Bethlen Gábor, a hatalmát megszilárdító erdélyi fejedelem

Őt október 23-án nagy ünnepélyességgel, minden rend üdvözlő éljenzése közepette a székesegyházba vezették…”

Demény Lajos leírása a fejedelemről

Demény Lajos történész így jellemezte Bethlen Gábort: „1613. október 23-án Erdély fejedelme lett az a férfiú, akit a történetírás joggal sorol történelmünk párját ritkító személyiségei közé. Bethlen Gábor betöltötte a harminchárom évet, amikor a fejedelmi hatalmat kezébe ragadta. Háta mögött nem az itthoni vagy külföldi magas iskolákban elsajátított tudás, hanem a küzdelmes és viszontagságos élet iskolájában szerzett tapasztalat állott. Megkóstolta a bujdosás keserű kenyerét, s ezért annál inkább ragaszkodott hazájához. A hadviselés művészetét sem a könyvekből tanulta, hanem inkább a 15 éves háborúból, a Bocskai vezette szabadságharcból s Erdély viszontagságainak megannyi csatát, ütközetet kínáló sorsfordulásaiból.

Egyéni sorsa sem kényeztette el, hiszen a korai árvaság és házasságából született két gyerekének elvesztése jutott neki osztályrészül. Csodálkozzunk rajta ezek után, hogy kortársai a következő jelzőkkel ecsetelték: óvatos, ravasz, józan és ábrándozó, ruganyos és rugalmas, meggyőződéses de nem elfogult kálvinista. Fáradságot és csüggedést nem ismer, képes mindent konokul újrakezdeni, támadással és visszavágással védekezik, önérzetes, de nem nagyzoló, esze éles, mint a kard éle, bátor, merész, de számító, elszánt, sőt konok, de nem erőszakos. Szemére veti ellenfeleinek a hazugságot, de a diplomáciában és politikában maga sem veti meg a félrevezetést vagy nyílt hamisságot. Természetében nem fösvény ugyan, de mindenről pontos elszámolást követel, korának fiaként eszme- és cselekedetvilágában él és tevékenykedik. A családi életben roppant gyöngéd, tisztségviselőivel szemben szigorú, de sohasem veszíti el humorérzékét. Kitűnő tollforgató, anyanyelvünk képletes kifejezések sokaságával csillog pennáján, jó emberismerő és méltányolja a hű és pontos szolgálatot.”

Felszámolta a Báthory Gábor szülte szembenállást

Uralkodása kezdetén burkolt rendi ellenállással kellett szembenéznie. Erdély rendjei a fejedelem megválasztása után törvénybe foglalták az uralkodóval való­ szembenállás jogát. Felhatalmaztak egyes testületeket, illetve személyeket – a „kolcsos” városokat, a fejedelmi tanácsot, a „székely- és egyéb” kapitányokat –, hogy az esküszegő fejedelemmel szemben ellenállást szervezzenek. Erdély rendjei a törvényesen kiadott régi privilégiumaikat akarták megerősíteni.
A szász városok külön megfogalmazták a fejedelmi hatalommal való szembenálláshoz való jogukat. Ellenállásuk fő oka abban rejlett, hogy tudták: Bethlen nem fogja tisztelni azt az ősi kiváltságukat, amelynek értelmében még a fejedelem is csupán a városi tanács beleegyezésével tartózkodhat szász városokban. A szászokat zavarta, hogy Bethlen uralkodása kezdetén nem adta vissza a Báthory Gábor fejedelemsége idején eltulajdonított Szeben városát.

Bethlen tehát igen ellentmondásos helyzetbe került. Bár ő szervezte meg Báthori eltávolítását, nem úgy ünnepelték, mint szabadítót, hanem neki kellett a fejedelemségre alkalmatlan előd tetteinek következményeit elviselnie. Az új fejedelem azonban nem erőszakkal törte meg az ellenzékieskedést, hanem kiváló diplomáciával.

