
2016. augusztus 20., 11:482016. augusztus 20., 11:48
Most a fájdalomról akarok írni. Nem a cseppfolyósra énekelt szűfájdalomról, a létfájások divatjáról sem, hanem a konkrét testi fájdalomról, amit egyre kevésbé tisztelünk magunkban, egymásban. Ritkán éreztem, hogy a fájdalom nem fér belém, túlnő rajtam, mondhatni, már-már önállósítja magát. Néhány vehemensebb fogfájáskor, ínszalagnyúláskor, szüléskor, 2 db. esetén, merthogy a harmadik – mint azt a szakértők megmondták – fájásgyenge volt (melyhez hasonlókat kívánok nekik), s a legutóbbi elhúzódó fájdalomkor, amely egy trombózist akart a tudomásomra hozni. Hogy egyáltalán miért hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam, ez a legfőbb kérdés, miért röstelltem a fájdalmat, miért visszeres bogok kéklő tükrében vizsgálgattam a dühöngését, vajon eléggé fáj-e már nekem ahhoz, hogy letehessem a fakanalat, a mosolyt az arcomról, a mindennapi anyanyugalmat, na meg azt érzem, hogy nem tudok járni, de vajon mennyire nem tudok?!! Amikor a sürgősségre értem, gondoltam, ambuláns ellátással megúszom, de az orvosnő gyorsan három árvámat kezdte el emlegetni, ezért egyeztem bele, hogy beutaljanak.
Kórházi élet. Aki eddig csak a szülészeten volt életében, annak akár élmény is lehet. Egyedül kerültem egy kórterembe, a szívosztályra, jött a szakorvos – miért van itt, ez milyen trombózis, mikor nincs is megdagadva – vitatkozott velem, s bár alapjában véve emberként kezelt, csak éppen azt nem sziszegte felém, hogy sssszimuláááns. Akkor viszont már nem érdekelt, tudtam, hogy fájhat nyugodtan, nem én túlzom el, szinte megkönnyebbülést éreztem, hogy életveszélyben vagyok, és nemcsak az én technikáim hiányosak, az ommm, ommm fájdalommm leküzdésében, hanem ez egy igazi, legitim fájás, amiről papírom is lesz, s lám-lám, a mosdóba se mehetek ki, ahogy ezt a kerekes székecske mutatja a vödörrel. Jöttek vérhígító injekciót adni, a férjem meg csokis nápolyit hozott aggódó tekintettel, aztán éjféltájban nagy zörgetés, berobogott Dom’ Valentin, rögtön szívpittymérőt kapcsoltak rá, s ugyanúgy megkapta a maga vödrös trónusát, mint én. Valentin urat nem láttam a paravántól, de hallhattam nyögést, horkolást és azt a pajkos csobogást, amit meg sem próbált elrejteni, míg én hajnalig vidám ágybavizelések pelenkás fantáziaképeiben ringattam magam, de arra nem vett rá belém vert szemérmességem, hogy saját vödrömet megcsordítsam. Dom’ Valentin másnap reggel harsány szörut picsorusullal köszöntött, s kezdődött az élet. A napos oldalát az asszisztensek és a kórtermi társak jelentették. Terhesség és trombózis! – köszöntött vígan az asszisztens, aki takarítani jött, a kórtermi társak pedig, akikhez átkerültem, a „mi kismamánk”-nak becéztek. – Jaaaaaj, a mi kismamánk már három órája nem pisikált – (ka)kukkolta ki az egyik hölgy. Elröhögtem volna magam, ha a fent említett pisika nem akadályoz. Végül a – Pisikáljon, mi is szoktunk! – felszólításnak már nem lehetett ellenállni... Második napon semmi nem történt, tudniillik a dopplerhez nincsen kulcsa csak az érsebésznek. Én gyógyulgattam, ágynyugalom, nyújtott láb, szerető környezet, jó könyvek. A szakorvos szimpátiáját nem sikerült elnyernem – lehet, hogy kiszúrta, hogy a Pokolbéli víg napjaimat olvasom? Harmadnap megjött a jó érsebész. Majd negyedórán át szobroztam a rendelőjében ingben-glóriában, míg végül közölte, hogy ő mennyit tanult azért, hogy itt legyen, s hogy merem őt kioktatni, hogy melyik lábam fáj, meg látja ő, hogy ott van a k..va nagy trombózis, de nehogy azt higgyem, hogy ennél nincsen nagyobb... Na ekkor már csendesen bőgtem, a hormonok, a pucérságom, meg a hangnem miatt... ő pedig összemosolygott a szakorvosommal – egy–null a Mega-láztatás nevű valóságshow-ban az orvos javára, s még csak reggel van...
Negyednapra hazakerültem a kórházból. Az asszisztenseknek búcsúzóul hálamosolyt és két igen jó viccet adtam, a szakorvos meg érje be ezzel a pár sorral...
Nem szeretném, ha a gyermekeimtől bárki is elvitatná saját, jogos fájdalomérzetüket, ezért most nyíltan felhatalmazok mindenkit arra, vágjon szájon, mikor következőkor kibuggyan belőlem: Mire katona/menyasszony leszel, nem fog fájni...
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
szóljon hozzá!