Nem könnyű az álom, nincs virágvasárnap

2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten, egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen. A mai fiatalok számára szinte ismeretlen életműve, noha nem is olyan régen még az olvasók és a színházi előadások közönsége falta szavait, drámáit határokon innen és túl is hatalmas sikerrel játszották. Sütő volt az, aki színdarabjaiban kimondta a mi fájdalmainkat is, méghozzá úgy, hogy sokszor a cenzúra sem vette észre a szavakba rejtett üzenetet.

A lócsiszár és a többiek

Színdarabjainak sikeres színrevitelében hatalmas érdeme van Harag György rendezőnek, akinek kolozsvári Sütő-trilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) az erdélyi magyar színháztörténet egyik jelentős állomása. A hetvenes években gyakorlatilag más erdélyi színház nem is vállalta a Sütő-drámák bemutatását, bár akkorra már Magyarországon bemutatták a Lócsiszárt és a Csillag a máglyánt, de például a Szuzai menyegzőnek Kolozsvárott volt az ősbemutatója 1981-ben. Bisztrai Mária, a színház akkori igazgatója később így vallott a trilógia színreviteléről Dehel Gábornak: „a legmagasabb szinten próbáltak meg lebeszélni bennünket… Makacsok voltunk, hazudtunk, csaltunk, félrevezettük a hatalmat, Kötő a fejével játszott – az enyémmel is –, amikor egyik vizionáláson a szinkrontolmács szerepében szándékosan félrefordította a veszélyesnek tűnő mondatokat”.

Kötő József, a színház akkori irodalmi titkára néhány éve a következőket mondta a Sütő-darabokkal kapcsolatban az Erdélyi Naplónak: „a Szuzai menyegző az asszimiláció kellős közepén az asszimilációról szólt, a szerző ez ellen emelte fel a szavát. Felterjesztettük, és kezdődött a nyomás: mondjon le róla a színház, vonja vissza a felterjesztést. Az nekik is kellemetlen volt, hogy felülről tiltsanak le, Sütőnek jelentős nemzetközi hírneve volt már. Azt válaszoltuk, mi nem vonjuk vissza, tiltsák le ők. Kijött a bizottság, amely jegyezgetett: ez a replika mehet, amaz nem, ezt kihúzzuk, azt átírjuk. Már senki sem ismerte ki magát a szövegen. A premier napján egy cenzor beült a meghuzigált szövegkönyvvel és szóról-szóra végigkövette az előadást. Átalakított szöveg került a színpadra, de úgy érzem, ma is vállalható. Alapvető ferdítés, ami más irányba vitte volna azt az üzenetet, amiért Sütő megírta a darabot, és amiért színpadra vittük, nem történt.”

A kolozsvári színház az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámát 1985-ben, a bemutató tizedik évfordulóján újította fel. „Már a készülődés óriási visszhangot váltott ki, és a végén szinte forradalom lett belőle. Botrány kerekedett már abból, hogy Sütő válaszlevelét a mi meghívásunkra a helyi lap az első oldalon közölte, ahol tudjuk, kizárólag ki szerepelhetett. Ránk küldték Hajdú Győzőt, a bizalmi embert, hogy intézkedjen, nehogy az előadásból baj legyen. Hajdú kitalálta, úgy jelezzük, hogy csak felújítása volt a darabnak, hogy az előadás végén sem Sütő András, sem Harag György nem megy ki a vastapsra. Olaj volt a tűzre: amikor nyolcadszor is meghajoltak a színészek, és ők ketten nem jelentek meg, a nézők skandálni kezdték a nevüket, majdnem elszabadult a pokol. Végül kiment Sütő és Harag, de ha betartjuk Hajdú Győző útmutatásait, nem tudom, mi lett volna ebből” – mesélte a 2015-ben elhunyt színháztörténész. A rendszerváltás után Sütő drámái lekerültek a színlapokról, valószínűleg a rendezők nehézkesnek és elavultnak találták tematikáját, nyelvezetét. „Úgy tudom, próbálkoztak velük a rendszerváltás után is, de mindig gyorsan lekerültek a műsorról, nem volt irántuk érdeklődés” – vélekedik Balázs Imre József.

