Anna-napi üdvözlet a szekutól

Pontosan ma sem tudni, hány embert zaklatott a Szent Anna-tói történések nyomán a román államvédelmi hatóság, mennyien kászálódtak ki belőle egyenes gerinccel, hányan váltak a rendszer besúgóivá. Akár hősiesen ellenállt az illető, akár beadta a derekát, és kollaboránssá vált, az akkori ifjak életére mindenképpen drámai módon kihatott ’81 nyara. Pedig olyanok is voltak – köztük magam is –, akik csak közvetett részesei voltak az eseményeknek.

Kirándulásnak indult

Épp túlestünk a ballagáson, az érettségin, a búcsúbulikon, egyetemi felvételiken. Izgatottan álltunk a szülők, tanárok által beígért nagybetűs élet kapujában. Ami azonnal egy hatalmas pofonnal üdvözölt bennünket. Talán akkor vesztettük el végérvényesen ártatlanságunkat, a szebb jövőbe vetett gyerekes hitünket. Mert az ember, ugyebár, úgy indul útnak, hogy megváltja a világot – még ha éreztük is, hogy a diktatúrában csak földre köpött tökmaghéjnak számítunk. Tervek, álmok omlottak össze 1981 nyarán, amikor a kommunista hatalom bebizonyította: legfeljebb sajnálatraméltó senkik vagyunk, szám a nyilvántartásukban…

Gyerekkori barátommal a tengeren pihentük ki 12 év tanulásának fáradalmait, olyan boldogan lubickoltunk a tenger hullámaiban, mintha minket az életben baj nem érhetne. A haveri kör néhány tagja a hegyeket választotta, a Szent Anna-tavat, a hűs fenyveseket, az éjszakai fürdőzéseket. Nagy volt az öröm, amikor különböző irányokból hazaértünk Kolozsvárra. Abban a korban voltunk, amikor még nem kopnak meg a barátságok, örök szerelmekről és egyéb haszontalanságokról álmodik a fiatal. Alig múltam 18 éves, nekem is megvolt a magam ideálja Désen, barátnőm ahhoz a bibliaórás körhöz tartozott, amelyet Tőkés László, az akkoriban ott szolgáló ifjakat összefogó és nevelő fiatal tiszteletes vezetett. Rebesgették, hogy a papot figyeli a szeku, de ennek akkor senki sem tulajdonított nagy jelentőséget. Azt sem tudtuk, mi fán terem az államvédelem.

Bulik minálunk, összejövetelek Désen, kocsmázás, hajnalba nyúló beszélgetések – így próbáltuk kiélni a megmaradt időnket a munka vagy az egyetem kezdéséig. A Szent Anna-tónál kiránduló barátaim új ismeretségekkel, történetekkel tértek haza: magyarországi srácok barátságával, akiket érdekelt a romániai magyarok élete, és Erdély több nevezetességét is meglátogatták. Történt ugyan egy kis incidens a tónál, mesélték, úgy tudták, épp az említett fiatalok húztak fel egy magyar zászlót – főbenjáró bűnnek számított akkor –, himnuszéneklés kísérte a tettet. Később derült ki, hogy a román szekuritáté már a határátlépéstől figyelte a magyarországi fiatalokat.

Júliusban-augusztusban többször is eljöttek külföldi barátaink, nálam is kikötöttek néhány órára. Kertes házunk volt, a kutya sem törődött azzal, ki jár hozzánk –  gondoltuk naivan, mint olyanok, akinek a hatóságokkal soha az életben nem volt dolga. Beszélgetések, sörözgetések, temetőlátogatások a Házsongárdban, hatalmas asztalitenisz-meccsek voltak műsoron, teljesen ártatlan tevékenységek. Nyilván szó esett Ceauşescuról, diktatúráról, sorban állásról, lelki terrorról, menekülő magyarságról – de hát dumáltunk bátran, hiszen azok voltunk mi így együtt, akik homokozós korunktól ismertük egymást. Magyarországi barátainknak büszkén mutogattuk a Házsongárdban nemzetünk büszkeségeinek sírjait, emlékműveit. Mint később kiderült, ezek a séták izgatták a leginkább a szekusok fantáziáját. Nem felejtették el az ’56-os temetőlátogatásokat, amikor a bolyais diákok kiálltak a magyar forradalom mellett…

Magyar barátaink jöttek, mentek, szórakoztak, majd szinte egyik napról a másikra eltűntek. Belépett viszont az életünkbe a „rendszer”.

Hajnali látogatók

Talán Zoltán volt az első, akit berendeltek a szeku kolozsvári Árpád úti székházába. Rám októberben, születésnapom előtt néhány nappal került sor. Némileg felkészülhettem, barátaimtól tudtam, hogy utánam is érdeklődnek. Arra viszont nem készültem, hogy hajnalban szednek ki az ágyból, szinte pizsamában visznek be.

Láttam, hogy barátaim még élnek, nem zárták őket patkányokkal, szennyvízzel teli zárkákba, és ez valahogy megnyugtatott. Igaz, köpni-nyelni nem tudtam, amikor nagymamám azzal ébresztett, hogy két bőrkabátos keres. Aki azt hiszi, a szekusok bőrkabátja népi legenda, téved. Valóban abban voltak, később is kizárólag bőrkabátban láttam viszont őket. Nyáron is, tudom, mert „kapcsolatunk” éveken át tartott.

