Megcsaltak, úgy szerettek – a hűtlenségről

Dr. Plesek Zoltán pszichológus

A megcsalt fél a szorongása miatt jelentkezik terápiára. Szeretne újra nyugodt lenni, szeretné biztonságban érezni magát és valamit tenni, hogy bízhasson párjában és végső soron magában. Önkéntelen reakciója az, hogy meg akarja érteni, mi és miért történt. Úgy gondolja, hogy ha tudja, mit hibázott és azt a jövőben elkerüli, talán a megcsalást is el tudja kerülni. Valamit tenni akar, hogy újra kontroll alatt legyen a világa. Mint azelőtt.

Azt hihetnénk, hogy a racionalitásunk kizárja az érzelmek rapszodikus hatását. Ezzel szemben a racionalitásunk (vagy amit mi annak hiszünk) valójában nem más, mint a kockázat kerüléséből származó illúzió. Minél racionálisabbnak jellemzi magát valaki, annál valószínűbb, hogy a hűtlenséggel való szembesülés hosszú távon szorongást vált ki benne. Hiszi, hogy a fájdalom elkerülhető és a világ kontrollálható, ha betartja a szabályokat. A hűtlenség problémája azonban fejre állítja a világát: azzal kell szembesülnie, hogy hiába játszik szabályszerűen, ez semmit sem old meg. Ez a dilemma a csaló és a megcsalt logikája közötti különbségben áll.

A hűtlen szeretetre vágyik, arra, hogy úgy érezze magát, mint a kapcsolat elején. De valamiért (és azt jó lenne tudni, miért), már nem a társától várja a szeretetet. Valamiért abban már nem hisz. Ahhoz, hogy csökkentse a szeretethiányból származó érzelmi feszültséget, izgalmas kalandot keres, mely érzelmekkel teli, valaki újra őt választja, szeretik és ő fontosnak érezheti magát. Ideig-óráig újra elégedett lehet önmagával, akár zavarja a lelkiismeret-e, akár nem.

A megcsalt logikája gyakran ezzel ellentétes: ő is szeretetre vágyik, de ahelyett, hogy átengedje magát a vágynak, továbbra is a szabályok szerint játszik és párjától próbálja kicsikarni a szeretetet. Ebben a képletben az egyik szereplő mindig veszít: a megcsalt, néha a csaló is – de az már nem szabályszerű. A megcsalt az, aki elvesztette kapcsolatát elsődleges érzelmeivel (a szeretet iránti vágyát elnyomta), gondolatai azt diktálják, hogy olyasmi történt vele, amit el sem tudott képzelni, rátör a szorongás, hogy ezután bármikor újra megtörténhet és ezek elől a gondolatokba merül: mit kell tennem, hogy ez ellen megvédjem magam? Miközben a baj a szorongásban van. A megcsalt az élete, önértékelése és saját értékei feletti kontrollt vesztette el.

Azt mondhatnánk erre, hogy a hűtlenség e modellje a felek személyiségbeli különbségében és az értékrendszerek közötti eltérésben kereshető. A hűtlen nem nyomja el érzelmeit, míg a megcsalt nem vesz tudomást ezekről. Azonban ez, lássuk be, nem sokat segít. A fejre állt világkép elleni megoldás nem a világ megváltoztatásában áll: hogyan kergessem el a szeretőt, vagy hogyan kontrolláljam a páromat, ha nem egy hasznosabb világkép választásában, mely akkor sem áll fejre, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretném. A különös ebben az, hogy erre az egzisztencialista pszichoterapeuták Epikurosz filozófiáját ajánlják. Epikurosz szerint a boldogságunk kudarca gyakran abban áll, hogy olyan dolgokhoz kötjük azt, melyek nehezen elérhetőek: mások érzelmei irántunk, hatalom, gazdagság, egészség és más olyan dolgok, melyek elérésében sokkal nagyobb a szerencse tényezője, mint a saját hozzájárulásunk. De ha világképünkben ott van, hogy végső soron mindent elveszíthetünk, ami nekünk fontos, akkor kapcsolatba kerülünk elsődleges érzelmeinkkel: a veszteségektől való félelmünkkel, és akkor talán van esélyünk, hogy arra összpontosítsunk, mit tehetünk azért, hogy kapcsolatunk minél hosszabb ideig élettel tele és őszinte maradhasson. Nem könnyű út, amíg az ember eljut oda, hogy érzelmi fájdalmait vállalja, ne a párját akarja ellenőrizni, hanem világnézetén próbáljon változtatni. És azt is be kell vallani, hogy ezt a világnézeti váltást még csak el sem lehet várni az embertől. Egyszerűen csak fel lehet ajánlani ennek a lehetőségét abban a reményben, hogy az hasznosabbnak bizonyul a veszteségekkel szemben.