Az ellenszegülő szászok

A legnehezebb a szászokkal való viszony rendezése volt. A szász rendek nem voltak hajlandóak hűségesküt tenni az új fejedelemnek. 1613 decemberében a szász városok szövetséget kötöttek egymással, és minden engedelmességet megtagadtak addig, amíg Szeben ősi kiváltságait tiszteletben nem tartja a fejedelem. Bethlen ezt nem erőszakkal viszonozta. Előbb csupán fejedelemsége első telére kérte a várostól maga és kísérete befogadását. Minthogy Szeben ennek ellene szegült, tovább nem erőltette. 1614. február 17-én visszabocsátotta a szász universitásnak a várost, és másnap maga is távozott a szász településről. A szászokat azonban nem tudta kiengesztelni. Amikor országgyűlését egy másik szász városba, Segesvárra hívta össze, az ottani tanács megtagadta a rendek befogadását. Hosszas tárgyalások után Bethlen végül Medgyesen szervezte meg az országgyűlést. Itt a fejedelem a három náció uniójának működését szerette volna szabályozni. A szászok a javaslattól elzárkóztak. Nem voltak hajlandóak beleegyezni abba, hogy veszély esetén a magyarokat és a székelyeket falaik közé engedjék, és nem akarták elfogadni a három nemzet közös pénztárának a felállításáról szóló javaslatát sem. A fejedelem nem erőszakoskodott.

Az országgyűlés meggyengítése

Bethlen csak látszólag hátrált meg, a valóságban nem adta fel. Ő nem a rendi kiváltságok visszaszorításában volt érdekelt, hanem saját hatalma és a rendek egymáshoz viszonyított arányán kívánt változtatni. Szándékának megfelelt, ha a rendek háborgatása nélkül növelheti fejedelmi hatalmát.

Két ponton változtatta meg az uralkodás mecha­nizmusát. Az országgyűlés jogköreit minimálisra csökkentette, másrészt anyagilag függetlenítette magát a rendi erőforrásoktól. Ezzel megszüntetett minden rendi ellenőrzést a fejedelmi hatalom felett.
Az erdélyi országgyűlés legfeltűnőbb változása annak összetételében figyelhető meg. Míg a királyi Magyarországon a 16. század végére kialakult az uralkodó osztály köre, amelynek tagjai rendszeresen részt vettek az ország­gyűlés munkájában, Erdélyben ez alig észlelhető. A királyságban az 1608-as törvényekkel megerősített régi szokásjog szerint a kijelölt katolikus főpapok mellett a mágnások rendjének minden felnőtt férfi tagja gyakorolta a személyes megjelenés jogát, választott résztvevők pedig a megyék és a városok képviselői voltak. De meghívót kaptak egyes országos tisztségviselők is.
Ezzel szemben az erdélyi ország­gyűlésekre a többséget a fejedelem rendelte ki. A 16. század végére kialakult ugyan az uralkodói elit, amelynek soraiból néha hívtak az országgyűlésre résztvevőket, de az előkelő családoknak ez a köre távol állt még attól, hogy a magyarországi mágnások rendjéhez hasonlóan működjék. Az erdélyi országgyűléseken a fejedelem által kiválasztottak mellett az általa kinevezett tanácsurak, a fejedelmi tábla bírái és a tisztviselők, valamint a székely és a magyar törvényhatóságok főtisztjei, a szász és magyar városok képviselői alkották az ország­gyűlés tagjait. Mivel a fejedelem tetszé­sétől függött a városok képviselőinek meghívása, az uralkodó a hozzá lojális városvezetőket és városokat hívta meg a diétára.

Másrészt egyre szűkebbre fogta az országgyűlési tárgyalásokon részt vevők körét. 1615 májusában hatvanketten tanácskoztak az országgyűlésen, kilenc évvel később, 1624 júliusában már csak harminckét résztvevője volt a diétának. 1615-ben tizennégyen voltak a városiak képviselői, kilenc esztendő múlva már csak nyolcan.

(folytatjuk)