Phuketen a cunami után. A helybéliek heteken át dolgoztak, amíg az utcákat eltakarították a víz hordalékától
Fotó: Somogyi Zsolt
A közelmúlt indonéziai kataklizmája nyomán ismét reflektorfénybe került a 2004-es szökőár, amelyre idén emlékezünk tizenöt év távlatából. Somogyi Zsolt Phuket szigetén élte át a katasztrófát, s nyomasztó élményei megváltoztatták életét. Erről egy 2005 februárjában forgatott dokumentumfilmben beszélt.
2019. április 30., 18:502019. április 30., 18:50
2019. április 30., 19:112019. április 30., 19:11
Az ezredfordulón kezdtünk rendszeresen Thaiföldre utazni, s nagyon megszerettük az országot. Feleségem masszázsterapeutaként dolgozik, így úti céljaink között szerepelt, hogy a thai-masszást mélyebben tanulmányozhassa. Stockholmból Bangkokon keresztül érkeztünk Chiang Maiba, a remek természeti adottságú, de elhanyagolt városba. Festői településre csöppentünk, az emberek kedvesek voltak, az utcákon éltek és dolgoztak, az éjszakai bazár hangulata is megfogott. A városmag több ezer éves hagyományt őriz, megmaradt falai a múltba repítettek vissza.
Első gondolatunk nem volt túl pozitív, sőt sokkolt is. Mit is keresünk mi itt? – tettük fel a kérdést. De elhatároztuk, nem adjuk fel, s megpróbálunk az őshonosok fejével gondolkozni, s ezután valóban otthon éreztük magunkat. Amennyiben megértjük különös életmódjukat és a „nem tesz semmit, úgyis megoldódik” filozófiájukat, akkor részévé válhatunk mindennapjaiknak, és felfedezhetjük magunknak a varázslatos országot.
Megismertük a thai gondolkodásmódot, életüket, családokat látogattunk, a hétvégeken együtt kirándultunk. Egyszerű bungalóban laktunk, ahol mindig jutott nekünk egy tányér rizs, s sértésnek vették, ha fizetni akartunk.
Igen, az ország megosztott, a mélyszegénység s az elképzelhetetlen gazdagság egyszerre van jelen. Ezt az ellentétet lakosai büszkeséggel, méltósággal élik meg. A thai turizmus meghatározó az ország életében, s a lakosok nagyon szeretik a külföldieket, jóllehet a thaiaknak van egy csúnya szavuk is ránk, a „farang”, amivel – nem túl kedvesen – az egykori francia hódítókat nevezték.
Árnyak is nehezítik az ország pozitív megítélését. Itt kell említeni a szexturizmust, s jóllehet az ország kormánya jelentős erőfeszítéseket tesz megfékezésére, mégis rossz fényt vet az idegenforgalomra. Úgy vélem, e devianciának nem a thaiak, hanem mi európaiak és amerikaiak vagyunk az igazi vétkesei. A kereslet óriási, s ez kihat a kínálatra is. Viszont az egyszerű ember hozzáállása is elgondolkoztató: nem ítélik el a magukat árusító lányokat és fiúkat, mivel ők e szennyből tartják el a családjukat.
Egy halászkikötő látképe a természeti katasztrófa után. A legtöbb halászhajót és csónakot a szökőár tette tönkre
Fotó: Somogyi Zsolt
A vallási alapokat gyerekkorban megkapják, a szerzetesek és a családok kapcsolata szoros. A szerzetesek nagy ólomedényeikkel hajnalban bekopognak a házakba az adomány reményében. A családok ösztönzik is fiaikat, hogy életük egy részét töltsék templomokban, s dolgozzanak, tanuljanak a szent falak között.
A karácsonyt Phuket szigetén töltöttük, templomba ugyan nem jutottunk el, de egy imával emlékeztünk az ünnepre, s a Mennyből az angyalt is elénekeltük. Másnap egy utókarácsonyra mentünk be a városba, s hazatérve fiunk lelkére kötöttük: másnap hagyjon minket pihenni. Csodálkoztunk, amikor fél tízkor feltépte az ajtót, hogy „autók és motorbiciklik úszkálnak a parton”. Úgy sejtettem, hogy magányos, s együtt akar reggelizni velünk, de azért álmosan kivánszorogtam, s meglepődtem a látottakon. Azt hittem, valami eső eshetett, de erre nem utaltak nyomok.Mégis izgattak a látottak, fogtuk a kamerát, lementünk, s megállapítottuk, hogy másfél méteres víz áll az utcákon. Riasztónak találtuk a jelenséget, de akkor még nem aggódtunk: amilyen gyorsan jött az ár, ugyanolyan tempóban vissza is vonult. Lesétáltunk a tengerpartra, s feleségem még visszament a cigarettájáért. Ez volt az utolsó alkalom, hogy veszekedtem vele a bagózásért, mert minden bizonnyal e szenvedélye mentette meg. Mi folytattuk utunkat a parton, s láttuk, hogy a víz messze visszahúzódik. Tudat alatt elgondolkoztam, hogy e nagymérvű vízszintcsökkenés nem természetes, s a megszokott szint hamarosan helyreáll. Jött is bizony az áradat, s a 150 méteres partszakaszt tíz másodperc alatt hömpölyögte végig.