Kritikai kiadás kellene

A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei. Bár műveiben és életében mindig azt hirdette, hogy az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket, és az ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején kíméletlenül bántalmazták, egyik szemét kiverték.

„Én magam két problémát látok, ami befolyásolta az utóéletét: az egyik a korai politikai szerepvállalása a berendezkedő kommunista hatalom oldalán, amellyel utólag nem nézett szembe eléggé kategorikusan. A hetvenes-nyolcvanas években művei révén váltott ki ebből valamit, hiszen akkor valóban hatalomkritikus dolgokat írt. A másik az írásainak átütő pátosza, amit a rendszerváltás utáni olvasó harsánynak érzékelt. Hasonló problémafelvetések kapcsán utólag mélyebbnek, pontosabbnak tűnik a kortársai közül Székely János életműve vagy Páskándi Géza hatvanas-hetvenes évekbeli korszaka” – osztotta meg lapunkkal véleményét Balázs Imre József kolozsvári irodalomtörténész.

Az iskolai tantervek nem írják elő kötelezően a műveket, a tanár dönti el, miből válogat. Viszont a 20. századi dráma benne van a tantervben, tehát választható lenne akár Sütő valamelyik alkotása is. Kékesi-Keresztes Lujza baróti magyartanár szerint azonban Sütő-dráma mellett kevesen döntenek. „Egyrészt azért, mert nincs idő több dráma megbeszélésére, másrészt azért, mert az abszurd drámát is ismerniük kell a diákoknak. Ezért a legtöbb tanár számára jobb választásnak tűnik például Örkény István Tóték című műve. Ha a tanárnak van ideje több drámát is tanítani – ami többnyire nincs –, akkor elemezhet Sütő-drámát is, de ez nem kötelező” – mondja a baróti tanárnő. Sütő drámáit alkalmasnak tartaná arra, hogy bizonyos etikai kérdéseket megbeszéljenek a diákokkal, így például a hatalomhoz való viszony tisztázását, a közösségi értékek fontosságát – vélekedik Kékesi-Keresztes Lujza.

A forradalom előtti generációk ismerték Sütő műveit, mert a probléma – amely felvetődött a műveiben – érdekelte őket, fontos volt számukra. A zsarnoki hatalommal szembeni tiltakozás akkor értékmentő volt, a tartásos értelmiségi szerepvállalása szükségszerű. Ma már azok az értékek, amelyek Sütő-műveiben központi értékként jelennek meg, nem fontosak. „A jelen értékválsága közepette a gondolkodó értelmiségi tiltakozása inkább a hallgatásban, az elvonulásban nyilvánul meg, nem a Sütő-drámák hőseihez hasonló szembeszegülésben” – hívja fel a figyelmet a baróti magyartanárnő.

„Egy mindent tartalmazó kritikai kiadás segítene, hogy olyan árnyalt képet alkothassunk róla, amely a tudományosság igényének is megfelel” – nyilatkozta Lázok János marosvásárhelyi irodalomtörténész.

A szobor várat magára

Sütő András volt Marosvá­sár­­hely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Szé­kely­udvarhelynek. 1992-ben Kossuth-díjat kapott. 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki. Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el marosvásárhelyi házán, Székelyudvarhelyen pedig mellszobrot állítottak emlékére.

Az előzetes elképzelések szerint Marosvásárhelyen 2011-re, az író halálának ötödik évfordulóján akartak szobrot avatni emlékére. Ám a Sütő-szobor mindmáig a tervezgetés fázisában van, mindig akad valamilyen nem várt esemény, ami miatt nem készülhet el. A Sütő András Baráti Társaság a családtagokkal is felvette a kapcsolatot szoborügyben, ők tanulmányozták, véleményezték a terveket, de előrelépés nem történt. Művészek, civilek tiltakoztak az igazságtalansággal szemben, de manapság már utalás sem történik a szobor felállítására. Az egyetlen jó hír, amellyel adózni tudunk Sütő András emlékének: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megvásárolta, felújította és rendben tartja az író pusztakamarási szülőházát.