A tizenhárom aradi vértanú és a többiek

aki bár próbálta szegénységére fogni részvételét a szabadságharcban, gyors előrehaladása a katonai ranglétrán ezt cáfolni látszott. Augusztus hetedikén ugyan lemondott rangjáról, de 12-én osztrák hadifogságba esett és onnan került Aradra, ahol a rögtönítélő bíróság halálra ítélte. Ormait általában nem számolják az aradi vértanúk közé. Őt követte a halálba a nyelvújítás vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek Lajos nevű fia. A történészek tizenötödik aradi vértanúként is emlegetik, akit 1849. október 25-én reggel 7 órakor lőttek főbe az aradi vár sáncárkában 29 évesen.

Előbb börtönre ítélték, de több olyan levelet és egy cikk kéziratát is megtalálták nála, amelyekben becsmérlően írt az uralkodóházról. Végül Aradra került, ahol az október 6-i eseményeket követő széleskörű nemzetközi felháborodás miatt többen kegyelmet adtak volna neki. Ám Haynau, „a brescai hiéna” eldöntötte: az ítélet halál!

A számolást bonyolítja, hogy Batthyány Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét a tizennegyedik vértanúként szokták emlegetni. Haynau 1848. október 3-án hagyta jóvá a halálos ítéletet. Mivel Batthyány önkezével súlyos sérülést ejtett a nyakán, az ítéletet kénytelenek voltak golyó általi halálra módosítani. Október 6-án a pesti Újépület udvarán végezték ki.

Az utolsó szavak

Jeles embereknek a történelem általában feljegyzi haláluk előtti utolsó szavaikat – bár néha puszta legendákról vagy tudatosan félreértelmezett mondatokról van szó. Az aradi vértanúk esetében azonban sok okunk van arra, hogy elhiggyük: a feljegyzések történelmi hűséggel rendelkeznek.

Az elmagyarosodott délvidéki német polgár, Schweidel József tábornok utolsó szavai így hangzottak: „a mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”

Lovag Pöltenberg Ernő tábornok magyarul egy szót sem beszélő osztrák katonatiszt volt. Utolsó mondata: „szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.”

Gödöllőn született 1795-ben Török Ignác tábornok. „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam” – fogalmazott a tábornok.

Elmagyarosodott, német származású polgári családban született Lahner György. A tábornok kivégzése előtt fuvolán játszotta Donizetti Lammermoori Luciájának egy részletét. Utolsó mondata: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”

Horvát határőr családban született 1808-ban Knezich Károly tábornok.

– mondta a kivégzése előtt.

„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett” – volt a Nagyváradon 1804-ben született Nagysándor József tábornok utolsó mondata.

Gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok, a vértanúk legfiatalabbika, aki a hesseni nagyhercegségben, Ilbenstadt városában született 1819-ben, ezt mondta: „a világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

Pozsonyban született 1793-ban Aulich Lajos tábornok, ő volt a legidősebb a vértanúk között.  „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot” – volt utolsó mondata kivégzése előtt.

Damjanich János tábornok, „a veretlen hadvezér” Stazán született 1804-ben szerb határőr családban. A kötél általi halálra ítéltek közül ő lépett nyolcadikként a bitófa alá. Utolsó szavai: „azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Gróf Vécsey Károly tábornok Pesten született. A gróf – nem lévén már kitől elbúcsúznia – az előtte kiszenvedett Damjanichhoz lépett, s bár a földi életben nem szívlelték egymást, lehajolt, és megcsókolta a kezét. Utolsó mondata: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

Ki volt a hóhér?

Nyilvánvaló, hogy hőseinkre emlékezve szinte teljesen mindegy, ki akasztotta a kötelet a nyakukba. De az érdekesség kedvéért hadd említsük meg a hóhér nevét is: Franz Bott. Eredetileg Brünn (ma Brno, Csehország) városban „dolgozott”, de a szabadságharc idején beállt az osztrák hadseregbe, mivel több pénzt remélt. Csalódnia kellett, hiszen az árak az akkori magyar területeken a háború miatt az egekbe szöktek, ezért 1849 szeptemberében úgy döntött, felmond és visszamegy Brünnbe, ha még megvan ottani állása. Megvolt, de az osztrák hadvezetés október 1-jén úgy döntött, Bottnak két hét felmondási ideje alatt még teljesítenie kell a feladatát, így Aradra került, ahol 6-án várt rá egy szabadságharc jelképes lezárása. Egyébként a források szerint Damjanich nagy tisztelője volt, meg is látogatta a várbörtönben, majd a fia későbbi állítása szerint megkapta annak ingjét is.

Koccintsunk-e a sörrel?

Vajon miért van az, hogy „magyar ember sörrel nem koccint.” Ez a hagyomány is a szabadságharchoz kapcsolódik: a legenda szerint az aradi vértanúk kivégzésénél az osztrákok sörrel ünnepeltek, koccintva győzelmükre, a magyar pedig öntudatosan így tiltakozott a megtorlás ellen. A honvedelem.hu portálon bukkantunk rá arra, valójában mi is történt. A legenda valóságalapjára semmilyen bizonyíték nincs. Egyetlen történeti forrásban sem bukkan fel a sörrel koccintók alakja.

Hermann Tamás történész már a városi legenda eredetére is tud egy lehetséges választ: szerinte a tiltás abból az időből származhat, amikor tömegesen elterjedt a sörfogyasztás hazánkban. Miután ez jelentősen rontotta a borkereskedők üzleti tevékenységét, ők találhatták ki a hazafias történetet, így kampányoltak a sör ellen. Miután sem a legenda keletkezésének időpontját, sem az okát nem tudja senki meghatározni, az mindmáig tartja magát.

Beszélnek egy 150 éves „elévülési időről” is, amely után már szabad koccintani, ez 1999-ben járt le. Egyesek szerint a mítosznak ez a része éppen a sörforgalmazókhoz köthető, akik ezzel a gerillamarketinggel igyekeztek semlegesíteni a számukra bosszantó hagyományt. Akár így, akár úgy, a „tiltáshoz” − főleg az idősebb generáció tagjai − a mai napig is tartják magukat. Egy 2005-ös felmérés szerint a magyarok 55 százaléka nem volt hajlandó sörrel koccintani, sőt, egy évvel később létrejött a Sörrel Nem Koccintunk Mozgalom is. A címben feltett kérdésre tehát óvatos válaszunk az: koccinthatunk – de csak mértékkel.