Kapunk előtt a rozoga Daciába be, az Árpád úton ki, majd bevezettek egy váróterem-szerűségbe. Várjak ott, majd szólítanak. Vártam. Este lett. Éhes voltam, szomjas, az életemet adtam volna egy cigiért. Este tíz fele rám szóltak, hogy takarodjak, nincs idejük rám, másnap reggel jelentkezzem. Utólag világosodtam meg: a várakoztatás része volt a stratégiának, hozzátartozott a „megdolgozáshoz”. Anyám el nem tudta képzelni, hová tűntem, nagymamám jajveszékelt, meg volt győződve, többé nem lát viszont. A szekun a lelkemre kötötték: még a szüleimnek sem mondhatom el, hol voltam és másnap hova megyek. Apám épp Bukarestben volt kiküldetésben, nyilván, első dolgom az volt, hogy felhívjam a szállodában, és elsírjam a kalandomat. Jogot végzett apám higgadtan csak annyit mondott, semmi olyat ne mondjak, ami nem történt meg, ami megtörtént, arról úgyis tudnak, és semmit se írjak alá, amit diktálnak, vagy elém tesznek. Ettől ugyan még nem tudtam elaludni, és becsületes, jól berezelt polgárhoz híven reggel ismét ott voltam az Árpád úton. Akkor már élesben ment a játék: bevezettek egy irodába, ott is várakoztattak néhány órát, végül kezelésbe vett két fickó. Azt hittem, filmet nézek: az egyik megjátszotta a jó, a másik a rossz zsarut. Majdnem elnevettem magamat, pedig a dolognak fele sem volt tréfa.

Írd alá! Nem írom!

Az udvariasabb szekus általában arról faggatott, miket beszéltünk magyarországi barátainkkal, merre jártunk, kivel találkoztunk. Amit nem akartam tudni, arról felvilágosítottak, utóbbi hónapjaim tevékenységi naplóját jobban ismerték, mint én. A másik szekus viszont maga volt az ördög: kivörösödött fejjel fenyegetett, üvöltött, hogy beletapos a padlóba, kiveri a fogaimat, megnyomorít egy életre, kiveri belőlem a lelket is, ha nem beszélek. Végül egyetlen ujjal sem nyúltak hozzám.

Kérdezték, kit ismerek Désen, mondom, senkit. Erre felsorolták az összes dési ismerősöm nevét, azokat is, akikkel csak látásból tegeződtem. Mikor találkoztam Tőkéssel? Mondom, ki az? Elém tették barátnőmhöz írt levelemet, amelyben a bibliakört és a fiatal lelkipásztort magasztaltam. Kérdezték, mikor jártam utoljára a Bükkben focimeccset nézni – a magyar adók ott voltak foghatók –, mondom, soha életemben. Fényképet vettek elő, rajta voltam, amint többszáz-magammal vonulok az erdő felé, mellettem egy fickó – tényleg nem ismertem! – hatalmas magyar lobogóval. Kérdezték, ki az X és ki az Y, mondom, halvány gőzöm sincs. Elővették X és Y nyilatkozatát, amelyben leírják, hol és mikor találkoztak velem. Egyik vélt barátom nyilatkozatából megtudhattam, hogy évek óta a rendszer ellen szervezkedtem többedmagammal. Ez már súlyos volt, mégis meseszerű, annyira távol állt a valóságtól. Mert soha nem keveredtem bármilyen „összeesküvésbe”, legkevésbé a rendszer ellen.

Így ment ez négy napon át, csak aludni jártam haza. Miután kifogytak a kérdésekből, én meg az erőből, elém tettek egy előre gyártott nyilatkozatot, amelyben megígérem, hogy minden gyanúsnak tűnőt jelentek nekik, és ha valaki „olyasmit” mond, rohanok hozzájuk. Mondom a szekusnak, nem írom alá. Még csak eszembe sem jutott, hogy most tényleg megvernek.

Esküszöm, ma sem tudom, honnan vettem a bátorságot és az erőt, hogy ne kanyarítsam apapírosra a nevemet. Talán apám biztatása hatott, vagy pillanatnyi elmezavar nyomán akartam hősként itthagyni az árnyékvilágot.

Néhány hónap múlva megmutatták, ki az úr a hazában: akatonaság alatt lezavartak a Duna-csatornára kommunizmust építeni, útlevélkérelmeimre 1990-ig egyetlen elutasító levelezőlap volt a válasz, házunk, munkahelyem környékén állandóan jelen voltak a bőrkabátosok. Valamikor 1986–87 tájékán még egyszer magukhoz hivattak. Mondták, lezártnak tekintik az „ügyet”. Útlevelet azután sem kaptam, de valóban nem zaklattak többé.

Epilógus

Az ominózus nyáron apám egyik volt egyetemi évfolyamtársa, aki időközben szekus tiszt lett, betért hozzánk cseresznyét szedni. Fehér Daciája naphosszat állt a házunk előtt, kérdezte is apám, nem követnek-e valakit. Motyogott valamit arról, hogy munkaidőben van, valami „nagykutyát” figyelnek a szomszédban, aranyügyben szeretnék elkapni.

A ’89-es zűrzavar után, mint régi haver, ismét beállított cseresznyéért. Időközben szekusból magánnyomozó lett, szidta a letűnt rendszert, mint a bokrot. Néhány pohár pálinka után hosszan végigmért, majd kissé szánalmas mosollyal közölte: mese volt annak idején a szomszéd meg az aranyügy, tulajdonképpen a mi házunkat figyelte, hogy ki jön, ki megy. Tudta, ha a kapunk előtt áll meg, nem fogunk gyanakodni, hiszen nincs az a hülye szekus, gondolhatnánk, aki a megfigyelt személy házában kávézzon. Ráadásul a „bűnös” cseresznyéjét is megegye…