A török szorításban vergődő fejedelemség

(folytatás a 42. lapszámunkból)

Bethlen Gábor kikerülhetetlen valóságként fogta fel a Török Birodalom Erdély feletti hatalmát. Ennek ellenére józan törökpártisága miatt mégsem alakult harmonikusan a viszonya Konstantinápollyal. Az erdélyi fejedelemválasztás szabadságáról szóló athnamét megszerezte ugyan, ennek azonban nem volt jogbiztosító jellege. Az athnamé 1614 augusztusában érkezett Erdélybe, és a Medgyesen tartott ország­gyűlés vette át. A törökök azonban az athnamé árát is megkérték: a Porta Lippa és Jenő várát követelte Bethlen fejedelemségének megerősítéséért. A törökök rajta kívánták behajtani elődei ígéreteit, miközben Szkender pasa a fejedelemség határán táborozott.

Lippa feladása

Lippa és Jenő várának feladása a 15 éves háború végén nem csupán tekintélyveszteséget jelentett a törökök számára, de megszakítot­ta annak a várrendszernek a folyamatosságát, amely a Nándorfehérvár, Temesvár, Lippa, Jenő, Gyula vonalon részben felvonulási területet biztosított a Magyar Királyság ellen, részben pedig a hódoltság keleti határát jelentette.
A török követelés Bethlent nehéz helyzetbe juttatta. A magyar történelemben nem volt még példa arra, hogy uralkodó önként engedett volna át várat a töröknek. Szkender pasa támadását viszont nem lehetett bevárni. A válságos helyzetben a fejedelem tárgyalá­sokat kezdeményezett Konstantinápolyban a török követelés visszavonására. Amikor belátta, hogy engednie kell, elhatározta Lippa átadását. Mivel ez állt közelebb a hódoltság határához – Temesvártól alig 60 kilométernyire –, ennek átengedése jelentett kisebb veszteséget.
Az országgyűlés 1616-os tavaszi ülésén döntött a vár átadásáról, de az ügy ezzel még nem volt lezárva. Lippa katonasága a környező nemesség támogatásával megtagadta a kivonulást. Biztatást kapott a királyságból: Homonnai György szervezkedett Bethlen fejedelemségének megdöntésére. II. Mátyás (Habsburg) magyar király katonai segítséget ígért arra az esetre, ha erőszakkal kényszerítenék Lippát a török fennhatóság alá. Bethlennek meg kellett tennie azt, amit hadvezérei sem vállaltak: 1616 júniusában maga foglalta el a várat. Kiürítette, és a Lippára adózó területtel együtt átadta a temesvári pasának. A várat védő katonaságot Vajára telepítette.
Homonnai György ígéretei nem teljesültek: Magyarország királya nem indított hadjáratot sem Erdély, sem a Porta ellen. A király és a magyarországi rendek tudomásul vették a török hódoltság újabb gyarapodását.

Bethlen Gábor kapcsolata a román fejedelemségekkel

A Török Birodalom tatárjai és a lengyelországi kozákok között az ellentét1614-ben kiéleződött. A tatár kán fivére meggyilkolását akarta megbosszulni. 1615 őszén a lengyel támogatást élvező Movilă család tagjai rövid időre visszatértek a román vajdaságokba, de a Porta Szkender pasa vezetésével 1616 szeptemberére elűzte őket.
A törökök 1619 elején Moldva élére Caspar Gratianit ültették, akitől azt várták, hogy megszüntesse a konfliktust a lengyelekkel. A kalandos életű politikus azonban Szkender pasának Moldvából való távozása után a helyi lengyel párttal keresett összeköttetést. Abban reménykedett, hogy lengyel segítséggel sikerülhet Moldvát a Portától függetlenítenie, majd Erdély és Havasalföld meghódítására törekedett.
Ekkor foglalta el a Török Birodalom trónját II. Oszmán szultán, aki megtámadta Lengyelországot, de a háború mindkét fél vereségével ért véget. A lengyelek is, a Porta is óriási veszteségeket szenvedtek az 1621-ben megkötött békéig. A lengyel–török béke oldalvizein Gratianit megfosztották trónjától. A háború során kiderült: a térségben egyik nagyhatalom sem képes a másikkal szembeni hatalmát érvényesíteni.
Bethlen tudatosan igyekezett távol tartani magát a konfliktustól. Felvette a kapcsolatot a román vajdákkal és szövetséget kötött velük. De nem támogatta őket a lengyel segítséggel rájuk törő Movilákkal szemben, és nem lépett hadba akkor sem, amikor Szkender pasa megtámadta a két román államot. A Portától azt kérte, maradhasson távol Szkender hadműveleteitől.
1617 augusztusában mégis kénytelen volt elindulni Moldva felé, de mire Suceavába ért, a hadműveletek befejeződtek, így nem kellett török csapatok kötelékében harcolnia. A Gratiani vajda körüli események nehéz helyzetbe hozták Bethlent, hiszen az új moldvai uralkodó közvetlen célja volt Erdély és Havasalföld meghódítása.

