A Végváriból Reményikké lett költőről így ír Babits Mihály: „egy halk, magányos, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember…, s ez ugyanaz a költő, aki páratlanul válságos években egy honfilázban égő ifjúság leghangosabb lelkesítője tudott lenni!”
Nagy Béla szerint Reményik Sándort joggal nevezhetjük a legerdélyibb költőnek, de ahogyan Babits is rámutatott, „a legsajátosabb erdélyi érzések akkor minden magyar érzései voltak.”
Beszédének befejezéseként a Reményik-kutató Gy. Szabó Bélát idézte, aki így emlékezett vissza barátjára és munkatársára:

Életművének ismerői szerint Reményik Sándort személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért és ebből az erőből kincsként születő verseiért tisztelték kortársai. A magyar lírában kevesen tudtak ennyire természetes hangon annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő.
Hazája elvesztése súlyos depresszióba ejtette Reményiket, a morfium csapdájába esett. Hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. A kor szintjének megfelelően elektrosokkal felérő inzulinsokkal kezelték. Egy ilyen alkalommal, 51 éves korában 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg.
Életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a 48-as szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.
A költő sírjánál tartott megemlékezésen áhítatot mondott Bibza Gábor esperes, Albert Júlia, Sinkó Kalló Katalin és Szőcs Judit a költő verseiből mondott el néhányat. Az emlékünnepség koszorúzással ért véget.