Szószórók

Az időmenedzsment harmadik alaptörvénye, valamint az életmódguruk szerint hasznos, ha év végén számvetést készítünk az elmúlt évünkről. Érdekes, mondjuk, megnézni, hány órát töltöttünk alvással, evéssel, felebarátunk testének abajgatásával, játékkal, nevetéssel, netalán munkával... – ha nem kíméljük magunkat, azt is elgondolhatjuk, mennyit ármánykodtunk, haragudtunk vagy aggódtunk. Vagy, mondjuk, hány órát rabolt időnkből a locsogás...

Itt üldögélünk a huszonegyedik században, s mégis tele vagyunk olyan kérdésekkel, kijelentésekkel, amelyeknek semmi értelmük. Bevallom, jómagam az elmúlt évből több órát is áldoztam idióta kérdésekre vagy szájtépelődésre. Utólag visszagondolva akár tipizálhatni lehetne a szükségtelen megjegyzéseket... Az (ö)körkérdések három válfaja ismeretes: a személyünkre vonatkozó, a gyermekünkre vonatkoztatott és az ember a világban tematikájú. Alacsonyan repülő evidenciákkal telített az éter. És nemcsak hellyel-közzel, hanem mindenütt tele vagyunk közhelyekkel. Nyilván a személyünkre vonatkozó vág leginkább elevenbe.

– Őszülsz? – kedveskedik egy ismerősöm, és elvárná, hogy ilyesmit válaszoljak, hogy bizony, ittülazidőanyakamon, mit ül, rohan, sőt, hogy elrepül fölöttünk, ki tudja, hol áll meg, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg... plusz, hogy azészafontosnemahaj..., nem leszünk fiatalabbak, de nemcsakahúszévesekéaviláááág.

Pedig egyszer megmondhatnám neki, hogy á, dehogyis, tudod, ez most divat, minden reggel befújok pár szálat ezüstfestékkel, szinte glóriám lesz tőle..., érted, mókuci?

A gyerekekkel kapcsolatosan tavaly a legblődebb kérdés egy nagybevásárlás végén érkezett. Lányaim rózsaszínben pompázva, flitteres egyszarvúkkal riogatták a vásárlókat az üzletben, fiam éppen a sárgaborsós tasak viszkozitását tesztelgette mutatóujjával, amikor egy nő megszólalt: De szép gyerekek, mind a három fiú? Kedvem lett volna azt válaszolni, hogy persze, hölgyem, csak tudja, nagyon szerettünk volna lányt, most a kicsit azért öltöztetjük szoknyákba, hátha majd kislány szeretne később lenni. Manapság a döntés csak rajta áll...

Az ember és a világ tematika általában az adott évszak szapulásában merül ki, lásd, milyen jók voltak a régi telek, akkor bezzeg volt hó, még a forgalom is leállt, meg az iskola, s de hideg volt... A végszó itt kivétel nélkül mindig a világ dzsípíeszes helyzetmeghatározása, miszerint: nem jófele halad.

Aztán az üres beszélgetések. Úgy teszünk, mintha figyelnénk, de cápaként lessük a témát, hol tudunk belemarni, mert véleménye mindenkinek van, de a véka nem trendi. Közben pedig távol állunk az őszinteségtől. Az amiaszívemenazaszámon a legbunkóbb, legérzéketlenebb hozzáállás, ami csak létezik. Letolom a torkodon a meglátásomat, te meg dühönghetsz vagy elbőgheted magad, ahogy a vérmérsékleted diktálja. Pedig közben, ha egy kicsit tudatosabban figyelnénk, kiderülne, hol a határ, mikortól válunk bántóvá. Mondjuk, megfigyelhetnénk a partnerünk testbeszédét. De nem figyelgetünk, vagy ha igen, kapásból félreértünk.

Bölcs lényeglátást, testbeszédolvasást tanulhatnánk a gyerekektől. Kétévesem nézegeti az örökölt feszületet.

– Ez ki? – kapirgálja a töviskoszorút.

– Jézuska.

– Lézuszka?!

– Igen, tudod, aki karácsonykor az ajándékokat hozza.

– Nem, ez nem hozza – csóválja fejét töprengve a kicsi.

– Hogyhogy?!!

– Mert azt mutatja itt, hogy nincs – tárja szét a karját.