Vagy negyvenen kavarogtunk az infernóban, s végül találtunk egy tűzlépcsőt, amin felmehettünk a szállásunk tetejére, ahonnan biztonságban szemlélhettük a pusztítást. Romokban hevert minden, de szerencsénk volt, a mi partszakaszunkon „csak” nyolcan vesztették életüket.
A helyzetünket nehezítette az információ teljes hiánya, és a dezinformáció.
Felröppent a hír, hogy érkezik még egy harmadik szökőár harminc, esetleg hetvenméteres hullámmal. E teljes bizonytalanságban ült több száz ember a szálloda mögötti hegyoldalban, ahova szerencsénkre feljutottunk. Közben érkeztek a hírek a helyi lakosoktól, amiket szintén nem tudtunk értelmezni. Sok thai kiválóan beszél angolul, de legtöbbjük szókincse erősen szegényes. „Khao Lak very bad, Phi Phi island very bad” – mondogatták, s jóllehet a bajt éreztük, annak mértékét viszont csak sejthettük. Otthonról sem kaptunk híreket, hiszen Európában akkor kezdtek csak ébredezni, s csak megállapítani tudták a tragédia tényét. A telefonok nem működtek, később az SMS rendszer viszont beindult. Nehéz döntésem volt, hogy éjszakára vissza mertünk menni a kis panziónkba, amelyet nem érintett a katasztrófa.
Somogyi Zsolt feleségével együtt szerencsésen megmenekült a szökőár elől
Egy megható dologra emlékszem, amikor sokadmagunkban felrohantunk a hegyoldalra egy szál fürdőruhában, s együtt menekültünk a helyi lakosokkal. Szívderítő volt, hogy mindenki segített mindenkinek, mások gyerekeiről gondoskodott: vizet, sérülteket cipeltek. A thaiak a maguk módján önzetlenül próbáltak rólunk gondoskodni. Ez hihetetlennek tűnt, a szállodájuk romokban hevert, de azért lementek öt üveg vízért. A Katathani szálloda főszakácsa a romok alól fagylaltos tégelyeket szedett össze, s hozott fel a dombra. Neorealista filmbe illett, ahogy a pusztulás felett a negyvenfokos hőségben fagylaltot majszoltunk.
Kicsit magunkhoz tértünk, és
Patong Beach település pedig – ahol az előző esténket töltöttük – egyszerűen eltűnt. Ekkor rádöbbentünk: a vakációnknak vége! Eldöntöttük, nem utazunk azonnal haza. Ez amúgy is nehéz lett volna, mert a phuketi repülőtér csak segélyszállítmányokat fogadott. A maradásra más késztetett: mi olyan sok segítséget kaptunk a nehéz órákban, hogy kötelességünknek éreztük a viszonzását. Sokan bolyongtak tébolyultként, mindenüket, hozzátartozójukat keresték, segélyt a kormányuktól nem várhattak; tízezrek váltak földönfutókká. A halászok ugyan kaptak valami gyorssegélyt, mintegy 20 ezer forintnyi összegben, de ez semmire nem volt elég, hiszen nekik hajóra lett volna szükségük. Így ottlétünkkel enyhíthettünk némileg sorsukon.
Volt időm a tépelődésre, az életemet is végiggondolhattam. A sors nekem fényes karriert adott, komoly nemzetközi sikerekkel büszkélkedhettem, vállalatokat építhettem, embereknek segíthettem. Sokat dolgoztam rendszerszervezőként is.
Hamarosan átvittek minket a katasztrófa központba, amit a thai kormány és a rendőrség állított fel sebtében a városházán. Nem voltunk egyedül a segítésben, rengeteg ember rohangált fel s alá, de meglehetősen fejetlenül. Ezt látva egy ausztrál, egy angol és egy holland úrral leültünk beszélgetni. Elhatároztuk, hogy önkéntes csoportot szervezünk. A rendőrtől kértünk asztalt, lámpát, számítógépet, s munkához láttunk. Listákat állítottunk össze a sebesültekről, a halottakról és a túlélőkről. Másnap felvittek minket Khao Lakhra, a híres templomukba, ahol ideiglenesen a halottakat gyűjtötték össze. A DNS-vizsgálat előkészítésében s az elhunytak fotóazonosításának megszervezésében számítottak ránk. Ötvenfokos melegben dzsippel keltünk útra, s az úton mindenütt a pusztítással találkoztunk. Khao Lakh szenvedett legtöbbet az ártól, a látottakat nem lehet leírni. Felkészültünk a halottak látványára, de a pokol bugyrai tárultak fel előttünk. Az egyik templomban kétezer holttestet őriztek a földre fektetve vagy jutazsákban. Ez már a negyedik napon történt, a nagy melegben a testek a felismerhetetlenségig eltorzultak.
