Két király egy országban

A Béla herceg pártján álló, s további birtokokra vágyó főurak abban reménykedtek, hogy az ifjú király mihelyt elfoglalja trónját, hálás lesz a neki nyújtott támogatásért, és növelni fogja birtokaikat.

Az apa és fia közötti ellentétek

Az Aranybulla kiadása idején Béla tizenhat éves volt. Kortársai koraérett és határozott ifjúnak jellemezték. Környezete céltudatos embernek ismerte, aki „ha valamit magában föltett, attól el nem állt.” Hozzászokott ahhoz, hogy akaratát minden áron keresztülviszi. Féltékeny volt Kálmán öccsére, akit Halicsban valóságos kiskirályként és apja helytartójaként tiszteltek, őt pedig apja nem engedte a hatalom közelébe. Annak ellenére, hogy már nyolcéves gyermekként megkoronáztatta, s neki adta a déli, délnyugati magyar és szlovén megyéket, Horvátországot és Dalmáciát, apja mégis távol tartotta őt a királyi hatalom gyakorlásától. Az ifjú trónörökös azonban minden áron uralkodni akart, miközben apja be akarta bizonyítani fiának, hogy Magyarországon ő kormányoz.

Az Aranybulla kibocsátása után néhány héttel mozgalom indult Béla trónra emelése érdekében. II. András III. Honorius pápához fordult segítségért, aki a király panaszára közbelépett, és 1222 júliusában a magyar főpapokhoz intézett levelében elítélte a jog ellen támadó törekvést. A főpapokat az ifjabb király trónra emelésének kísérletével foglalkozó hazai és külföldi cselszövők kiközösítésére utasította, mert a királyt fia megkoronáztatásakor „nem az a szándék vezette, hogy életében más uralkodjék országában, hanem az, hogy országát a válságoktól megóvja, és nyugalmáról célszerűen gondoskodjék”.

1222-ben apja utasítására Béla elbocsátotta feleségét, Lasz­karisz Máriát. A pápa közbenjárására végül István zágrábi püspök békítette ki a királyokat, aki közbenjárásáért Bélától kiterjedt birtokot kapott jutalmul. A kibékülés azonban nem volt tartós, mert a király újból összeveszett fiával, aki 1223 őszén a pápa parancsára visszavette nejét és együtt menekültek az osztrák VI. Lipóthoz. II. András udvari cselszövők tanácsainak engedve politikai érdekből kényszeríttette válásra fiát, mert úgy vélte, jobb lenne egy előkelőbb uralkodóházból való feleséget keríteni számára. András Ausztriába űzte el a nőt, de Béla ekkor nyíltan fellázadt apja ellen, s maga is Ausztriába ment.

Béla hatalmának megszilárdulása

Magyarországnak mintegy negyed részét felölelő tartományában Béla teljes királyi hatalommal uralkodott. Kormányzását a megfontoltság, a kötelességtudás és a realitásokkal aggodalmasan számoló konzervativizmus jellemezte. Jellemének alakulására nagy hatással voltak gyermekkorának fájdalmas élményei. Alig hétesztendős korában anyját, Gertrudot az összeesküvők szeme láttára gyilkolták meg. Az apai szeretetet sohasem érezte, ugyanis András féltékeny volt fiára. Nem tudta elfeledni, hogy egyes főurak Bélát támogatják, s félt, hogy fia vetélytársként lép fel törvényes királyával szemben.

A szentföldi hadjárata idején – nehogy távollétében trónkövetelőül léphessen elő –, Bélát András sógora, Bertold érsek családja krajnai várában tartotta őrizetben. Béla felháborodással szemlélte, miként fogadja apja belső bizalmasai közé anyja életben maradt gyilkosait, s ezért teljesen elfordult apjától, és vele folytatott küzdelmének vezérgondolata III. Béla királyi hatalmának helyreállítása volt.

Hazatérése után néhány hónapig Béla figyelmét a dalmáciai zavargások foglalták le, de 1225 tavaszán megkísérelte a régi királyi hatalom helyreállítására irányuló törekvéseinek érvényesítését, a királyi gazdaságok megfogyatkozott javainak visszaszerzését. András nem egyezett bele az örökadományok visszavételébe, s királyi esküjére hivatkozott, amely őt a megadományozottakkal szemben kötelezte. Béla elutasította András érveit, s a Szentszékhez fordult tanácsért. III. Honorius pápa neki adott igazat, mert „az elidegenítéseket a király országa kárára és a királyi méltóság ellenére tette.” A pápa levelet intézett a királyhoz, „hogy az elidegenítéseket igyekezzék érvényteleníteni, habár azok visszavonhatatlanságát esküvel ígérte is, mert koronázáskor megesküdött, hogy királysága jogait és a korona méltóságát sértetlenül meg fogja őrizni, s így a második esküje az elsővel, a fontosabbal állván ellentétben, érvényes nem lehet”.

