Súly alatt jól nő?

Valamiféle örökkévalóságba merevedő állandóságot keresünk mi itt, a világnak ezen a táján, és ez olykor nagyon riasztó. Sok az olyan kijelölt út, amelyen nincs mese, haladni kell, az előírtak szerint kell végigmenni rajta, miközben körülöttünk gyakran minden inog, összedől. Persze valamiféle állandóság megteremtése nagy segítség szilánkokra hulló, bizonytalan létezésünkben. De a foggal-körömmel őrzött és továbbadott szokásaink és elvárásaink sokszor nem az állandóság adta biztonságot hozzák el nekünk, hanem a nyomást és a fojtogató merevséget.

Sok helyütt például nem is olyan régen (ma is?) puszta jóindulatból már gyerekkorban bútort kaptak a lányok, igazit, életfogytiglanit, hogy aztán az majd uszkve huszonöt év múlva stafírunggá lépjen elő. Az így két ajándékként szolgáló bútort nem használni főbenjáró bűn, és még ma sincs esély elképzelni, hogy másként is kinézhet egy nappali például, mint szekrénysorral, perzsaszőnyeggel, könnyező pálmával és metszettel a kanapé fölött. Szintén puszta jóindulatból gyakran úgy építkeznek a fiús szülők, hogy a portán belül lakrészt adjanak majd a leendő családapának, aki, ha nem lázadó típus, ön-kompromisszumokkal tele őrlődik majd kis asszonykája és szülei megannyi elvárása között, és elképzelni sem tudja, hogy akár más is lehet a házasélet.

Vagy tizennyolc évesen végérvényesen kell eldönteni, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk, az állandóság terhe mellett kell letelepedni, fészket rakni, munkahelyet választani, puliszkát kavarni, muskátlit nevelni, levest-másodikat főzni. Sok nehezen induló életen segítene, ha szabad lenne lazán hátradőlni egy kicsit, és sok nehézzé lett életet szabadítana fel, ha nem lenne az így kell, csak így lehet, mert így szoktuk. Akkor is, ha.

(Mert ugye: akkor is, ha a hátadon fát vágnak. Mert lesz még így se, mert más is így csinálta, mert te akartad.) Ezzel a gondolatsorral rokonítható a félelmetes, fenyegető súly alatt nő a pálma és a mindenkinek megvan a maga keresztje.

Mindenkinek megvan a keresztje, mondogatják maguknak és egymásnak vigasztalásul azok, akiket naponta bántanak szóval, hallgatással vagy cselekedettel, akikhez nem szólnak szépen vagy sehogy, akiket cselédnek használnak, akiket használnak, akiket félrelöknek, akiket nem hallgatnak meg, akik elől elhallgatnak, akiket átvernek, akiket megvernek, akiken átlépnek, akiket kigúnyolnak, akikre rossz szemmel néznek, akikre rá sem néznek.

Így kell csinálni, mondják felülnézetből azok, akik mindig mindent tudnak és mindig mindent jól tudnak. Mondják azoknak, akik sírnak, szűkölnek és nyüszítenek, akik gyötrődnek, akik nem tudják, akik nem tudták, akik másként tudták, akik nem hitték, akik másként hitték, akiknek nem volt más választásuk, akik soha nem gondolták volna, sőt azoknak is, akik nem is akarták annyira, vagy akarták, de nem így, akik nem tudják, nem értik. És igen, főleg azoknak, akik kérdeznek és rákérdeznek, hogy miért.

Gyerekként vélhetőleg sokan látják felnőtt önmagukat, amint borzasztó súlyokat cipelnek az élet viharaiban, amelyeket állniuk kell minden körülmények között. És eközben még befigyel a nehézségek mellett növekvő pálma is, meg a magányos fenyő a zord Hargitán. Szinte a csodával határos, hogy lelki egészségben felnövünk. (Úgy növünk-e fel, vajon?)

Milyen nehéz úgy végigmenni szűkre szabott utakon, hogy betonba öntött kerítés szabályozza a kilátást és a lehajtást egyaránt. Milyen jó lenne nagyvonalúbban, lezserebbül, nyitottabban önmagunk és mások felé. Kevesebb görccsel, köldöknézéssel, meg- és leszólással. Vidáman, könnyedén, többször megengedően, olykor önfeledten, miközben a pálma súlyos növése, a fenyő rettentő, magányos kapaszkodása lassan nem lenne más, mint egy-egy illusztrált oldal a növénytankönyvben.