A humanitárius segélyek sorsa is izgatott. Az első napokban senkihez semmi nem jutott el: az infrastruktúra nem működött. A thai tengerészet, a Pang Nan-i támaszpont, amely kivehette részét a mentésben, nagy károkat szenvedett. Helikopterről láttam, ahogy egy 85 méteres hadihajót a hullám a parttól két és fél kilométerre a dzsungelben rakott le.
Khao Lakh gyásza: napokba telt, amíg az egészségügyi csapat minden holttestet megtalált
Fotó: Somogyi Zsolt
Másnap-harmadnap megérkeztek az első szállítmányok. Sok csomagból kabátok, pufajkák kerültek elő, ami a nyári forróságban a teljes szervezetlenséget mutatta. Az első vízszállítmány Izlandból érkezett végre, az ivóvíz életmentő volt a kataklizma után. Az emberi szeretet hál’ Istennek nem halt ki belőlünk, amit ott tapasztaltunk, az csodálattal töltött el. Az európaiakat a második világháború óta talán még nem egységesítette úgy egy konfliktus, mint a katasztrófa. A thai és az európai emberek is közelebb kerültek egymáshoz, mi „farangok” eddig csak bevételi forrást jelentettünk nekik, a nehéz napokban új oldalunkról ismertek meg minket. A helyi önkéntesekkel együtt cipeltük a holttesteket, a vizet hordtuk, minden „mocskos munkából” is kivettük részünket.
Tanulság számomra, hogy
A mai napig gondolkodunk megválaszolhatatlan kérdéseken feleségemmel és fiammal. Mi Khao Lakra, egy szép szállóba terveztük a vakációt. A város luxusnyaralóiról ismert, gazdag menedzserek, politikusok választották pihenőhelyül. A vízben álló bungalókban üvegpadlón lehetett vizsgálni a víz alatti életet, ez maga volt az éden. Mint említettem, a város teljes egészében a cunami martalékává vált. Viszont búvárkodunk, s gyakran megfordulunk Dél-Thaiföldön a világ egyik legszebb búvárparadicsomában, így inkább barátaink közelségét, s Phuketet választottuk. Egy elegáns hotelbe, a Katathaniba foglaltunk helyet, de barátaink biztatására végül egy kis panzióban szálltunk meg, amelyet a cunami ideje alatt pont a Katathani épülete védett meg.
A tragédia magánéletemre is kedvező hatással volt, túléltük az árt, és… sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. A nagyfiam, aki nem tudott velünk jönni, nagyon bánta, hogy nem volt ott a nehéz órákban. Amikor a stockholmi repülőtérre érkeztünk, a kislányom és a nagyfiam ölelése, a könnycsepp a szemükben mindenért kárpótolt. A kisebbik fiam iskolájának hozzáállása is példás volt, a pedagógusok már kerestettek minket Thaiföldön, és felkészültek fiam fogadására. Tanárok és a kurátorok visszafogottan meséltették el vele a történteket úgy, hogy – ugyan ő volt a középpontban, de – ezt nem éreztették vele. Eszembe jutott, hány ezer árva thai, Sri Lanka-i gyereknek nem volt kurátora és szociális hálója, maguknak kellett együtt élniük a tragédiával. Ezért érzem feladatomnak, hogy segítsek nekik valamilyen módon. Thaiföld a harmadik hazámmá vált, akármikor indulnék vissza.
A kórház falán eltűnt személyeket kerestek a cunami után
Fotó: Csermák Zoltán
Somogyi Zsolttal újra a helyszínen
A Thai Idegenforgalmi Hivataltól 2005 januárjában meghívást kaptam egy tanulmányútra, amelynek célja a közvélemény megnyugtató tájékoztatása lett volna a cunami után. Bevallom, szeretek utazni, de ez alkalommal nem tartottam etikusnak a kirándulást egy sokat szenvedett vidékre. Ekkor lépett közbe a véletlen, a Kossuth Rádió egyik műsorát hallgattam, amelyben egy Svédországban élő magyar, Somogyi Zsolt számolt be thaiföldi megpróbáltatásairól. Kérésemre a rádiós kolléga készségesen megadta a riportalanya elérhetőségét, akivel fel is vettem a kapcsolatot. Szerencsém volt, Zsolt néhány nappal később Budapestre érkezett, így személyesen is megismerkedtünk. Interjút készítettem vele az átélt napokról, s a szöveganyag ismeretében utaztunk el Phuket szigetére, bejártuk azokat a helyszíneket, ahol Zsolt átélte a katasztrófát. Sajnos ottlétünkkor is még volt mit forgatni, így a kép- és hanganyagból dokumentumfilmet készítettünk, amelyet a Magyar Televízió több alkalommal is bemutatott. E cikk a felvett interjú vágatlan része.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!