Béla, Erdély hercege

II. András úgy próbálta fiát lecsitítani, hogy 1226-ban rábízta Erdély kormányzását, arra gondolva, hogy új tartományának ügyei, s a helyi gondok megoldása majd lekötik figyelmét. Mialatt Béla új tartományában munkálkodott, apja kihasználta az alkalmat, és visszatért a régi kormányrendszerhez. Az ifjú király megdöbbenéssel értesült a váratlan fordulatról, és 1228 második felében fegyveres sereg kíséretében apja látogatására érkezett, amelynek nyomán Béla álláspontja diadalt aratott:

A közhatározat Bánkot és a két Simont felségsértéssel elkövetett bűnében marasztalta el. Noha nagyobb büntetést érdemeltek volna, mindhármukat összes birtokaik elvesztésére ítélte. Elkobzott vagyonukból a királyi családhoz hűséggel ragaszkodó urak részesültek. Ezt követően Andrásnak fiával szembeni magatartása is megváltozott, aki saját felségjogainak fenntartása mellett egész Magyarország kormányzásával bízta meg Bélát, és felhatalmazást adott „a hasztalanul és fölöslegesen eladományozott” királyi javak visszaszerzésére, a váruradalmak átszervezésére és 1229-ben Halics vezetését is neki engedte át. A hatalom néhány évre még apja életében Béla kezébe került. A zágrábi káptalan egyik oklevele szerint „András volt a nagy király, de Béla fia kormányozta Magyarország királyságát, és Kálmán bírta az egész Szlavónia hercegségét.”

IV. Béla uralkodásának kezdete

Bélát 1235. október 14-én Székesfehérvárott másodízben is megkoronázták Magyarország királyává az általa átépíttetett Szent Péter és Pál templomban, amelyet Géza fejedelem alapított 972-ben. A koronázó főpap Róbert esztergomi érsek volt.

Főleg az apja által adományozott örökadományok visszavételével akarta saját hatalmát erősíteni, s a főurak erejét gyengíteni. Apja halála utáni tervei végrehajtása érdekében IV. Béla királyi földbírákat küldött valamennyi vármegyébe, akik a kapott utasítások értelmében igyekeztek rendet teremteni. Nem volt könnyű dolguk, különösen ott, ahol megbomlott a birtoklás régi rendje. A király határozott fellépése nagy elégedetlenséget váltott ki, s maga a pápa is tiltakozó levelet írt IV. Bélának, s külön Kálmán hercegnek, hátha jobb belátásra bírja bátyját. A király nem rettent vissza, mivel apja, II. András hosszú uralkodása alatt rengeteg indulat munkálkodott benne. Trónra lépését követően szigorúan megbüntette apja tanácsadóit, elkobozta birtokaikat, s megvakíttatta Ampodfia Dénes nádort, akit kormányzatának tévedéseiért és bűneiért sújtott.

A vár- és udvarnokszervezet bomlásának megállítása érdekében összeíratta mindazt, ami megmaradt belőle, és a birtokállomány növelésére intézkedett a korábbi birtokjogok felülvizsgálatáért. Úgy érezte, elérkezett az idő, hogy megmutassa, ki az igazi úr az országban. A Heltai Krónika így ír a kialakult helyzetről: „a nemes uraim elhitték vala magokat és ugyan egy szerben (= egy sorban) akarnak vala ülni a királlyal. Valahol a királyi gyűlésben leül vala, hogy tanácsot tartana országával, ottan az uraim is a király mellé teszik vala székeket, és leülvén, úgy diktálnak vala. Béla király kedig (= pedig) mind kihordatá a székeket és a tűzbe hányatá, és olyan törvényt ada ki, hogy a tanácsba senki ne ülne le, hanem csak a király, a fejedelmek és érsekek és a püspekek. Ezt nehezen szenvedék el uraim.”

IV. Béla új rendelete szerint a világi uraknak állva kellett részt venniük a tanács ülésein. Elrendelte azt is, hogy a nemeseknek minden ügyükben írásbeli kérvényt, petíciót kell benyújtaniuk az országbírói hivatalhoz, és a tanács elé csak a fontosabb ügyek kerültek. A király szinte „diktatórikus” stílusa látszólag megszilárdította az uralkodó tekintélyét, a királyi hatalmat, viszont ezzel elidegenítette magától a nemesség nagy részét és komoly társadalmi feszültséget idézett elő. Ennek káros következményei akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor az országot óriási veszedelem, a tatárjárás fenyegette.

(folytatjuk)