Magyarország a muhi csata után

Nem jött segítség

Béla még 1241 elején a pápához fordult segítségért. 1241 nyarán III. Honorius ki is hirdette a keresztes hadjáratot. Kiáltványában jelezte: aki fegyvert fog Magyarország megmentésére, az ugyanolyan kedvezményeket kap, mintha a Szentföldön harcolna. A mongolok elleni keresztes háborúban való részvételre azonban senki nem vállalkozott. IV. Béla király követe, István püspök útján II. Frigyes császártól is segítséget kért. A magyar uralkodó a katonai segítségért cserébe felajánlotta Magyarországot hűbérállamul a német uralkodónak. Frigyes a hűbéri alárendeltséget elfogadta, de segítséget nem nyújtott, mivel a pápa ellen harcolt. Azt üzente: Béla gyűjtsön sereget, és várja be Konrád fiát, aki majd csatlakozni fog hozzá valamikor. A német-római császár segítsége azonban elmaradt.

IV. Béla közben a családjával Segesdre menekült, majd Zágrábban húzta meg magát.

A pecsétes királyi levél

A sajómelléki csatavesztés hírére Magyarország lakosságának nagy része megerősített helyekre, várakba, erdőségekbe, barlangokba húzódott vissza. Akkoriban még volt valami, amit úgy neveztek: sárrét. Ezek a mocsaras, ingoványos folyókhoz közeli lápok voltak, aminek gázlóit és járható ösvényeit csak a helyi emberek ismerték. Ezekre a helyekre vonultak vissza a magyarok, és elképedve hallották, hogy pecsétes királyi leveleket hordoznak körbe a bujdosók között, amelyben az állt: mindenki térjen vissza a lakhelyére, és kezdje meg a szokott munkáját, mert a király már úton van győzedelmes, nagy sereggel a tatárok kiverésére. A mongolok ugyanis a muhi pusztán elesett Miklós alkancellárnál királyi pecsétet találtak. Ezzel a pecsétes, hamis királyi levéllel akarták visszacsalogatni a magyar lakosságot, hogy újra vessenek és arassanak a tatárok számára. Egyes, népüket eláruló magyar urak, akik értettek a betűvetéshez, olvasni is tudtak, és ismerték a vidéket, járták a barlangokat, erdőket terjesztve Béla király hamis felhívását. A hamis, pecsétes királyi levelek terjesztőinek házaira lófarkas kopját tűztek ki, ami biztosította a sértetlenségüket. Az ő lányaikat, asszonyaikat nem erőszakolták meg a szemük láttára, nem fűzték rabszíjra és hajtották el őket, ha együttműködtek a tatárokkal. Nekik nem hordták el a vagyonukat, és nem gyújtották fel a házaikat.

Elkezdődtek a betakarítási munkák, vásárokat tartottak, és a források szerint a mongol vezetők – akik néha száz falunak is parancsoltak – pártatlan bíráskodást is folytattak. De közeledett az ősz, és a mezőgazdasági munkák befejeztével már sem a dolgos kezekre, sem az éhes szájakra nem volt szükségük a tatároknak.

Az ellenállás vize, a Duna

1241 tavaszára az ország nagy része, főként a sík területek, hamar tatár uralom alá kerültek, de a Dunántúl még tartotta magát. A Bélát üldöző csapatokat kivéve a mongolok nem tudtak vagy nem akartak átkelni a Dunán. Muhinál nem volt jelen a teljes magyar haderő. Igaz, az ütközetet a magyarok elveszítették, de nem semmisült meg teljesen a királyi hadsereg. Akik lekésték az összecsapást, kezdhették szervezni az ellenállást. Béla intézkedése alapján a megmaradt, bár a tatárokhoz képest kis létszámú haderőt vitéz Pál országbíró vezetése alatt a Buda–Komárom–Esztergom térségbe vonta össze. Ez a sereg megkezdte Magyarország kincseinek és fontos ereklyéinek kimenekítését, a lakosság menekítését és a fontosabb helységek megerősítését. IV. Béla király családját Klissza várába, a tengermellékre küldte, ő maga pedig, mint okiratai is jelzik, 1241. május 18-tól 1242. január 18-ig Zágrábba húzódott vissza, hogy közel legyen arra az esetre, ha az átkelés megindul.

A győzedelmes mongol sereg valamilyen okból arra várt, hogy a Duna befagyjon, mert sem átúsztatni nem tudott a folyón, sem pedig hidat verni azon. Pál vitéz és emberei pedig bőszen törték a jeget a budai körzetben, hogy nehezítsék a tatárok dolgát. De mintha Isten a magyarok ellen lett volna, roppant kemény, évtizedek óta nem látott tél következett.

A tatárok először barmokat hajtottak a Duna jegére, hogy meggyőződjenek annak vastagságáról, majd napokig várakoztak. Amikor látták, hogy a magyarok a túlpartról kilovagolnak, és behajtják az állatokat, akkor kezdték meg az átkelést. Batu kánnak két fő célpontja volt: Esztergom és Székesfehérvár elfoglalása, valamint Béla király fogságba ejtése. Az erődítmények óriási veszteségek árán, de magyar kézen maradtak. Béla király Zágrábból Spalatóba, majd onnan Trauba és Trogirba menekült. Subics István, a Zrínyiek őse itt nyújtott védelmet a tatárok elől menekülő királyi családnak. Itt, Dalmáciában született meg a viszontagságos út után Árpád-házi Szent Margit, akit Béla király és hitvese, Mária az Istennek ajánlottak fel, ha Magyarország megmarad, és a tatárok kivonulnak az országból.

A mongolok kivonulása

1241 nyarára a mongolok az egész Dunától északra és keletre lévő országrészt elfoglalták. Csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, ahol hatalmas mészárlást rendeztek. Közben a Kádán, Büdzsek és Borundaj mongol vezérek által irányított tatár csapategységek sorra vették be Erdély várait, pl. Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot.

A tatár hadak 1242 tavaszára a Dunakanyarban vonták össze az erőiket, és a királyi család üldözését is hamarosan beszüntették. Batu kán kivonulási hadparancsa három szakaszban zajlott le. A valószínűleg Szübötej vezette oszlop északkeleti irányban Erdélyen át minden zugot, barlangot átkutatva hagyta el Magyarországot. Batu kán a fősereggel a Duna vonalán dél felé ment, ahol később csatlakozott hozzá Kadán „királykutató” seregrésze.

Batu kán, a nagy Temüdzsin unokája, Ögödej nagykán halála miatt kánválasztásra indult haza Karakorumba. A mongolok kivonták az erőiket Magyarországról.

(folytatjuk)