Szereti a gyerekeket

Társadalmunk nagyon szereti a gyerekeket. Azokat a gyerekeket szereti a leginkább, akik olyanok, amilyennek egy gyereknek lennie kell. Az ilyen gyerekekre társadalmunk néha elfogadóan rámosolyog. Kedvesen szól az anyukájukhoz, nem kekeckedik látható és láthatatlan dolgokat firtatva.

Társadalmunk kedvenc gyerekei három kiló húsz dekával (najó, esetleg ötven) jönnek a világra pontosan a negyvenedik héten. Kisebb súllyal korábban vagy nagyobb súllyal később születni meglehetősen deviáns viselkedésnek minősül, az ilyen gyerek ki akar szúrni a kórházzal és dolgozóival, a rendszerrel, a ruhagyártókkal és a közeli rokonokkal, akik pont arra az időre tervezték a szabadságukat. És társadalmunk számára visszatetsző, ha egy gyerek nem éri el már a szülészeten a maximális osztályzatot. Tízes Apgar-szám alatti gyerekre nem néz jó szemmel már a neonatológus sem.

Társadalmunk nem szereti azokat a gyerekeket, akik túl lassan vagy túl gyorsan gyarapodnak. A normál testalkatú gyerekeket szereti, és azokat, akik készségszinten is előírásszerűen fejlődnek, mindezt táblázatban, százalékosan rögzíti. A többi gyerek sovány vagy kövér, alul- vagy túlfejlett, és valamit tenni kell. Korához képest csak hetvenöt százalékos a gyereke, anyuka (anyukának csak addig van neve, amíg bevonul a szülészetre, utána gyűjtőnevet kap). Ha így folytatja, akkor...itt társadalmunk fenyegető jövőkép-víziója következik. Anyuka ijedten pirul, a gyerek rugdalja a szék lábát, és érzi, hogy valami nem stimmel vele.

Társadalmunk azokat a gyerekeket sem szereti, akik borzosak, és akiken rosszul áll a ruha. Akiken pecsétes, gyűrött vagy szakadt az aznapi viselet. Akiknek kilóg a majójuk, hű, az aztán tényleg borzasztó. Társadalmunk színe elé jólfésült gyermekek álljanak illatozva. És vegyenek fel szvettert. Sapkát is, ha már csak tizenöt fok van. Igen, társadalmunk azokat a gyerekeket szereti igazán, akik jól adaptálhatók az időjárási körülményekhez. Mérsékelt égövön élni elég nagy kihívás, no, de mit szóljanak az eszkimók.

Társadalmunk nagyon szereti a cserfes gyerekeket, akik mindig hangosan köszönnek, és válaszolnak a kérdéseire. Azokra a kérdésekre, amelyeket egyébként társadalmunk közvetve a gyerek mellett álló felnőttnek céloz, mert társadalmunkat a felnőttek érdeklik igazán, pontosabban az, hogy mit szól majd a többi felnőtt. Társadalmunk csak azokat a gyerekeket szereti, akiknek a szüleit szereti. Fontos, hogy a cserfes gyerek csak addig legyen kis poénos, beszédes, amíg kell, egy mondattal se tovább, mert az már társadalmunk számára fárasztó, zavaró. Társadalmunk szerint a nem köszönő, hallgatag gyerek szemtelen, mi több, fogyatékos: nincsen neki nyelve. Ha ugyanez a gyerek nyitott kabátot visel szeles időben, az már túlmutat minden határon.

Társadalmunk leginkább a kisgyerekeket szereti. Számukra játszótereket létesít, kedveskedik, viccelődik velük két percig, ha néha látja őket. Olykor megengedi nekik, hogy leüljenek a buszon. Előreengedi őket az orvosnál, a számlasorban, ha jó a kedve. Mindezek alapján társadalmunk úgy látja, mindent megtett annak érdekében, hogy a tíz éven felüli gyerekek megfeleljenek az elvárásainak. Ha társadalmunk a nagyobb gyerekekhez szól, számon kér vagy nevel. Őket már nem kényezteti, nem épít számukra a közelben mondjuk pingpongasztalokkal, foci- és biciklipályákkal tarkított játszóhelyeket, e tevékenységek megoldását a gyerekek találékonyságára bízza. A lényeg, hogy ne használják a kicsik játszótereit, ne focizzanak az ablak alatt, ne kiabáljanak sehol, és ne tapossák le a füvet. De ne legyenek szobalakó penészvirágok sem, mert ott a számítógép, társadalmunk ősi ellensége.

Társadalmunk ellenzi a gyerekmunkát, kiszolgálja a gyerekeket, tanulni tessék. Tessék tanulni! Csakis tanulni. Társadalmunk nem szereti a rossz tanulókat.

Társadalmunkban, írják a lapok, manapság akár huszonöt évig is szabad gyereknek lenni.