Útravaló

„És lőn az Úr szava Jónáshoz másodszor is.” (Jón 3,1-3)

Jónás tényfeltáró beszélgetést folytat Istennel. Imádsága arra irányul, hogy szembetekintsen azzal az Úrral, akinek eddig hátat fordítani próbált. Lássa Istenét és lássa önmagát. Mi ezt sokszor a modern ember önvizsgálataként emlegetjük. Már egészen fiatal korunktól kezdve ismétli magát a kérdés: ki vagyok én? Jónás rájön a válasz nyitjára. Csak úgy jöhet tisztába önmagával, ha Istennél keresi a választ – önmagára. Már a Heidelbergi Káté is ezzel a kettős önismerettel kezdődik. Hiszen egyfelől hitvallásszerűen, életünk jelen időben kimondott megállapításaként hangzik el, hogy „Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”, és másfelől azt is látjuk, honnan emel ki az Ő szabadító szeretete. Ehhez a helyzetfelismeréshez jut el futása után Jónás, amikor megáll és szembefordul önmaga nyomorúságával. A modern ember ezen a ponton bűnébe merevedik. Nem lép tovább. Felemésztik a lélek betegségei, s végtelen köröket ír le önmaga körül. Önmagát próbálja gyógyítani, képzelt istenekhez fordul. Jónás azonban ezt a felismert nyomorúságot úgy adja, ajánlja oda képletesen az Istennek, mint aki tudja, megint csak a Káté örökérvényű szavait idézve: „mi módon szabadít meg Isten minden bűnömből és nyomorúságomból.” Isten szól másodszor is. Nem feledkezik meg Ninivéről, és nem feledkezik meg Jónásról sem. Szól, miután helyreállítja, visszahelyezi Jónást, a kiindulás állapotába. Újra elmondja ugyanazt, amit az elején is, mert sem Ő, sem Igéje, sem akarata nem változik: „Kelj fel, menj Ninivébe.” Ez a szeretet még mindig menteni akarja Ninivét, és még mindig használni szolgáját. Ez a megismételt elhívás nem csupán azt jelzi, Isten színe előtt van az életem, hanem arra is figyelmeztet: semmit sem nélküle! Luther ezzel kapcsolatban azt mondja: „nem szabad vállalni semmit sem Isten Igéje és parancsa nélkül.” Az emberi, jónási ellenkezés néma és mozdulni képtelen bálványnak gondolja Istent. „Úgysem képes lépni ellenem, úgyis véghezviszem az akaratom. Az Isten ellenében is!” Jónás istent játszik, mint ahogy a modern ember is magát isteníti. Erről beszél minden e világon. Ám hiába az alaposan megtárgyalt, szépen kigondolt emberi terv, a többség elgondolása, ha Isten széles piros vonallal áthúzza azt. És elmondja újra, másodszorra és sokadszorra is, ha kell: „kelj fel, menj el Ninivébe”. Babits így fogalmazza meg e küldést: „Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. / Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, / s miként elédbe írtam, prédikálj!”

Uram, áldott légy, hogy tagadásom, akaratom istenítése ellenére is számon tartasz, sokadjára is megszólítasz. Ámen.