Nem dőlt be a török fenyegetőzésnek

A Török Birodalom belső politikai válsága Erdély létét is fenyegette. Naszuh nagyvezír halála után bizonyos idegenség mutatkozott Erdéllyel szemben a Portán, hiszen Bethlent a nagyvezír embereként tartották számon. A császári udvarban az erdélyi fejedelemség teljes átvételét kezdték követelni. Már a három erdélyi náció különválasztásá­nak gondolata is felmerült. A cél az volt, hogy Erdélyből alakuljon három vajdaság. Léteztek ennél szélsőségesebb nézetek is, amelyek szerint meg kell szüntetni az erdélyi fejedelemséget és a két román vajdasággal együtt be kell olvasztani a törökök fenn­hatósága alá tartozó területek közé.
Bethlen közömbösen fogadta a számára fenyegető híreket. Nem szervezett ellenakciókat, nem törődött a portai hangulattal, az erdélyi trónkövetelőkkel, de még a vele szövetséges vajdák sorsával sem. Az ellene szervezkedő portai hatalmasságoknak nem küldött engesztelő ajándékokat. Jó diplomataként az ellentmondó híresztelésekből a török hatalmi apparátus szétziláltságára következtetett. Ahelyett, hogy beavatkozott volna a törökök körül kavargó eseményekbe, kivonta magát a politikai cselekvés kényszere alól.

Erdély felé tapogatózó cseh felkelők

A prágai Hradzsinban tanácskozók 1618 májusában a Habsburg-kormányzat három képvi­selőjét a várárokba lökték. Tettüket nem hirtelen harag vagy felindulás diktálta, hanem régi cseh hagyományt elevenítettek fel, amikor a közösség halálos ítéletének végrehajtásával az országban régóta lappangó feszültségnek akartak teret engedni. Ez megadta a döntő lökést a csehországi felkeléshez, amit a Habsburgok elfojtottak, mégis harminc esztendőn át megrázkódtatta Európát. A felkelők előbb Angliában kerestek támogatást, majd Hollandiához fordultak segítségért. A Habsburg uralmat korábban megszüntető kis államnak érdeke volt, hogy a világbirodalom rá is veszélyes erőit távol kösse le. Hollandiában szervezték a csehországi felkelés során királlyá választott Pfalzi Frigyes anyagi megsegítését. A háború ezzel kiterjedt a Német-Római Birodalomra. A több mint háromszáz fejedelemséget összefogó birodalomban egymással szemben álló vallási és politikai törekvé­sek kavarogtak.
A 16. század vége óta egyre erősödő és mind erőszakosabb katolicizmussal szemben a protestantizmus kénytelen volt védekezni. A politikai önállóságra törekvő fejedelmek összefogása részben vallási ellentétek, részben hatalmi villongások miatt nem jöhetett létre. Ennek ellenére mindegyik fél igyekezett támogatást keresni. A császársággal szemben a legfontosabb szövetségest Franciaország jelentette, amelynek nagyhatalmi törekvései nemcsak az osztrák házzal, hanem a velük rokon spanyol Habsburgokkal is ellentétbe hozta. Szövetségesnek számított Hollandia is, amely az 1609-es évi fegyverszünet után is lappangó fenyegetést jelentett a Habsburgok számára. Észak két nagyhatalma, Dánia és Svédország is a táborukhoz tartozott. Ezek az országok a századfor­dulón felvirágzott balti kereskedelemben szerzett előjogaikat féltették a Habsburgoktól. Itáliában több fejedelemség is remélte a Habsburg­ ház erejének megroppanását.
Bethlen Gábor felismerte a prágai felkelés jelentőségét. Lépéseket azonban csak akkor tett, amikor kiderült, hogy a csehek nemzetközi kapcsolatokat keresnek. A felkelők előbb a fejedelem segítségét kérték, majd egyik diplomatájuk, Marcu Cercel közvetítésé­vel a cseh–magyar perszonálunió tervét vetették fel. Az elképzelés részben középkori, részben a közelmúltból származó hagyományokat elevenített fel: Mátyás király és a Jagellók korában létezett cseh–magyar perszonálunió emléke elevenedett fel benne, de még nagyobb erővel az 1608-as évi rendi szövetkezések sikereinek visszhangja.
A csehek részéről jól megfontolt politikai kombináció volt a perszonálunió gondolatának felvetése. Bethlen mégsem számított a cseh felkelők ideális királyjelöltjének. Másrészt a királyi Magyarországon csak halvány jelei léteztek a II. Ferdinánd uralmával szembeforduló törekvéseknek. A cseheket sürgette az idő, sorsukat nem köthették a magyar politika alakulásához. Mivel a közvetlen szomszédokkal való összefogás terve nem ígért megoldást, a csehek döntésében a nyugati szövetség elképzelése győzött. Pfalzi V. Frigyest, a birodalmi protestantizmus egyik vezéralakját választották kirá­lyukká.

(folytatjuk)